Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
– Hogyan viselték el szülei, hogy egyikük sem dolgozhatott a szakmájában? Nem keseredtek meg?
– Családunkban a szeretet átívelte ezeket a gondokat. Apám jobban megkeseredett, mint édesanyám. Apám 1980 szeptemberében, a miattam elszenvedett utolsó rendőrségi kihallgatások után, meghalt. Nem bírta tovább. Édesanyám nagy optimizmussal élte mindezt túl, most a 97. életévében jár.
– Találkoztam is vele, amikor ön 2005 karácsonya előtt átvette Az Év Európai Demokratája díjat a Magyar Rádióban. Az ünnepségen megjelent édesanyja is, így − nagy örömünkre − legalább kezet szoríthattunk vele.
Térjünk még vissza a nagypapa műhelyéhez. Olyanfajta társasági élet folyt-e ott, amiből esetleg magyarságához hitet meríthetett?
– A magyarság szempontjából nem tudom értelmezni az ottani életet. Számomra az volt a meghatározó, hogy ott más társadalmi réteggel találkoztam, mint amiből én származtam. Legalábbis utólag ezt így értelmezem. Mivel akkor jól éreztem magam benne, feltételezem, hogy nem lehetett észlelni a különböző társadalmi közegekből származó emberek közötti különbséget, egyenlőség uralkodott közöttük. Ez volt benne a nagyszerű! Nagyapám és az édesapám ugyanúgy dolgozott, mint a többi vasmunkás, együtt pihentek, beszélgettek, tehát a műhelyben nem létezett társadalmi különbség, csak tisztelet és számomra – utólag tudatosítom – ez élményszerű volt, meghatározta a gondolkodásmódomat. Nem emlékszem, hogy valakit is utasítottak volna arra, hogy más helyett végezzen el alantasabb munkát. Ha rakodni kellett, mindenki rakodott, ha szerelni kellett, mindenki hozzálátott, fogta az idomvasat, csavarozott, hegesztett, mázolt míniummal a mester, a segéd és az inas. Egyszer volt csak bonyodalom. Amikor édesanyám arra kérte az egyik alkalmazottat, hogy segítsen neki valami házi munkában, mert egyedül nem tudja elvégezni, s az durván elutasította őt. Pedig anyám előtte való vasárnap édesapámmal együtt rakta össze azt a vasszerelvényt, amelynek a sikeres elhelyezéséből származott az ő fizetése is. Később kiderült, hogy ez az ember már akkor a kommunista párt tagja volt.
– Az jut eszembe, hogy azt az egyenlőséget hirdette a szocializmus is, ami a nagypapa műhelyében uralkodott, csak gondolom, ő nem úgy képzelte el, ahogyan ez megvalósult..
– Nem hiszem, hogy az Isten előtti egyenlőségen kívül bármilyen ideológia közrejátszott volna nagyapám életszemléletében. Természetes volt, hogy egyenlők vagyunk, de nem vagyunk azonosak.
Amikor iskolába kezdtem járni, társadalmilag nagyon vegyes közegbe kerültem. Osztálytársaim különböző társadalmi körülmények közül származtak. Ezt nem mindenki élte meg kellemesen, de számomra természetes volt. Az iskolában is én voltam az egyetlen, aki hajlandó volt cigányfiúkkal ülni egy padban. Először büntetésből ültettek az egyik cigánygyerek mellé, legalábbis azt hitte a tanító, hogy ez számomra büntetés. Én pedig örültem, hogy vele ülök, mert úgy éreztem, hogyha valakivel senki nem akar együtt ülni, akkor számomra feladat, hogy mellé üljek, és megszerettem őt.
– „Mire hatéves lettem − írja −, szerencsére újra megnyíltak a magyar iskolák. Ezt egyesek a kommunistáknak köszönték. A mi családunk más véleményen volt. Az általános iskolát Losoncon jártam ki, de mivel érettségizni is magyar iskolában akartam, a továbbiakban Fülekre kellett járnom. A csehszlovák polgári, de a kommunista hatalom is célul tűzte ki, hogy szülővárosomat kigumizza a magyar szellemi élet térképéről”. Miért volt céltábla Losonc?
– Losoncot a maga fejlődésében és hajdani erejében nagyon nehéz hasonlítani a Kárpát-medence többi magyar városához. Példát, hasonlatosságot inkább német-alföldi vagy angliai városokban lehetne keresni. Rendkívül erősen fejlődő ipar- és kereskedőváros volt, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami egy hagyományos nyugat-európai demokráciában az élethez és a fejlődéshez szükséges. Voltak kommunisták a városban, iparos kör, nagypolgárok, erős középosztály, jelentős kézműves és kereskedői réteg, jól szervezett római katolikus, református, evangélikus és zsidó közösség. Zsidók és nemzsidók nagy békességben éltek egymással. Losoncon már az 1800-as évek legelején Szilassy református nagybirtokos jóvoltából megtörtént a zsidók emancipációja. Egy ilyen kultúra és kapcsolatrendszer, amelyben az emberek együtt akarnak élni, elfogadhatatlan volt mind a csehszlovák eszmeiség, mind a kommunizmus számára.
– Nehéz megérteni, hogy miért.
– A csehszlovák államiság számára azért volt elfogadhatatlan, mert egy ilyen kapcsolatrendszerben nehezen lehetett megosztani az embereket. Márpedig a csehszlovák államiság a megosztásra és az ellenségkép-alkotásra épült. Az új államnak nem volt történelmi állameszméje, ezért egy „vadi” újat kellett létrehozni az új államban élő németek és magyarok ellenére. Egy olyan kultúra, amilyen Losoncon kialakult a XIX. század második felében és a XX. század legelején, amelynek az alapjai a reformációba nyúltak, elutasította az új állameszme megosztó szellemiségét. Ezért Losonc 1928-ra olyan büntetést kapott az akkori Csehszlovákiában, hogy megszűnt az ipara, noha 1890-ben, amikor csak 11 ezer lakosa volt a városnak, 3600-an dolgoztak ipari munkásként. Nem mesteremberről beszélek, hanem ipari munkásról, gyári munkásról. 1928-ban egyetlenegy gyári munkása nem maradt a városnak, csak munkanélkülije, mert felszámolták az egész iparát. Ez volt az első büntetés. Második büntetésként 1945 után a magyarokat kitelepítették a városból a Maradék-Magyarországra vagy szanaszét. Az utolsó nagy kitelepítés az 1950-es évek elején zajlott, már osztálygyűlöleti alapon, amikor mindazokat, akiket nem sikerült 1945 után kitelepíteni vagy elüldözni, a különböző környékbeli falvakba hordták szét, gyakran a család egyes tagjait más-más faluba, de úgy, hogy a falusiak be sem fogadhatták őket házaikba, élelmet is csak titokban vihettek nekik. Disznóólakban, pajtákban, nyári konyhákban laktak. Apámat is ekkor akarták elhurcolni a jáchymovi uránbányába, ami alól egy részben valós betegséggel menekült meg, egy becsületes rimaszombati orvos segítségével. Tehát Losoncot, a régi várost, a magyar várost, a polgári várost kigumizták a térképről. Azóta járja szólásmondásként: a világon mindenütt élnek magyarok, és közöttük mindenütt van losonci. De ma már ez is múlt, hiszen azóta eltelt hatvan év.
