Összefonódó ujjak (a teljes interjúkötet)

 

– Melyek voltak ezek?

– Az egyik legnagyobb élményem az volt, hogy végre lehet nyíltan, hangosan bírálni a hivatalos hatalmat, és emiatt nem esik bántódásom. A másik élményem volt, hogy szervezkedhetünk és felléphetünk önvédelmünkben és a közügyek javításáért. Ekkor éreztem először azt, hogy egyet tudok érteni egyes politikusokkal. Mindaddig ugyanis cinikusan viszonyultam a politikusi véleményekhez, mert egyszerűen elfogadhatatlanok voltak. 1968-ban lehetett először azonosulni velük.

– Nyilván nem ugyanazokéival, akiket addig elutasított, hanem új arcokkal.

– Akiket korábban nem tudtam elfogadni, azok között is akadtak, akik 1968-ban elfogadhatókká váltak, mert lehetett rajtuk látni, hogy leesett róluk a teher. Szinte szemmel látható volt, hogy a kommunista időszaknak néhány politikusa hogyan szabadult fel 1968-ban az alól a teher alól, ami addig nehezedett rá, ami gúzsba kötötte korábban. 1968-ban szerzett élményem volt az is, aminek alapján meg tudtam fogalmazni, hogy a kommunizmust nem lehet megreformálni, csak megdönteni, és új rendszert létrehozni. 1968-ban számomra kiderült, hogy a kommunizmus megváltoztathatatlan.

– Érdekes, hogy egyes politikai vezetőkről mégis úgy látta, fölszabadulnak.

– Igen, de éppen emiatt derült ki, hogy kik azok, akik nem képesek megváltozni, akik a diktatúrában érezték jobban magukat. 1968-ban világosan látható volt, hogy kiktől kellene megszabadítani a politikát, és kik azok, akikre számítani lehetne egy más rendszer létrehozásában. Augusztus 21-e, a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulása után merült fel bennem először és utoljára – két vagy három napig tartott a fontolgatás –, hogy talán be kéne lépni a kommunista pártba. Azért éppen a szovjet invázió napjaiban történt ez, mert akkor úgy látszott, hogy azzal talán meg lehetne akadályozni a szovjetrendszer visszatérését, ha olyanok válnának a kommunista párt tagjaivá, akik nem kommunisták, és elutasítják a szovjetrendszert. Tehát nem ideológiai okokból, hanem szovjetellenes meggyőződésből merült fel bennem ez a gondolat. De éppen az egypártrendszer és a katonai bevonulás mutatta meg azt, hogy az ilyen rendszer nem reformálható, tehát a reformkommunizmus is zsákutca. De mivel éppen egypártrendszer volt még akkor, ebben a helyzetben úgy éreztük, talán a párt tagbázisának a megváltozása lehet az egyetlen fegyver a szovjetrendszerrel való szembeszegülésre. Nem sokáig tartott ki ez az ötlet…

– Utána sem lépett be?

– Nem, soha. Be sem vettek volna.

– Gondolom, az egyetemi évek alatt sem lett sokkal könnyebb a helyzete. Idézem: „Az egyetemi diplomám megszerzése után, 1972 januárjától a Pedológiai Intézetben dolgoztam, majd másfél év múlva a Szlovák Tudományos Akadémia Geológiai Intézetébe kerültem. A doktori disszertáció után 1978-tól a Doprastav Állami Vállalat geológusaként dolgoztam. Tudományos aspiráns szerettem volna lenni, ezt azonban a politikai körülmények megakadályozták.” Munkahelyén különböző méltánytalanságok értek. Ezt is le tudta nyelni? Mi segítette ebben, hiszen mást nem nagyon lehetett tenni?

– Az az érzésem, hogy világéletemben, talán kisgyermekkoromat kivéve, mindig kettős vagy többes életet éltem. Ez nem tudathasadás volt, hanem a több szinten való élésnek a képessége. Az egyik szint az anyagi, amitől az ember nem tud szabadulni, mert meg kell élnie. A másik szint – és ez tulajdonképpen a rendszerváltozásig tartott −, hogy a hivatalos hatalom irányába egy másik életet kell mutatni, egy más lelkületet, egy más gondolkodásmódot, mint ami a valóság. A napi életben megélt kellemetlenségek, illetve sikertelenségek fölé pedig azzal lehetett emelkedni – tehát egy további szintre –, hogy az ember önmagának élte a szellemi életét, függetlenül attól, hogy milyen élmények érik a napi életben. Tehát hogyha nem vettek föl egyetemre, nem érdekes, mert attól még magamtól tanulhatok. Hogy az egyetem elvégzése után az első munkahelyemen nem léphettem állandósított munkaviszonyba, és ezért onnan el kellett mennem, nem igazán izgatott. Az egyetemi kollégáim fűrészelték el a kutató geológusi karrieremet a Talajtani Kutatóintézetben.

– Tudja, hogy miért?