– Helyükbe szlovákokat hoztak?
– Igen. Nem tótokat, szlovákokat.
– Megbízható elemeket, gondolom… Azt írja a továbbiakban, hogy alsó- és középiskolás korában folyamatosan szervezkedett: „Először barátaimmal kirándulásokat szerveztünk, túra-forgatókönyveket írtam, majd bandákat alakítottam, saját múzeumalapító bizottságot szerveztem, Füleken, a gimnáziumban pedig én lettem a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség iskolai szervezetének az elnöke. Ebben a minőségben is hű maradtam korábbi énemhez. Elnökségem alatt az iskolai szervezet tevékenysége nem volt összhangban a hivatalos elvárásokkal, nem tartottunk politikai gyűléseket.” Mitől éledt önben ilyen korán ez a szervezkedési vágy?
– Ha nem más, genetikai oka biztosan volt. Valószínűleg a vegyes származásomból is fakadhatott, hogy kisiskolás koromtól kezdve mindig valamit szerveztem, és ez a szervezkedés mindig az emberek összefogására irányult.
– Milyen célra?
– Általában arra, hogy valamit közösen cselekedjünk.
– Mondjuk, készítsenek egy faliújságot az iskolában?
– Azt nem szerettem, mert az iskolai faliújságra kommunista jelszavakat kellett felírni, meg ötágú csillagot, sarlót és kalapácsot… Nálunk viszont a család hagyományosan kommunistaellenes volt. Bocsánat, rosszul fogalmaztam, nem kommunistaellenes volt, hanem nem fogadta el a kommunizmust. Aki a kommunizmuson baloldaliságot ért, attól itt kérek bocsánatot. Ha valaki nem fogadja el a kommunizmust, attól még nem baloldalellenes, sőt, lehet baloldali is. Hasonlóképpen, ha valaki elutasította vagy akár gyűlölte Rákosi Mátyást, még nem volt antiszemita, sőt lehetett judeofil is. Nem voltunk baloldalellenesek – nem is lehetett egy vasmunkás családja baloldalellenes, hiszen a vasszakma volt az egyik alapja a szakszervezeti mozgalomnak. Az egyenlőségérzet, ami uralkodott a családi életben, eleve kizárta azt, hogy valami ellen legyünk, de a kommunizmust nem fogadtuk el, a totalitarizmust sem, és a diktatúrát sem. Mi születésünktől kezdve demokraták voltunk és polgárok. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy keresztény-liberális beállítottságú volt a család.
– Beneš nevét eddig nem mondtuk még ki, de a háttérben már többször jelen volt. Mondják, hogy ő volt annak idején T. G. Masaryk rossz szelleme. Az pedig vitathatatlan, hogy az ő nevéhez fűződik mind a németek, mind a magyarok üldöztetése és az őket ritkító gyilkosságok jóváhagyása a II. világháború után. Úgy tűnik, mintha Beneš lenne a második világháború utáni szent tehén, akit a győztes hatalmak is elfogadnak, nehogy összeomoljon a párizsi béke hamis építménye. Az Európai Unió is sérthetetlennek tartja őt, és mindazokat a fasiszta, sőt náci vagy sztálinista bűnökkel vetekedő tetteit, amelyeket végrehajtatott 1945 és 1948 között. Erről tanúskodik Frowein tanulmánya is, amit az EU felkérésére készített további két „szakemberrel”, amelyben feloldozza Benešt a nácikat megszégyenítő tettei alól.
Gyakran halljuk, hogy nem tehetünk olyat, ami sértené a szomszédos népek érzékenységét. Beneš mégis szobrot kapott Prágában, senki nem törődött azzal, hogy ez a magyarok és a németek érzékenységét sérti e vagy sem.
Egyik írásában említi Sólyom Lászlót is, aki – ahogy írja – addig nem kelt föl a cseh miniszterelnökkel, Paroubekkel folytatott beszélgetés során a székből, amíg nem tisztázták a bocsánatkérés kérdését. A köztársasági elnök legalább megpróbálta…
– A cseh miniszterelnök kimondta, mert ki kellett mondania, hogy a magyaroktól nem kér bocsánatot. Persze senkitől sem kért bocsánatot, csak azoktól a németektől, akik úgymond „becseheltek”, és ezért mentesültek volna a meghurcolástól, de mégis elüldözték vagy meggyilkolták őket. Csehországban – válogatás nélkül – mintegy negyedmillió védtelen német civilt vertek agyon ekkor Beneš tudtával, majd utólagosan, az 1946 tavaszán meghozott általános amnesztiarendelet révén a parlament jóváhagyásával. Ugyanez vonatkozott a magyarellenes atrocitások elkövetőire is.
– Ahogy olvastam, erre ön azt mondja, hogy ne kérjenek bocsánatot, hanem adják vissza azt, ami az enyém, illetve ami a miénk volt, aztán menjenek Isten hírével.
– Így van. A bocsánatkérés önmagában alibizmus. Viszont az üldözöttek megkövetése, a bocsánatkérés és a megbocsátás fontos gesztus, mert elindíthat egy lelkiismeret-vizsgálati folyamatot, ami elvezethet a bűnhődéshez, végül a megbánáshoz. Csak azok tudják megtenni a jóvátételi lépést, akik megbánták tetteiket. Ez azonban emberi lépték, ha úgy tetszik humándimenzió. Egy kormány, egy állam, egy nép, egy nemzet, egy ország, egy hatalom bocsánatkérése ebben az esetben olyan, mintha a háziasszony a takarítás helyett a sarokba seperné a piszkot. Ha tudják, kik a károsultak, márpedig tudják, és ha tudják, mi okból károsultak, márpedig tudják, továbbá ha tudják, hogyan lehet kárpótolni a károsultakat, márpedig tudják, akkor ne bocsánatot kérjenek, hanem tegyék a dolgukat: kárpótoljanak, rehabilitáljanak, adják vissza, amit elraboltak. Nekem és az enyéimnek nem a tánciskola parkettjén léptek a lábujjunkra vagy a tyúkszemünkre. Életeket, sorsokat, családi vagyonokat, szülőföldet, temetőket, múltat, jelent és jövőt vettek el tőlünk. Nem mondhatok le valamilyen hányaveti bocsánatkérés fejében a családom, nemzetem, népem egyetlen javáról sem, amit a fajomhoz tartozás miatt vettek el tőle. Erre csak olyan valaki biztathat, akitől semmit sem vettek el, akinek semmije sem volt, vagy aki az enyémből kapott, aki az én tragédiámon nyerészkedett.
– Ennek az elvárásnak ellentmond, hogy egy tapodtat sem sikerült előrelépni a benesi rendeletek érvénytelenítésének ügyében, viszont Prágában szobrot emeltek Benešnek.
– A cseheknek joguk van szobrot állítani Benešnek, és bizonyos szempontból okuk is van rá, hiszen az 1620-ban elvesztett cseh államiság egyik helyreállítója volt. Ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy azok, akik Benešnek szobrot állítanak, nemcsak egy zseniális szatócsnak állítanak szobrot, hanem egy olyan embernek is, akinek a kezéhez vér tapad. Ártatlan emberek vére. Tudniuk kell, hogy egy olyan embernek állítanak szobrot, aki a térség egy részét eladta a Szovjetuniónak, saját politikai céljainak érdekében. Ezt nem fontolták meg a csehek, amikor Beneš-szobrot állítottak, illetve amikor törvényt fogadtak el Beneš államalkotásban betöltött érdeméről. Kizárták a tudatukból, hogy akinek szobrot állítanak, egy tömeggyilkos. Valami olyasmit követtek el, mintha Magyarországon Szálasi Ferencnek állítanának szobrot, méghozzá a kormány tenné ezt. Ugyanis ha akadnak tisztelői a hungarista Szálasi Ferencnek, akkor állítsanak neki szobrot ott, ahol ők mozognak. De nem lehet köztiszteletben részesíteni egy olyan embert, akinek lehet, hogy az alapvető szándékai nem voltak rosszak, de azokat csaknem olyan rosszul valósította meg, mint Hitler a saját, eredendően nemzeti elkötelezettségű terveit. Mert én nem vonom kétségbe, hogy Beneš alapvető szándékai nem voltak rosszak, de hogy ezek egy részét fasiszta majd náci eszközökkel valósította meg, az vitán felüli, és ezzel sokkal több kárt okozott a cseh népnek, mintsem gondolnák.
– Hát azért egy kisebbségtől mentes, egységes állam gondolata Hitler fasizmusával vetekszik.
– Beneš számára a kezdetek kezdete a cseh, később a csehszlovák állam megalakítása volt. Elképzelésének csak egy további, néhány évtizeddel későbbi felvonása volt, hogy miként kell megszabadítani ezt a csehszlovák államot a felesleges elemektől, a németektől és a magyaroktól. Tehát ha a kezdetek kezdetére gondolok, az 1870-es évekre, Masaryknak arra a legitim törekvésére, amiben Beneš később segédkezet nyújtott neki, hogy létre kell hozni egy cseh államot, ebben nem látok semmi kivetnivalót. Kérdés, hogy milyen eszközökkel, milyen keretek között és hogyan lehet ezt megvalósítani. Mikor 1871-ben nem sikerült Csehország jogi státuszát úgy rendezni, hogy azonos szintre emelkedjék Magyarországgal, a cseh politikusok új utat választottak. A csehek akkori sikertelenségében sajnos jelentős szerepet játszott a kiegyezés kori magyar politika is. Valószínűleg nehéz lesz felderíteni, hogy az akkori magyar magatartásban szerepet játszott-e a bosszúvágy Palackýnak az 1848-49-ben, a bécsi Birodalmi Gyűlésben tanúsított magyarellenes jellemtelensége miatt. Az viszont vitathatatlan, hogy Andrássy Gyula külügyminiszteri tevékenysége nagyban hozzájárult a Monarchiában a cseh szeparatizmus kialakulásához. Ennek az útnak egyik végeredménye volt a cseh állam önállósulása Csehszlovákia néven. Az önállósulási törekvés önmagában nem kétséges, hiszen legitim törekvés. A kérdéses vagy elítélhető az ebbe beépült sértettség majd bosszú. Ha a politika mozgatórugója a bosszú, akkor az nem politika, hanem bűnözés.
– Amit a bosszú politikai szerepérő mondott, magyarországi párhuzamokat idéz bennem. De lehet, hogy a párhuzamok nem csak Magyarországra érvényesek. Úgy látom, a bosszú évtizedek óta jelen van a térség politikájában. A Károlyi- vagy a Kun Béla-kormány magyarellenessége csak valamilyen gyűlölettel, akár gyermekkori lelki sérüléssel magyarázható, de a hitleri nácizmus fajgyűlölete sem értelmezhető racionálisan, csak népirtásként. A II. világháború utáni magyarüldözés – kiváltképpen az a módszeresség, ahogyan Csehszlovákiában hajtották végre – gyűlölettel volt átitatva, a kommunisták osztálygyűlölete sem egyszerű hatalmi harc volt. A politikát talán soha nem járta át annyira a bosszú és a gyűlölet szelleme, mint a XX. században. Mindig megtalálták hozzá az eszmét is. Egyszer a nemzeteszmét, másszor a fajelméletet, az internacionalizmust, vagy éppen a baloldaliságot. Mondanom sem kell, hogy a felmutatott eszmével mindenkor visszaéltek, leginkább a baloldalisággal. Erről jut eszembe, Magyarországon a rendszerváltozás óta a baloldalt gyakorlatilag az MSZP foglalta el, noha sem ő, sem elődpártja, a kádári MSZMP soha sem volt baloldali. Baloldali értéket nem tud felmutatni, annál inkább neokapitalista és neoliberális szemléletet.