– Igen. Magyarellenességből és az 1968-ban tanúsított magatartásom miatt – évek múltán mondta el ezt nekem az a személy, aki a főnököm lett volna, ha állandósítottak volna. Aztán átkerültem a Szlovák Tudományos Akadémia Geológiai Intézetébe. Az ottani munkám alapján szereztem doktorátust geokémiából. De onnan is el kellett mennem. Ennek az volt az oka, hogy tudományos kutatói pályára szerettem volna kerülni, de nem vettek fel, a tudományos kandidátusi fokozat – amit most PhD-nek neveznek – eléréséhez szükséges ösztöndíjas állományba. Ehhez ugyanis a kommunista párt hozzájárulására volt szükség a nem párttagok számára is. Az én esetemben Szlovákia Kommunista Pártja pozsonyi városi bizottságának az egyetértése kellett volna, amit nem kaptam meg. Ezután mentem el üzemi geológusnak a Doprastavba, egy híd- és útépítő állami vállalathoz, ami még ma is létezik részvénytársaságként. Ott viszont már teljességgel a kettős életemet folytattam. Napközben geológus voltam, a munkahelyemen kívül pedig azzal foglalkoztam, ami miatt kétszer börtönbe kerültem.

– Ez a fajta kettős hozzáállás, ha szépen akarom mondani, akkor egyfajta nagy életbölcsességet mutat, de ha gonoszul közelítem meg, akkor azt kérdezem, nem megalkuvás volt?

– Szerintem nem. A munkahelyemen csak a szakmámmal foglalkoztam, amíg engedték, mert volt egy időszak, amikor még székem sem volt, de le kellett töltenem a nyolc és félórás munkaidőt a semmittevésben. A munkahelyi közéletbe nem kapcsolódtam be még a szakszervezeti rendezvények szintjén sem, de azon kívül, főleg 1978-tól, az ellenzéki tevékenység töltötte ki az időmet.

– Ami pedig börtönbe vezetett.

– Igen. Merem állítani, kevés embernek volt olyan szerencséje, mint nekem, hogy a kommunizmus által érintetlen maradhatott. E kettősség tette ezt lehetővé, pontosabban az, hogy a minimális megélhetési feltételek megteremtésén túl kizártam magamat a hivatalos társadalomból, ezzel kizártam a cinkossá válás, a korrumpálhatóság, de egy felfelé ívelő életpálya lehetőségét is. Ez persze azzal is járt, hogy a vállalatnál a szakmai beosztásomban nekem volt a legkisebb fizetésem, az ott eltöltött tizenegy év alatt semmilyen előléptetésben nem volt részem, megvonták a személyi pótlékomat. De meg voltam győződve arról, hogy csak így maradhatok érintetlen. Fatálisan hittem a kommunista hatalmi rendszer bukásában, 1985-től pedig meggyőződésemmé vált, hogy ez rövidesen bekövetkezik.

– Amerikai útja során, 1988–89-ben találkozott a szlovák emigráció tagjaival, és megdöbbentette önt is, engem is, olvasva az életrajzot, hogy a magyarellenesség még oda is elkíséri őket. „Amikor 1988−89-ben az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodtam, találkoztam az 1948-as szlovák emigráció tagjaival, akik a kommunista hatalomátvétel miatt hagyták el hazájukat. Azt természetesnek tartottam, hogy kommunistaellenesek, és szidják az 1969 utáni husáki rendszert. Az viszont megdöbbentett, hogy a politikai rendszert tulajdonképpen csak azért szidták, mert Gustáv Husákot a csehszlovák föderáció árulójának tartották, és egyúttal védelmükbe vették a rendszer nemzetiségi politikáját, sőt azt a magyarokkal szemben túl nagyvonalúnak tartották. Nem rejtették véka alá, hogy a magyar iskolák fokozatos felszámolására tett kísérlettel egyetértettek. Azt ugyan nem helyeselték, hogy engem a husáki rendszerben bebörtönöztek, de a politikai hatalom gyengeségének vélték, hogy az én tevékenységem, ill. a jogvédő bizottság aktivitása miatt nem került sor az iskola-felszámolási terv megvalósítására.” Tudom, hogy nem minden szlovákra jellemző ez, hiszen amikor Nyitrán tüntettek a megvert magyar lány, Malina Hedvig védelmében, a megmozduláson szlovákok is részt vettek és felszólaltak.

– Valóban nem lehet és nem is szabad mindenkit egy kosárba rakni. Minden nemzetben vannak tisztes és tisztességtelen emberek. A szlovákságnál azonban a magyarellenesség nem tartozik a tisztességtelen magatartások közé. A szlovákok egy jelentős részének magyarellenessége nem csupán közkeletű, de a politika is számol vele, épít rá. Például választások alkalmával mindig felizzik, felizzítják. Azok a szlovákok, akik elutasítják a magyarellenességet, ezt általában erkölcsi alapon teszik, vagy egyéb meggyőződésből, esetleg azért, mert természetesnek tartják a szlovák-magyar együttélést. A szlovák emigráció köreiben először az 1980-as évek közepe táján találkoztam egy sajátos magyarellenességgel, azzal, hogy a szlovák emigráció egy része a magyarokat illetően ugyanúgy gondolkodik, mint a kommunista hatalom.

– Ami elől elmenekültek…

– Igen. Ebből azt a következtetést vontam le – ami valószínűleg nem is volt helytelen –, hogy a szlovák nemzeti létnek van egy vörös fonala: a magyarellenesség, illetve az idegenellenesség. Ezen a síkon találkozni tudnak az egyébként ideológiailag össze nem illő szlovák emberek. Ugyanez tapasztalható a rendszerváltozás után is. Számomra ez nagyon fájdalmas felismerés volt, talán azért, mert idealizáltam az emigrációt. Azt hittem, hogy ők mások, mint az otthon maradtak. Kiderült, hogy nem. Kiderült, hogy a II. világháború idején a kommunista emigráció is és a beneši emigráció – egyik Moszkvában, másik Londonban – egy kérdésben tudott közös platformra kerülni, és erről a platformról tudtak elrugaszkodni az 1945 utáni újjáépítésben, hogy egyetértettek a német- és magyarellenességben. Az Egyesült Államokban ugyanezt tapasztaltam a második világháború után emigrált szlovákok többségénél. Az ún. gazdasági emigránsok, akik a két világháború között mentek ki, és öregecskén még ma is élnek, vagy éltek akkor, ők nem ilyenek voltak. Szlováknak tartották még magukat, de már nem tudtak szlovákul társalogni, csak egyes szavakra emlékeztek. Bennük ilyen érzés nem volt.

– Visszavezethető-e mindez Trianonra, hogy egy ostoba döntés értelmében az ölükbe hullottak olyan területek − nemcsak a szlovákokra gondolok itt, a románokra is –, ahol a sugallt politika miatt nem az együttélésre törekedtek, hanem arra, hogy mindenáron hatalmi helyzetbe, fölénybe kerüljenek, sőt, asszimilálják az ottaniakat, tehát egy értelmetlen, emberellenes, keresztényellenes, demokráciaellenes ideológiát sulykoltak beléjük.

– Visszavezethető Trianonra, mert a tudatos magyarellenességet az új állam megszilárdítása, egységesítése érdekében szították. De a magyarellenesség nem ezzel kezdődött. Gondoljunk csak vissza az 1838-as nagy árvízre Pesten. A Deák téri evangélikus templom szószékéről Ján Kollár, a pánszláv evangélikus lelkész azt prédikálta: csak azokat mentsétek, akik szlávul kiáltanak segítségért. Ján Kollár rossz emléke a budapesti evangélikusok körében a mai napig él, főleg azért, mert a bécsi udvar titkosszolgálatának dolgozott, besúgó volt. Nem csoda, ha emiatt a magyar evangélikusok nem tartják őt számon a követendő példaképek között. Ezért hiába szorgalmazza a mostani Szlovákia kormánya, hogy felállítsák a Ján Kollár-emlékművet, a Deák téri evangélikus közösség ezt folyamatosan elutasítja, és joggal. A szlovák kormány kezdeményezése inkább Szlovákiára vet rossz fényt amiatt, hogy egy gyűlöletet keltő besúgónak akarnak emléket állítani.A magyarellenesség gyökerei tehát messzebb menőek, nem Trianonnál kezdődnek, de Trianon után lett belőle össztársadalmi élmény. Ebben sajnos a cseh politikai osztálynak is nagy része van, kinek magyarellenessége még a Monarchiából ered, de ez nem zsigeri indulat. Indítóoka a cseh politikai hatalmi érdek. A csehek legnagyobb nemzeti félelme a német birodalmi terjeszkedésből fakadt. Például 1848-ban állandóan fűtötték a bécsi udvart a magyarok ellen, a magyarországi rebellió miatt, mert úgy érezték, hogy ez rontja a cseh hatalmi esélyeket az Osztrák Birodalmon belül, ráadásul veszélyezteti Ausztriát, tehát az Osztrák Birodalom fennmaradását, aminek meggyengülése, esetleges szétesése viszont a nagynémet terjeszkedés előtt nyitott volna teret. A csehek 1620 óta rettentően és nem oktalanul tartottak a német előrenyomulástól kelet felé, féltek a frankfurti németségtől. 1871 után pedig a cseh politika tervezetten vált magyarellenessé, mert nem sikerült Csehországnak hasonló államjogi státuszt teremtenie a Monarchián belül, mint amilyet megteremtett Magyarország 1867-ben. Az emiatt elmélyülő cseh politikai magyarellenesség nagymértékben hozzájárult a szlovákok magyarellenességének a kibontakozásához, mert a cseh politikának a magyarellenességéhez szüksége volt szlovák szövetségesre.

– A sors különös kegyetlensége, vagy pedig a mi butaságunk, hogy éppen mi, akik nemcsak Szent István óta, hanem az előző évezredekben is befogadó nép voltunk, olyan népekkel vagyunk körülvéve, amelyeknek a legfőbb célja a magyarság asszimilálása az elszakított területeken.

– Legyünk őszinték: a magyarok is törekedtek a más nyelvűek beolvasztására, főleg 1867 után, noha a nem ortodox vallásúak szerint a korábbi békesség 1836-ban tört meg a magyar nyelv közigazgatási nyelvként való törvényesítésével… Azonban azt is tudatosítani kell, hogy a magyar történelem teljesen más pályán járt az elmúlt évszázadokban, mint a környező népek történelme. A magyar történelem részben az államfilozófia történelme, amelyről ugyan a Kárpát-medencei államalapítás előtti korszakokból kevés emlékünk van, de Szent István óta pontosan tudjuk, hogy mik voltak az államszervezés elvei – a közösségépítés, a befogadás, a másság megbecsülése, autonómia, türelmesség, méltányosság, összefogás…

– Például a hét honfoglaló törzs szövetsége.