– Egyetértek ezzel a hátborzongató felsorolással, noha lehetne finomítani, ami azonban nem a lényeget befolyásolná, hanem egy-egy ember szerepét árnyékolná ebben a szörnyűségben. A fajgyűlölettel valóban nem lehetett visszaélni, az egy kristálytiszta gyűlölet volt, amit úgy gépiesítettek, hogy végrehajtását szinte mentesítették a gyűlölettől. Ha megmaradt volna benne a gyűlölködés emberi indulata, talán nem fajulhatott volna baromfifeldolgozó iparrá. A többi gyűlölködés ellenőrizhetővé és megszelídíthetővé vált, mert emberi léptékű maradt, még ha szörnyű borzalmakat is okozott. Leginkább a nemzeteszmével és a baloldalisággal éltek vissza. A nemzeteszmét leginkább a nemzethatalmi érdekekkel torzították, a baloldaliságot pedig az osztály-szemlélettel és a szociális demagógiával. Térségünknek sajátossága, hogy évtizedeken át magukat baloldalinak feltüntető pártok gyakorolták a dolgozó nép nevében a hatalmat, mégsem volt semmi közük a baloldalhoz. Az 1989 előtti MSZMP sem volt baloldali. Mint ahogy a volt szovjet blokk országainak állampártjai sem voltak baloldaliak, sőt megkérdőjelezhető a nyugat-európai baloldali pártok baloldalisága is. Léteznek baloldali értelmiségiek, de nincs pártjuk. A volt kommunista pártok ma globalista pártokká váltak, a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok többsége pedig kereskedelmi párttá. A baloldaliság, Szovjet-Oroszország majd a Szovjetunió megalakulása óta, hazugság lett. Ezen nem változtatott a Szovjetunió megszűnése sem. Ma nem létezik politikai baloldal, csak baloldali egyének, akik előtt fejet hajtok, és baloldali értékek, amelyek a keresztény pártok értékrendjébe vándoroltak át. A néhány baloldali értelmiségi a keresztény értékrend vállalásával talán átmentheti a baloldaliságot a jövő számára…
– Azt hiszem, nagy hiba, hogy ezek az értékek nincsenek a helyükre téve, mert például a választásoknál nagyon sokan a baloldali értékekre kívánnak szavazni, de az a párt, amelyet emiatt beikszelnek, nem ezeket képviseli.
– Kevesen szavaznak ma baloldali értékekre mind Magyarországon, mind a szomszédos országokban. Az emberek zöme nem baloldali, hanem igazságszerető, avagy az igazságosság és a méltányosság híve. Ezek az értékek azonban nem a baloldalon vannak, de nem is a jobboldalon. Az igazságosság nem pártpolitikai vagy ideológiai kérdés. Sőt, értelmiségi politikusként megkockáztatom kinyilvánítani, hogy ezek az értékek korunk politikai értékrendjébe a kereszténységnek köszönhetően épültek be. Aki nem tudná: a kereszténység nem ideológia, hanem értékrend. A liberalizmus is értékrend, csak a hatalmi érdek ferdítette ideológiává. A keresztény szemlélet a szeretetet előbbre valónak tartja a büntetéstől, az együttérzést a versenytől. A szolidaritás, a hátrányos helyzetűeknek a támogatása és a megkülönböztetés megszüntetése, a nemzetnek mint társadalomalakító tényezőnek történelmi, kulturális és politikai értékké tétele nem a baloldalra, és nem a jobboldalra jellemző szemlélet, hanem a keresztény értékrend része. A liberális értékrendet is – alapjában véve – ez alkotta. Egy kivétellel: a liberalizmus más nézetet vall a történelmi közösségekről, a nemzetről. Amíg a kereszténység az emberi kapcsolatokat általános (univerzális, katolikosz, egyetemes) értelemben fogja fel, a liberalizmus hatalmi illetve jogi keretekbe szorítja. A keresztény politikus a homo identicusról (az önmagával, illetve előképével azonosuló emberről) a liberális a homo státusról (a jogállapottal, az ember által kialakított helyzettel azonosuló emberről) beszél. A két szemlélet közötti különbség azonban feloldható a jogállamiság keretei között. A baloldaliságról eközben nincs is szó, ami azt sugallja, hogy a baloldaliság jelentőségének bűvös beállítása tévút, vagy egy más oldalról jövő hatalmi-politikai manőver. Baloldal tehát társadalmi valóságában nem is létezik, csak segédcsapatát alkotja egy más érdeknek.
Ha a politikában az aritmetikai egyszerűsítés elvét alkalmazzuk, akkor e két érték hasonlóságát vagy különbségét kell meghatároznunk, ha lehet egy nevezőre hoznunk. A nagy kérdés: melyik politikai párt vállalja, hogy ezt megkísérelje.
Magyarországon ma az MSZP és az SZDSZ szavazói tábora nem liberális és nem baloldali értékekre szavaz, ilyenek értékeket e két párt nem jelenít meg. Ezt a társadalmi csoportosulást a kádári rendszer alakította ki, akkori hatalmi érdekeinek megfelelően. Mai léte az ország és a nemzet modernizációja szempontjából társadalmilag veszélyes. Ez a társadalmi tehetetlenség következménye.
– Mi ez a tehetetlenség?
– A kádári rendszert sikerült úgy elültetni a maradék-magyarországi embereknek a tudatában – és most már az emlékezetében –, hogy egy élhető rendszer volt. Élhetőbb, mint a mostani, ami sokkal nehezebb annál, mert most verseny van, akkor osztalékok voltak. Nem vagyunk felkészülve – kivéve a legfiatalabb generációt – ezekre a legújabb megpróbáltatásokra, amelyek közepette most élünk. Az idősebb korosztályok számára ezért sokkal nehezebben élhető ez a rendszer. Arról nem is beszélve, hogy van egy korosztály, amelynek pozitív élményei csak a kádári korszakhoz kapcsolódnak, és a rendszerváltozás utáni korszakhoz már nem. Nagyon sokan nem filozófusként, politológusként, szociológusként élték meg a rendszerváltozást, hanem olyan emberként, aki a béréből élt, és elfogadta az 1963 utáni Magyarországon kialakított társadalmi egyezményt, miszerint a megélhetés a fontos, mert ez teremti meg a szabadságot. Az 50–60 évesek vagy a 70 évesek korosztálya, hogyha nem volt a kádári rendszer üldözöttje, akkor zömmel pozitív élményeket őriz abból az időszakból. Ennek következtében az MSZP t a kádári társadalmi szerződés megtestesítőjének vagy folytatójának tarja, miközben ennek ahhoz már semmi köze sincs, csak néhány szereplője azonos vagy folyamatos, mert akkor nőttek fel vagy akkor voltak valamilyen szintű kezdő politikusok, mint például a mostani miniszterelnök.