– Igen. A vérszerződés nélkül nem lett volna országalapítás és államalapítás sem. Ez is egy fontos sajátossága a magyar történelemnek: az országalapítás és az államalapítás közötti különbség. Ami abból adódik, hogy vitatott az országalapítás körülménye: az országot örökségként vették-e birtokukba a törzsek, vagy elfoglalták? A vérszerződés utáni események szempontjából ez már egyre megy, a dinasztia megalapítása szemszögéből pedig mindegy, de mégis búvópatakként fel-feltűnő kérdés, ami a mai napig nem tisztázódott… Géza fejedelemtől számítva azonban jól olvasható az országszervezés és az államszervezés módja és meghatározó értékrendje. Látható, hogy a bejöttek, a honfoglalók milyen szervezetten foglalják el a lakatlan területeket és hogyan olvadnak össze na a helyi lakosság egy részével – az avarokkal. De akiktől az avarok elkülönülve éltek, azokat a bejöttek is különállóknak tekintették – nem bántalmazták őket, hanem az ország lakossága részének, illetve a király alattvalójának tekintették. Az Árpád-házi és a vegyes-házi királyaink folyamatosan türelmességi és befogadói magatartást tanúsítottak. Ilyen társadalom- és jogfilozófiai előjátéka egyetlen európai nemzet modern történelmének sincs.

– Ebből a szemszögből értelmezhető az is, hogy 1849. október 6-án, Aradon olyan emberek – katonák, főtisztek, tábornokok – is váltak a magyar szabadságharc mártírjaivá, akiknek, származásukat tekintve, vajmi kevés közük volt a magyar nemzethez?

– Minden bizonnyal, a virtuális háttérnek ez is része, vagy lehet a része. De itt valószínűleg egy új érték is megjelenik, ami azonban nem vonatkoztatható el a korai előzményektől. Az Aradon kivégzett tábornokokkal kapcsolatban a mai szemszögből felmerül egy egyszerű kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy részük életüket áldozta egy olyan eszméért, amelyhez nemzetileg nem tartozott, mert nem volt magyar. Ennek egyetlenegy magyarázata lehet: a társadalmi haladás, az emberi szabadság és a nemzeti szabadság eszménye olyan mélyen kötődött egymáshoz 1848-ban a magyar forradalomban, hogy magasztosságánál fogva áthidalta a nemzetiségi és nyelvi különbségeket. Európát nem hatotta át ez a meggyőződés, de bennünket, magyarokat és a vonzáskörünkbe kerülteket ez járta át. Ezért vagyunk mi mások, mint a környezők. Nem olyan értelemben, ahogy azt Nemeskürty István mondta, hogy a verebek elűzik a szobából kiszabadult kanárimadarat, mert az külsőre más, hanem lényegünkben, gondolkodásunkban vagyunk másak. Persze ez a másság ma már nem olyan markáns, mint a középkorban vagy a reformkorban volt. A magyarságba asszimilálódott új elemek csökkentették ezt a magatartásbéli és értékrendi másságot. A magyarságba való asszimilálódás a reformkortól főleg nyelvi beolvadást jelentett, nem értékrendit. Ezért már a reformkorban, de főleg utána kezdett előtérbe kerülni a magyarság körében is a türelmetlenség. Az új asszimilánsok voltak a legtürelmetlenebbek, akik túllihegték új identitásuk bizonyítását.

– Így fordult lassan kárunkra az, ami erényünk volt…

– Sajnos. Ez egy kényszerű felhígulási folyamat volt, ami ismeretes a folyadékkal történő bányaművelési eljárásokból is. A jövesztéssel kezdetben még nem, de később csökken az oldat töménysége. Amíg Árpád-házi vagy vegyes-házi királyaink voltak, Magyarországon semmiféle idegengyűlölet nem létezett. Nem volt boszorkányüldözés, nem volt zsidóüldözés, nem volt cigányüldözés, viszont miután megszűnt az árpád-házi, majd a vegyes-házi királyok vonala, felütötte a fejét a zsidóüldözés – más szemlélet foglalta el az addigi magyar gondolkodás helyét. Erdélyben viszont megmaradt az eredendő gondolkodás, ezért születhetett meg a tordai Országgyűlésen Európa első vallási türelmi rendelete.

– Akkor így fokozatosan vált ez a vesztünkre, ha úgy tetszik?

– Igen. Feladtuk korábbi meggyőződésünk egy részét, ennek következtében szembekerültünk a szomszéd népekkel, mert az ő idegengyűlöletükből vettünk át elemeket a saját hagyományos gondolkodásunkba. Utóvédharcokat értékrendünk megtartására azonban folytattunk. Az egyik ilyen cselekedetet Esterházy János hajtotta végre 1942-ben a Szlovák Köztársaság parlamentjében. Egyedül merte vállalni a szembeszegülést a zsidók szlovákiai deportálását elrendelő törvénnyel. Ezért lett jutalma a háború után a halálos ítélet, majd az életfogytig tartó kegyelmi rendelet – a gyűlölködők nem tudták elviselni, hogy akadt egy, aki más volt, ráadásul magyar volt.

– Térjünk vissza 1968-ra, amikor barátaival Pozsonyban megalapította a Magyar Ifjúsági Szövetséget: „Akkor döntöttünk a teljes önállóság mellett, amikor kiderült, hogy az országos ifjúsági szervezetben magyarként nincs szükség a magyar fiatalokra.” Tulajdonképpen ezzel kezdődött el az a munkássága, amely mind a mai napig tart, és ami miatt közben kétszer bebörtönözték.