– Nem érzi utódpártnak az MSZP-t?
– Az MSZP utódpárt, ami nemcsak jogi következményt jelent, hanem szellemi utódlást is. Ez nemcsak azért van így, mert az MSZMP tagjait igazolták át ide, hanem azért is, mert az MSZP a mai napig sem elvileg, sem megnyilvánulásaiban nem határolódott el elődjétől, a Kádár János által a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg segítségével létrehozott MSZMP-től. Az MSZP-t elődjétől csupán az választja el, hogy ma már Moszkvát nem tekinti meghatározó hatalmi központnak, csupán meghatározó üzletfélnek. Jellegében azonban globalista párt, ami hasonlót jelent, mint elődpártja esetében a moszkovitaság: hatalmilag és gazdaságilag függő viszonyban van egy külső hatalomtól. A kádári időszakban az MSZMP valóban egy tipikus moszkovita párt volt. Minden mozdulatát Hrucsovhoz, Brezsnyevhez, Andropovhoz, Csernyenkóhoz majd Gorbacsovhoz igazította. A globalista és a moszkovita párt között azonban van némi különbség és párhuzam. A Moszkvához való hűség egy hatalmi rendszerhez és egy hatalomhoz való hűséget jelentett, a globalista pártnál pedig a pénz nemzetközi világához, a finánctőke hatalmához való viszonyulás a döntő. Ha valahonnan, egy nagy pénztárgépből füttyentenek, oda hajlanak a füleik, úgy, mint korábban Moszkva felé, ha onnan füttyentettek. Az MSZP egy szuverenitását vesztett párt. De nem az egyetlen ilyen párt a magyar pártok palettáján, a határon túli magyar pártok között is akad ilyen.
– Köszönöm az utalást, hogy Magyarországon kívül is van magyar élet, sőt, egyesek szerint ott van az igazi. Amíg a múltba tekintettünk, könnyebb volt a dolgunk, mert arról beszéltünk, ami emlék, még ha rossz vagy keserű, talán máig érezhető is. De a jelent hogyan lehet megélni nap mint nap ellenséges környezetben? Olyan körülmények között, hogy a hivatalban lévő szlovák kormány egyetlen ellensége a felvidéki magyar közösség, a többi csak politikai ellenfél, akikkel alkalomadtán ki lehet egyezni, például a magyarellenesség alapján. Hova vezethet a szélsőséges Ján Slota és a vele hasonló elemek kormányba kerülése, ilyen fokú jelenléte a közéletben? Ki állhatja útját ennek, és hogyan?
– Szélsőség mindig van, mindig volt és mindig lesz. Nem a szélsőség létezése a kérdéses vagy a gondot okozó elem, hanem, hogy milyen körülmények között nyilvánul meg vagy kap hangsúlyt ez a társadalmi jelenség. Ha a szélsőség kormányzati pozícióba jut, akkor ez határozza meg a kormány jellegét. A láncnak mindig a leggyengébb szeme határozza meg a lánc húzószilárdságát.
A szélsőség azonban mindig viszonylagos. Magyarországon például szélsőségesnek tartják a MIÉP-et. Szlovákiából szemlélve azonban középpártnak tűnik. Ugyanez a helyzet az ausztriai Szabadság Párttal – Jörg Heider egy európér úriember Ján Slotához képest. Slota vulgarizmusát talán csak Gyurcsány Ferencéhez lehetne hasonlítani, aki Magyarországon miniszterelnök, és élvezi az európai szocialisták támogatását. Az Európai Szocialista Párt viszont felfüggesztette a szlovákiai SMER nevű párt tagságát, mert Ján Slota pártjával kötött koalíciót.
A lánc egyik szeme lehet a szemek sorozatában a leggyengébb, de ugyanaz a szem lehet akár a legerősebb is, a többi szemhez viszonyítva, egy más összeállításban.
Szlovákiában 2006 őszén egy hárompárti kormánykoalíció létezik, annak egyik tagja szélsőséges, sőt, használhatnánk keményebb kifejezést is – fasiszta, ez a Szlovák Nemzeti Párt. Az a politikai párt, amelyik ezzel a szélsőséges párttal lép koalícióba, akarva-akaratlanul a vele való azonosulás felé mozdul el. De ahogyan a lánc erejét a leggyengébb szem határozza meg, ugyanúgy egy pártkoalíció jellegét is a legrosszabbul minősíthető párt adja meg. Ezért nem érdemes csodálkozni, azon, hogy egy szélsőségesnek nem tekintett párt minősítését negatívan befolyásolja koalíciós partnerének minősítése. A szlovák kormányfő pártját, a SMER-t ezért minősítették le az Európai Szocialista Pártban.
Egy szélsőséges párt, egy szélsőséges politikai szereplő akkor válik politikailag érdekessé vagy veszélyessé, ha partnerül fogadják a végrehajtó hatalomban. Ilyen esetben azonban sokkal többről van szó, mint egy politikai szélsőség létezéséről. Ha a politikai szélsőség belép az állam és az ország vezetésébe, és ha a társadalom úgy fogadja el, mint egy demokratikus választás logikus következményét, akkor a szélsőségesnek nem vélelmezett pártra szavazók is elfogadják a szélsőséget, mint meghatározó erőt. Ez egy hólabda, ami mindig csak lefelé gurul, és egyre súlyosabb lesz. A szélsőség mindig arra vet rossz fényt, aki elfogadja, nem önmagára, mert róla tudjuk, hogy milyen.
– De így még rosszabb a helyzet, mert így nem csak egy pártra lehet mutogatni…
– Így van, logikailag sokkal rosszabb a helyzet, mintsem gondolnánk.
– Mi lesz így a felvidéki magyarokkal és a többi szlovákiai kisebbséggel, hiszen nem csak a magyarok ellen irányul az idegen gyűlölet?
– Kérdés, hogy ezt meddig tűri a szlovákiai, a szlovák politika. Mindaddig ugyanis, amíg a mérsékeltebb szárny elfogadja politikai szövetségesként a szélsőséget, arra kényszerül, hogy kielégítse a szélsőség óhajait, egyébként cserbenhagyja őt, ez, pedig kormányválságot jelentene. Ha kielégíti, értékrendi és erkölcsi válságot idéz elő. Ezért veszélyes szélsőséges pártot kormányzati pozícióba juttatni.
– Egyelőre úgy tűnik, hogy a szlovák miniszterelnök és pártja az uniós rosszallásokkal sem törődik…
– Valóban úgy látszik, hogy nem érdekli őt, mit mondanak Brüsszelben vagy Strasbourgban, sőt igyekszik félrevezetni az Európai Uniót és Szlovákia lakosait is. Ha Brüsszelben vagy Strasbourgban megbírálják őt, otthon azt mondja: egyetértettek vele. Amott pedig vonalba áll. Mondhatnám: úgy hazudik, mint egy kommunista…
– …ahogyan Magyarországon is figyelmen kívül hagyták a kormánykoalíció pártjai a köztársasági elnök javaslatait, tanácsait. Úgy tűnik, ezt is megtehetik. Sőt, mintha kialakulóban lenne egy új politikai magatartás: a fittyet hányok mindenre és mindenkire.
– Ez az utóbbi száz évben jelent meg, és főleg az európai politikában feltűnő, mert korábban errefelé az arisztokratikus magatartás volt a jellemző, ami minden kifogásolhatósága ellenére szavatartó és mértéktartó volt. A politikai pártok tájékán az elmúlt évtizedekben – a rendszerváltozásoktól függetlenül – azonban egyre inkább érvényesül a kontraszelekció, a rosszabb minőség győzelme – ez érvényes a kommunista, a volt kommunista és az ún. nyugati pártstruktúrákra is. Persze vannak nagy eltérések: a magukat baloldaliaknak tartók egész Európában hazudnak, a politikai jobboldal azonban, ha rajtakapják, visszakozik. Magyarország miniszterelnöke például figyelmen kívül hagyta az államfő felszólítását a választók megkövetésére a hazugságok miatt, ezzel szemben a Fidesz-MPP az őt ért államfői bírálatra a balgán hangoztatott népszavazással kapcsolatban, miszerint a helyhatósági választások eredménye ilyképpen is értelmezhető, azonnal reagált és visszakozott.
Sólyom László – megítélésem szerint – egy tiszta ember. Ami nem jelenti azt, hogy vitathatatlan az ítélőképessége. Nem volt – szerintem – helyes az MTV székházát szeptember 18-án megostromló Szabadság téri tüntetőket egy zsákba raknia azokkal, akik mindenáron vagy bármi áron ütközni kívántak a rendőrökkel. Az az ember, aki a székház ostromakor megsebesült, és a kórházi ágyon is büszkén vállalta részvételét az ostromban, mondván, hogy erre a pillanatra várt tizenhat éven keresztül, nem volt köztörvényes, sem provokatőr. Tegyünk különbséget a jogosan lázadók és a balhét keresők, a vandálok között, a jogaikkal élő elkeseredett emberek és a jogokkal visszaélők között. A köztelevízió székháza jelkép. Nem egy közintézmény, hanem a kommunista és posztkommunista népbutítás jelképe. Ennek ellenére nem rovom fel a köztársasági elnöknek, hogy az Alkotmánynak és a közjognak a betartására inti az embereket, hiszen ez kötelessége. De neki is tudnia kell – és tudja is –, hogy amennyiben a jelenlegi miniszterelnök nem mond le, vagy a pártja nem távolítja el őt, alkotmányos megoldás aligha akad az MSZP által előidézett válsághelyzetre. Neki, a köztársasági elnöknek tehát azt kell vizsgálnia, hogyha nincs alkotmányos megoldás, akkor hogyan lehet minél kisebb botránnyal megoldani a helyzetet. Hogyan lehet befejezni a rendszerváltozást egy olyan aktussal, ami azt valóban befejezetté tudja nyilvánítani.
– Nyilván nagyon nehéz közös nevezőre hozni a politikai életben azokat, akiknek nem érdekük. Nagy dolog volt annak idején, hogy a három szlovákiai magyar párt egyesülni tudott egy párttá az ön kezdeményezésére. Nagyon nagy dolog az is – de egészen más előjellel−, ahogyan az MDF Dávid Ibolya vezetése alatt nem hajlandó semmiféle közösségre lépni a nemzeti oldallal. Úgy tűnik, hogy ön elég korán felismerte Dávid Ibolya szerepét az MDF újfajta szerepvállalásában. Így van ez?
– Amikor 1998-ban megalakult az Orbán-kormány, mintegy négy hónap elmúltával Pozsonyban járt Dávid Ibolya a visegrádi országok (Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) igazságügy-minisztereinek az értekezletén.
Be kell vallanom, abban az időben úgy éreztem, hogy hozzájárultam a magyarországi nemzeti jobboldal választási győzelméhez. Ezért mertem elmondani az iránti reményemet Dávid Ibolyának, hogy a kormányalakítás után egy további nagy feladat vár rájuk: egyesíteni kell a nemzeti oldal pártjait. A miniszter asszony válasza azonban nem csupán meglepett, hanem megdöbbentett, mert akkor ő ezt kereken visszautasította. Annyit közölt velem, velünk, hogy más az ő feladata, mert a jobboldalon lévő apró, szétszórt pártokat kell egyesítenie. Utólagosan úgy érzem, már akkor tudta, hogy nem is ez, hanem más, be nem vallott feladata volt. Lehet, hogy akkor még ő sem látta tisztán, milyen feladattal bízták meg, de egyet már akkor is nyilvánvalóvá tett: nem lesz a Fidesz partnerpártja. A jobboldal apró pártjainak az összegereblyézése nagyon jól hangzott a beavatatlanok számára, de aki ismerte a magyarországi politikai viszonyokat, az tudhatta, hogy nehezen lesz a nőstény róka a nyúl dajkája. Aki ilyen bravúrra szánja el magát, az szemfényvesztő. A pártelnökasszony a Békejobb keretében lépett színre ezzel a kísérlettel. A siker azonban elmaradt. Valódi szándéka akkor lepleződött le, amikor az MDF alapítóját, a párt atyját, Lezsák Sándort néhány pártalapítóval együtt kizáratta a pártból. Nem állítom, hogy a pártalapító soha nem kerülhet ellentétbe a párt által később képviselt szemlélettel, az viszont biztos, ha egy párt az alapítóját kizárja soraiból, az a párt végét jelenti. Ettől kezdve az MDF már nem MDF. A pártalapító kiléphet a pártból, de kizárni őt nem lehet – nem szabad!