– Közéletinek nevezhető tevékenységem valamivel hamarább kezdődött, talán gimnazista koromban, de ennek körülményei egyetemre kerülésemmel a felismerhetetlenségig megváltoztak. Amikor 1963-ban egyetemre kerültem, igaz, hogy egyszerre teljesen szlovák környezetbe estem, de a pozsonyi hegyiligeti kollégiumban, ahol több mint kétezren laktunk, és a belvárosi lánykollégiumban, ahová ebédelni jártam, rövidesen megismerkedtem minden hangadó pozsonyi magyar egyetemistával.  Ekkor csöppentem olyan környezetbe, amilyenben addig még nem voltam. Kicsit feszélyezett, hogy nálam felkészültebb emberekkel vagyok körülvéve, de rövidesen megszoktam, és lassan eltűntek a szorongásomra okot adó különbségek. Ekkor tanultam meg, hogy befogjam a számat, ha tőlem okosabb, tanultabb emberrel beszélek. Ez a szükségből jött felismerés segített lassacskán behozni azt a helyzeti hátrányomat, ami egyrészt a vidékiségemből, másrészt a szellemet érlelő közösségi élmények addigi hiányából származott. Sokat segítettek ebben új ismerőseim, akik közül néhányat ma is barátomként tisztelhetek. Nekik köszönhetem, hogy 1964. március 15-én, életemben először, ünnepelhettem a forradalom évfordulóját, és hogy 1965 őszén engem választottak meg a pozsonyi magyar egyetemisták klubjának, a József Attila Ifjúsági Klubnak az elnökévé. Így kerültem a közéleti tevékenységnek olyan emberi és tehetetlenségi köreibe, ahonnan egyenes vonal vezetett a közélet felé, a magyar ifjúsági és egyetemista klubok megszervezéséhez valamint egtyüttműködési hálózatuk megteremtéséhez.

Ha visszagondolok erre a mintegy négyévnyi időre 1963-tól 1967−68-ig, akkor ez egy boldog időszak volt, mert kitaláltunk valamit, amit többnyire meg tudtunk tenni. Öntudatunk és önbecsülésünk szempontjából ez nagy jelentőséggel bírt – számomra mind a mai napig. Ma sem tartom sokra azokat az embereket, akik megtorpannak a megvalósítás lehetősége előtt.

Abban az időben azonban – talán a sikerektől felbuzdulva – olyan „eredményesen” dolgoztam, hogy az 1968-ban létrehozott Magyar Ifjúsági Szövetség betiltása, valamint az 1968-ban tanúsított magatartásom és tevékenységem miatt nemkívánatossá váltam a felvidéki magyar közéletben. Kiszorultam mindenünnen. 1969 őszétől már nem vehettem részt azokon a rendezvényeken, amelyeket korábban én hívtam életre, kizártak a Csemadokból, a felvidéki magyarok egyetlen szervezetéből, és azok a magyarok, akik a hatalom számára elfogadhatók maradtak, messze elkerültek. Korábban írtam, és közzé is tettem írásaimat, 1970-től kezdve még a nevem sem jelenhetett meg a sajtóban. Még szerencse, hogy engedték befejezni az egyetemet, onnan nem zártak ki. Akkor még nem sejtettem, de most már tudom, hogy ezt egy embernek köszönhettem: Sziegl Ferencnek. A magyar pártmuksók közül ő volt az egyetlen, aki előrelátó volt.

Kizáratásaimtól kezdve minden tevékenységemet a saját felelősségemre szerveztem és végeztem egyedül, vagy néhány önkéntes munkatárssal. A szilenciumnak hosszú volt az ideje. Be kellett fejezni az egyetemet, munkahelyet, sőt munkahelyeket kellett keresnem, meg kellett lelnem a geológiában a szakterületemet – közben kutatói és laboratóriumi munkát kellett végeznem, szakvéleményeket kellett írnom, doktori szakdolgozatot kellett készítenem és vizsgákat kellett tennem – emellett meg kellett találnom a szabadidőre alkalmas és értelmes elfoglaltságot. Ez utóbbi keresésében a szakmám volt a támaszom. Fellángolt bennem a természetvédői hajlam, amit otthonról hoztam, cserkész édesanyámtól és természetszerető édesapámtól. Geológusi indíttatásból írtam akkor (1974−76-ban) néhány rövid természetvédői ihletésű dolgozatot, amelyeknek egyik vezérgondolata az volt, hogy a folyók felső folyásánál képződő ipari szennyeződés az alsófolyási lapályokat veszélyezteti. Indítóoka ezeknek az írásoknak azonban nem csupán természetvédelmi, illetve környezetvédelmi gyökerű volt. A Felvidéken minden folyó északról dél felé folyik. Az északi, szlovákok által lakott területeket iparosították, a déli magyar területeket elhanyagolták. Én pedig láttam, hogyan hozzák észak felől a folyók az ipari szennyet, és döglenek tőle a halak, a víz ihatatlanná válik. Élt akkor egy nálam mintegy másfél évtizeddel idősebb magyar geológus, aki baráti viszonyban volt a kommunista párt által támogatott és megtűrt akkori felvidéki magyar írókkal, költőkkel. Mivelhogy egy közös magyar szemétdombon éltünk, írásaimat a magyar szerkesztő-firkászok ennek a geológusnak adták elbírálni, aki – nem szakmai indíttatásból – elvetette írásaimat „ezt nem lehet leírni” érvvel. Azóta a verespataki ciánszennyeződéssel megmérgezett Tisza sokszorosan engem igazolt, de az 1970-évek közepe táján ezt nem volt szabad előre látni. Ekkor találkoztam testközelből először az értelmiség árulásával – azóta pedig annyiszor, hogy már belefásultam. Ezzel befejeztem környezetvédelmi indíttatású írói tevékenységemet, mert ezt nem lehet íróasztalnak művelni. Ezután tértem át egy újabb területre. Gömör és Nógrád megye ásványvizeivel, gyógyvizeivel kezdtem foglalkozni. Ebből ugyan szakdolgozat és közlésre alkalmas mű nem született, mert az alapanyagot az egyik házkutatás alkalmával elkobozta az államrendőrség –, de összegyűjtöttem azokat az élményeket, amelyek alapján megírtam Cérna Géza meséit, a Csillagszilánk és Tövistörek címen közzétett meseregényt. Ezzel kapcsolatban annyit érdemes lejegyezni, hogy az első meseszövegek 1977−79 tájékán kerültek papírra, egyik darabja a „Duna Egy antológia” c. kötetben 1988-ban jelent meg, de a mesék először teljes terjedelemben, nyomtatásban csak 1993-ban jelenhettek meg.