– Márpedig ott ez történt. És nemcsak a pártalapítót, hanem más prominens személyiségeket is egymás után zártak ki az MDF-ből, miközben az antalli örökségre vagy antalli koncepcióra, politikára hivatkoztak…
– Az antalli koncepciónak ma a Fidesz a folytatója, az Orbán Viktor által vezetett Fidesz. Bizonyítható ez Antall József korai, 1990-ben elmondott beszédei alapján.
– Messzire kanyarodtunk az iskolai faliújságtól, amit, mint mondta, nem szerkesztett, mert azon kommunista jelszavakat kellett volna szerepeltetni. Elérkezett az érettségiig, jelentkezett az egyetem archeológia szakára – hiába, mert nem vették föl. „A Nagy – Morva Birodalomról kérdeztek, és nyilván nem azt válaszoltam, ami a tankönyvben szerepelt, mert a morva birodalom létét Szlovákia területén kétségbe vontam, és azt sem voltam hajlandó mondani, hogy ez volt a csehek és szlovákok első közös állama – a felvételiztető bizottság agresszívnek minősített. Természetesen nem vettek föl. De nyilván akkor sem lettem volna sikeres, ha a válaszom elfogadható lett volna, mert a húsz felvételiző közül csak négyet vehettek fel. Véletlenül megláttam az egyik felvételiztető tanár előtt fekvő névjegyzékben, hogy négy név piros ponttal van megjelölve. Az én nevem előtt semmilyen jelzés nem szerepelt. Nem keseredtem el, hanem kértem jelentkezésem áthelyezését etnográfia szakra, de oda sem vettek fel… A két sikertelenség után úgy döntöttünk szüleimmel, hogy inasiskolába jelentkezem, és kitanulom az autószerelő szakmát. De oda sem vettek fel… Végül rakodómunkás lettem egy vasraktárban.” Nyilván nagyon sokan élték át akkoriban, hogy a tudásuk, esetleg a rátermettségük kevés, mert más szempontok döntenek a felvételinél. Hogyan élte ezt meg?
– Az ember önsorsáról való döntése élete legizgalmasabb korszakainak egyike. Nehéz módosítani, ha már eldöntötte, mivé legyen. A pályamódosítás a menekülés vagy a vereség érzetével jár, ilyen esetben ritkán van az embernek sikerélménye. A „mi legyen belőlem” kérdését először akkor tettem fel, amikor még iskolás sem voltam, talán ötéves lehettem. Ekkor jelentettem ki először, hogy mi akarok lenni. Akkor természetesen a nagyapám műhelyében szerzett élmények alapján gondoltam azt, hogy mérnök leszek, de nem akármilyen mérnök, hanem dolgozó mérnök. Emlékszem, hogy azt mondtam: nem akarok asztalnál ülve vonalakat húzni, hanem a két kezemmel akarom végezni a munkámat. Ez volt az első alkalom, hogy a jövőmre vonatkoztatva megfogalmaztam valamit.
Emlékszem pontosan. Az akkor nemrég megözvegyült nagymama lakásának utcai szobájában ültem egy kanapén. Velem szemben álltak a felnőttek, akiknek magyaráztam, mi akarok lenni. De nem értették, hogy miről beszélek, pedig annyira egyszerű volt: ugyanolyan szerettem volna lenni, mint a nagyapa, vagy a műhelyében dolgozó emberek. Tőlem jobbra, a sarokban állt nagyapám bécsi készítésű, sötétbarna páncélszekrénye, amelynek az alja egyszerű szekrény volt. Abban tartottam titkaim füzetét, egy kemény feketetáblás vonalazott füzetet, amibe ötévesen írtam a feljegyzéseimet, piros ceruzával… Akkor már tudtam írni és olvasni.
A jövőmmel kapcsolatos első ötlet természetesen átalakult. Az úgynevezett „dolgozó mérnöki” pálya később hajómérnökivé módosult. Csodáltam a hajókat, ezért azt mondtam, hogy akkor inkább talán hajómérnök lennék. Tizenegy-néhány éves koromban viszont arra döbbentem rá, hogy nem műszaki pályára akarok menni, hanem újságíró szeretnék lenni. Erről azonban lebeszéltek, mert megmagyarázták, hogy aki újságíróvá válik ebben a politikai rendszerben, az előbb vagy utóbb jellemtelenné válik, ha nem született eleve annak. Szerencsére szüleimnek, rokonaimnak és jóakaróimnak sikerült lebeszélniük az újságírói pályáról. Ha mégis ennek rugaszkodtam volna neki, valószínűleg olyan konfliktusokba keveredtem volna, amelyek lehetetlenné tették volna nemcsak a munkám végzését, de talán az életemet is. Érettségi előtt egy évvel végül is eldöntöttem: archeológus leszek.
– Miért ebbe az irányba váltott ?
– Akkor ezen nem törtem a fejem, de a pályaváltási elhatározásom összefügghet azzal, hogy bolondja voltam a történelemnek. Ez egy mélyről jövő vonzalom lehetett, a családban nem volt rá példa. Egyszerre jelentkezett bennem a kézzelfogható valóság és az elvont múlt iránti vonzalom, ebbe talán egy pici romantika is belejátszott, mert rettentően izgatott, hogy mit lehet előásni a földből, hogyan lehet újragondolni azoknak az életét, akiket soha sem ismerhettünk, csak a ránk hagyott maradványok vallanak róluk. Ezért jelentkeztem archeológiára, de párhuzamosan néprajzra is, és mivel archeológiára nem vettek föl, ennek következtében nem vettek föl a néprajzra sem, mert – mint később kiderült, amit nem tudtam előre – ugyanaz a bizottság felvételiztette a néprajzosokat is, mint az archeológusokat. S én ezzel a felvételiztető bizottsággal konfliktusba keveredtem. Nemcsak „szakmaiba” a Nagy -Morva Birodalom miatt, ami az előbb feltett kérdésben is szerepelt, hanem emberi vagy talán ideológiai vitába. Megkérdezték tőlem, miért jelentkeztem egyetemre. Válaszként nem az elvárt, hangzatos szöveget mondtam, hogy a dolgozó népet és szocialista hazámat akarom tudásommal szolgálni, hanem egyszerűen azt feleltem, hogy tanulni akarok. Ez valahogy meghökkentette az ott ülő embereket. Lehet, hogy nem mindenkit, csak azt, akit politikai megfigyelőként rendeltek oda, mert akkor az egyetemi felvételiztető bizottságokban mindig ült egy politikai megfigyelő is. Lehet hogy az ő számára volt a válaszom elfogadhatatlan. Tény, hogy nem vettek fel sem archeológiára, sem néprajzra. Csaknem negyvenöt év távlatából már mindegy, mi volt az oka.