Az 1968-ban és 1969-ben, közösségben folytatott, politikainak minősíthető tevékenységem után a soron következő politikai, azaz közösség-szolgálati fellépésem a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a megalakítása volt 1978-ban. Ezt is kizárólag a saját szervezésemben, a saját pénzemen és saját felelősségemre végeztem. Tudatosítottam, hogy senkit sem beszélhetek rá az együttműködésre, mert senkit sem tudok megvédeni a hatalom ellenében. Ha engem elkapnak, az az én felelősségem. Ezért váltakoztak körülöttem az együttműködők, az árulók és a beszariak. Egy sem akadt, aki a jogvédő bizottság létezésének tizenegy évét kibírta volna velem együtt.

– Említette, hogy ezt a jogvédő tevékenységet elég nagy titokban végezték, nem ismerték egymást az együttműködők, illetve csak ön tudott mindenkiről: „A jogvédő bizottságban mintegy húsz munkatárssal működtem együtt, de egyikük sem tudott a másikról, csupán én ismertem mindenkit. Erre a biztonsági intézkedésre azért volt szükség, hogy a munkatársak védve érezzék magukat a felfedéssel szemben. Ez az óvintézkedés egyúttal rendkívül időigényessé tette a bizottság munkáját. Egy-egy dokumentum kiadását akár tíz-tizenkét találkozó is megelőzte. Terjedelmesebb anyagok esetében az előkészület több mint egy hónapot is igénybe vett. A megbeszélést a bizottság tagjaival sohasem folytattuk az én lakásomban, azt ugyanis közvetlenül megfigyelték és lehallgatták. Mindig más-más helyszínt választottunk a találkozásokra, hogy megnehezítsük az államrendőrség munkáját. Kávéházakban, vendéglőkben, a Duna partján, parkokban, temetőkben, nyáron a vízparton vagy éppen úszás közben a tó közepén, áruházakban, üzletekben, közlekedési eszközökön találkoztunk. Ennek ellenére néhány találkozót mégis megfigyelt a titkosrendőrség, és a munkatársak közül többen is gyanúba keveredtek. A második letartóztatásom alkalmával rajtam kívül még három személy ellen indult eljárás, akiket két napig szintén benn tartottak.”

– A konspiratív jellegű, az összeesküvés-szerű tevékenység rendkívül időigényes volt. Sokszor bujkálni kellett, de ekkor még lehetett, mert nem volt műholdas követő, sem mobiltelefon. Az időigényességen túl azonban pénzigényes is volt ez a tevékenység. A rendőrség minden házkutatás alkalmával elvitte az írógépeket és minden egyéb kelléket. Ezeket mindig újból meg kellett vásárolni, de titokban, nehogy másnap ismét elvigyék. Amikor többet kellett írni, terjesztés miatt, le kellett íratni. Egyszer megtörtént, hogy éppen fizetés napján hazafelé menet besurrantam abba a lakásba, ahol gépeltek nekem. De nem akarták átadni az anyagot addig, amíg nem fizetek. Értettem, nekik is élni kell valamiből, meg kockázat is –, de ottmaradt a havi keresetem, ami nem volt nagy, akkori – de a 2006. októberi – árfolyamon számítva kb. hetven amerikai dollár. És ez így ment éveken keresztül.

– Milyen jogtalanságok ellen tudtak ily módon föllépni?

– Elsősorban a magyar iskolák védelmében dolgoztunk, de tevékenységünk rövidesen kiterjedt a felvidéki magyarság helyzete egészének a felmérésére, és a hatalom erőszakos beavatkozásai elleni tiltakozásokra. Ha a könyvtárakban akkor eltöltött óráimat összeadnám, lehet, hogy heteket adna ki, amit forrásanyagok tanulmányozásával töltöttem.  Egy vastag könyv foglalkozik ezzel a több, mint egy évtizednyi munkával, a Kettős elnyomásban című kötet, amely az 1978−89 közötti tevékenységet dokumentálja. Ehhez kötődik – részben – a Kutyaszorító eddig megjelent két kötete is.

A jogvédői tevékenységnek két eredménye volt: sikerült elhárítani a magyar iskolák megszüntetésének a veszélyét, és egyúttal nemzetközi üggyé vált a felvidéki magyarság ügye – ami a kitelepítések és a lakosságcsere óta nem történt meg.

– „Az első rendőri perzekúciók 1979 nyarán kezdődtek, noha feltételezhető, hogy korábban is megfigyeltek bennünket. A jogvédő bizottság 10 (11) éves tevékenysége során 1989 decemberéig több mint 50 állásfoglalást adott ki. Ezeknek a túlnyomó többségét magam fogalmaztam, de mindig véleményeztettem és megvitattam másokkal is.” Jelezték a nemzetközi szerveknek, hogy baj van?

– Amikor 1978 májusának elején a legeslegelső megbeszélést tartottuk a hatalom berkeiből kicsempészett hírről, hogy a magyar nyelvű oktatás korlátozására készülnek, azt javasoltam, hogy széles körben tegyük közzé ezt a hírt, mert egyetlen védelmünk a nyilvánosság. A többiek számára – noha egyetértettek vele – szokatlan volt a probléma általam javasolt megközelítése, mert mindaddig példátlan volt a nyilvánosság elé lépés, és kockázattal is járt. A kommunista rendszer mindenkit hozzászoktatott a kockázat elkerüléséhez, mivel a következménye kiszámíthatatlan volt.

Ezen az első, de inkább a második megbeszélésen kezdett körvonalazódni a jogvédői tevékenység, amivel egy időben jelentkeztek az ellentétek is. Nem elvi ellentétekről volt szó, hanem módszertaniakról. De ez mindig így szokott lenni. Ha valamit tenni kell, ezer és egy vélemény születik arra vonatkozóan, mit miért nem lehet. Azok szoktak egyedül maradni, akik tenni akarnak. A legnépesebb tábort mindig azok alkotják, akik pontosan tudják, hogy mit miért nem szabad vagy nem lehet megtenni.

A kijuttatott híreket külföldön kezdetben gyanakvással fogadták. Nem tudták beilleszteni a témát és a tevékenységet a szocialista táborról kialakított rekeszek rendszerébe, mert annyira nem tudtak a felvidéki magyarokról semmit, hogy nem is értették, miről szólnak a hírek. A II. világháború után le lettünk írva. A nemzetközi fórumokon azt hitték, hogy a lakosságcserével megoldódott minden. Az 1948 után lassacskán talpra álló felvidéki magyarságnak az akkori kommunista hatalom által elfogadott szószólói a hatalom szolgái, sőt rabjai voltak. ők kifelé, a külföld felé egy pisszenésnyit sem nyilvánultak meg. Elfogadták azt a hatalmi utasítást, hogy mindent a pártszerveken keresztül kell intézni – ebben hittek is. Ha visszatekintünk: nem volt más lehetőségük, hiszen bennünket mindenki cserbenhagyott.

A felvidéki magyarság 1948-ban a nemzetközi érdeklődés számára megszűnt létezni. Közben szenvedtünk, mint a kivert kutyák. Amikor 1982-ben először börtönbe zártak, akkor kezdték külföldön megérteni, hogy a vélt állapot hamis. Volt egy kézzelfogható eset, egy ember bebörtönzése, aki nem követett el köztörvényes bűnt, csak véleményt nyilvánított. A véleménynyilvánítás az európai felfogás szerint természetes jog. A kétszeri bebörtönzésem értette meg a nemzetközi nyilvánossággal, hogy az akkori Csehszlovákiában a magyarokkal szemben jogsértéséket követnek el.

– Ezért mondta azt, hogy nem is akart ez alól megmenekedni?

– Tudatosan semmi olyat nem akartam tenni, ami miatt esetleg elkerülhettem volna a börtönt. Nem akartam elmenekülni. Nem akartam visszakozni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenáron börtönbe akartam kerülni, hiszen rettentően féltem ettől, de tudtam, hogy ez a tevékenység máshová nem vezethet.

Több mint húszéves távlatból mindez már hihetetlennek tűnik. Néhány hónappal a második szabadlábra helyezésem után, 1985-ben akadt azonban egynéhány felvidéki magyar értelmiségi (író), aki azt a véleményt terjesztette, hogy amiatt „csukattam magam börtönbe”, hogy hozzájuthassak a támogatásként számomra kiutalt nyugati pénzekhez. Azt sem tudtam akkor, hogy miről beszélnek, hiszen egyetlen „nyugati”, de keletről jött támogatásként egy a börtönbe Japánból érkezett csomag viszontagságairól tudtam. Később kiderült, hogy háromszáz akkori nyugatnémet márkáról volt szó, ami nem jutott el hozzám, hanem egy gyógyszereket Erdélybe szállító személy kezébe került. Néhány évvel később közölték velem, hogy megkaphatom ezt a pénzt, ha eladom a gyógyszereket, mert az a személy, akinek ezen a pénzen vásárolták az orvosságot, már nem használta fel, mert meghalt.