– Lehet, hogy archeológusként vagy néprajzosként sem lett volna könnyebb az élete, ha ott is hazudni kellett volna…
– A néprajzban talán nem kellett volna hazudni vagy hamisítani, noha ki tudja. A kommunizmusban mindenkinek hazudnia kellett. Az volt a Mereszjev, aki nagyobbat hazudott a kiszolgáltatott kárára és a hatalmi elvárásnak megfelelően. Aki ezt meg tudta tenni, felfelé ívelt az életpályája. A hazugság, az álszenteskedés életformává vált. Az lett a gyanús, aki igazat mondott. Az archeológia esetében a „tudományos hazugság” a miatt is elképzelhető volt, mert Szlovákiában a történelemszemlélet nagy részben hazugságra épült és épül, a politikai rendszertől függetlenül. Már akkor tudomásom volt róla, hogy avar kori és honfoglalás kori leleteket egyszerűen visszatemettek, mert szláv maradványokat kerestek, és amit megtaláltak, az nem igazolta az előkészített elméletet. De mivel nem vettek fel az egyetemre, ez a kétség is megszűnt. A sikertelen felvételik után megbeszéltük a családban, hogy valamit tenni kell. Ki tudja, hogy egyáltalán bejutok-e valaha egyetemre. Mindenki rettentően szomorú volt, hogy mi lesz a fiúból, végül eldöntöttük, hogy elmegyek ipari tanulónak, autószerelőnek. Én döntöttem így édesapám egyetértésével. Úgy gondoltuk, hogy ez egy jövedelmező szakma lesz, mert egyre több autó fog közlekedni, ezért romlanak is majd, tehát javításra szorulnak. Ezek után egy érdekes dolog történt, amit ma már csak az érthet meg, aki abban a korban élt. Jelentkeztem ipari tanulónak, és nem vettek fel. Kiderült, hogy azért mondtak nemet, mert volt érettségim, és ha eljutottam az érettségiig, akkor érthetetlen, hogy ipari tanulóként akarom folytatni a tanulmányaimat. Azt is mondták, hogy ilyen családból származó ember ne menjen ipari tanulónak, mert rontanám a munkásosztály társadalmi tudatát. Gyanússá váltam azzal, hogy jogász apa és tanítónő anya érettségizett fiúgyermeke tanoncnak jelentkezik. Tehát nem vettek fel az egyetemre, de nem vettek fel inasnak sem. Nem maradt más hátra, elmentem rakodómunkásnak. Dolgoztam egy évig, éjjel-nappal, még karácsony és szilveszter éjjelén is, anyám gyakori sírdogálása közepette, mert látta lelki szemeivel, hogyan fogok lezülleni, kocsmázó prolivá válni. Tizenhét és fél éves voltam ekkor. Aztán munkásként felvettek az egyetemre, de akkor már nem néprajzra jelentkeztem, hanem geológiára.
– Rakodómunkásként akár kollégája lehetett volna igen sok értékes értelmiségi embernek, akik hasonló sorból kerültek oda, hasonló okok miatt.
– Tudtam ezt már akkor is, mert az apám, amikor negyvenhárom éves korában kirúgták a szakmája szerinti állásából, elment kárpitosnak, betanított munkásként dolgozott, aztán raktárnok lett. Osztályidegenként nem vették föl máshová. De ez engem akkor nem vigasztalt.
– Ekkor sem éreztek azt, hogy menjünk el ebből a lehetetlen világból egy élhetőbbe?
– Nem. Mi sohasem terveztük, hogy elmenjünk, sem akkor, sem később.
– Miért vajon? Mi kötötte ide?
– Eszembe sem jutott azzal foglalkozni, hogy elmenjek. 1968-ban sem, pedig volt rá alkalmam. Decemberben Bécsújhelyen voltam rokonlátogatóban. Azt gondolták, hogy ott akarok maradni, hiszen akkor Csehszlovákiában már kezdetét vette a husáki konszolidáció, de nem fordult meg a fejemben, hogy veszni hagyom a menettérti vasúti jegyemet. Sőt, amikor 1988-ban sikerült kijutni az Egyesült Államokba, a kiutazásomat is úgy szerveztem, hogy a visszautazásom is biztosítva legyen. Nehogy megtörténjen, hogy esetleg a kommunisták nem engednek haza.
– Bár próbálták haza nem engedni, de ez sem sikerült nekik.
– Ez már a börtönvilággal függ össze. Amikor másodszor voltam börtönben, az államvédelmis megfenyegetett, kirakják a szűrömet az országból, de először le kell ülnöm a tíz évet. Meg Amerikában is, a csehszlovák titkosszolgálat ellopta az útlevelemet és a hajtási engedélyemet, de végül is – nagy huzavona után – a konzulátusnak ki kellett adnia számomra az ideiglenes úti okmányt.
– Olvasom az egyik önvallomásában: „Tanulmányaimat kétszer kellett megszakítanom. Először 1965-ben májgyulladás miatt, másodszor 1968-ban a prágai tavasz vérpezsdítő eseményei miatt. Ez utóbbi alkalommal egy rövid ideig azt hittem, hogy kimúlik a kommunizmus. Ezért mindent félretéve a közügyekkel foglalkoztam egy éven át, de később csalódottan kellett visszatérnem az egyetemre befejezni tanulmányimat.” Erre hogyan emlékszik vissza?
– A prágai tavaszt megelőző néhány év, körülbelül 1965-től számítva, egy nagyon jó időszak volt az akkori Csehszlovákiában. A saját bőrömön éreztem, hogy csökken a diktatúra ereje, az elnyomás súlya, egyre többet engedhettünk meg magunknak. Többé-kevésbé ez a lazulás vagy enyhülés volt a lélektani oka az 1968-as eseményeknek. A puhuló diktatúrában nagyobb az esélye a forradalmi változásoknak, mint az elnyomásban. Amikor elnyomás van, fel lehet lázadni, a lázadást aztán gyorsan le is verik. 1965-től kezdve azonban egyre szabadabbnak éreztük magunkat, 1968 pedig a nagy reménységek és az összeomlott reménységek éve volt. Életem leginkább meghatározó élményeit ekkor, 1968-ban és 1969-ben gyűjtöttem be. Ezek az élmények a mai napig befolyásolják énemet politikailag és szemléletileg egyaránt.