– Amit mond, az egy befejezetlen görög dráma, csak kifejlet és konfliktus van benne. Mindenki mindenki ellen? Nincs kibontakozás? Az események az első felvonás végén és a második elején játszódnak. De van egy mozzanat, amit talán néhány évtizednyi távlatból is lehet értelmezni: a magyar iskolák ügye. Ez nemcsak a hivatalos hatalommal szemben tálalható ügy volt. Amint később kiderült, a szlovák emigránsokkal is szembehelyezte önt, mert nem értettek egyet azzal, hogy a magyaroknak iskolájuk legyen. Miért erre, a magyar iskolák ügyére fektette mindig a fő hangsúlyt?

– Az iskola volt az egyetlen – államilag is elismert – intézményünk, amely a magyar műveltség megszerzését szervezett körülmények között tette lehetővé. Az iskola szervezettsége azonban sok egyéb lehetőséget is rejtett, amelyekkel hivatalos jóváhagyás nélkül is lehetett élni. A keret megszűnése vagy szűkülése sok egyéb lehetőség megszűnését is jelentette volna, többek között a magyar pedagógusok társadalmának megtizedelését, sőt ötödölését is magával vonta volna.

A magyar iskolák léte egy politikai banalitásnak volt köszönhető. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után, az akkor kialakuló szovjet blokkban hatalmi megfontolások miatt tarthatatlanná vált a magyar kérdésben jelentkező feszültség. A Szovjetunió hatalmi érdekét – a pax sovieticát – szolgáló egyetemes proletár internacionalizmussal összeegyeztethetetlen volt a szatellitek partikuláris állami nacionalizmusa. Emiatt – és ez hatalmi rendező elvvé vált – rendezni kellett a helyi nacionalizmusok közötti viszonyokat, például a szlovák-magyar kérdést.

Ez a moszkvai szemlélet azonban nemcsak Csehszlovákiára, hanem az egész Kárpát-medencére vonatkozott Magyarország, a vesztes ország kivételével.

A magyar kérdés a Szovjetunió szempontjából már a párizsi békeszerződés előtt is adu ász volt. A csehszlovákok irányában magyarellenességre biztatóan, a románokkal szemben zsarolásként, magyarpártiságként jelent meg. Ennek a szovjet politikának az eredményeként alakulhatott meg 1944-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség, működhetett a kolozsvári magyar egyetem, és részben ennek köszönhető, hogy 1952-ben létrejött a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Ennek a szovjet politikának a következményeként hozták létre 1949-ben a Felvidéken a magyar kulturális szervezetet, a Csemadokot, és alapították újra a betiltott magyar iskolákat. A háttérszándék nem az volt, hogy magyar emberek magyar műveltséget kapjanak, vagy valóban autonóm módon viselkedhessenek és létezhessenek, hanem, hogy be lehessen csatolni a mindenben csalódott és semmiben sem hívő magyarságot a szocializmus építésébe, és mindenkit – az elszakított magyarokat, románokat, cseheket, szlovákokat – a szovjet érdek szolgálatba. Ez volt a cél. Ezért engedték meg Moszkvában, hogy később – amikor már a románokat kellett feltétlenül megnyerni – koncepciós perekben elítéljék a Romániai Magyar Népi Szövetség tisztségviselőit, és 1953-ban felszámolják a szervezetet is, a Bólyai Tudományegyetemet pedig 1959-ben úgy vonják össze a Babeő Egyetemmel, hogy megszűnjön az önálló magyar egyetemi oktatás Romániában. A Maros-Magyar Autonóm Tartomány megszüntetéséhez 1967-ben már nem kellett kérni Moszkva beleegyezését.

Az elszakított magyarokat szolgáló új intézmények létrejötte a korábbiak romjain a II. világháború után tehát nem a kommunista hatalmi rendszer türelmességéről, hanem a magyaroknak a szocializmus építésébe és a feltétlen szolgálatba való kényszerítéséről, szolgává tételéről szóltak. A Szovjetunió úgy játszott az érdekszférájába került államokkal és nemzetekkel, mint macska az egérrel. Egyszer – látszólag – a magyaroknak kedvezett, máskor a románoknak, majd ismét mintha magyarpárti lett volna, de a csehszlovák érdeknek adott szabad utat, sőt tanácsot, de volt időszak, amikor minden nacionalizmust elfogadott, ha az megmaradt az államhatárok között. Egyet nem viselt el: a nemzet egyetemességét, mert ez felülírta volna azt a proletár internacionalizmust, amire a hatalmi ideológiáját építette. Ebben azonosult legnagyobb ellenfelével, a kapitalizmussal. Ezt sokan még ma, több mint fél évszázad távlatából sem fogják fel – sem korábbi, sem mostani megnyilvánulásában… Csehszlovákiában az 1945 utáni magyarüldözés időszaka után elegendőnek bizonyult a magyarok bizalmának újbóli megnyerésére néhány nem törvényesített nyelvhasználati engedmény, és a magyar iskolák létrehozásának az engedélyezése. Az 1950-es évek elejének a magyarok iránti látszólag türelmes, főleg a korábbi, magyarüldöző évekhez képest enyhülést mutató korszaka azonban rövidesen véget ért. Az 1950-es évek vége felé kezdetét vette a magyar iskolák fokozatos felszámolása. Tíz év alatt – 1970-ig – mintegy háromszáz magyar iskolát szüntettek meg.  Az 1970-es évek közepén pedig úgy döntöttek, hogy módszeresen felszámolják a magyar nyelvű oktatást. Ekkor kellett közbelépnie a jogvédő bizottságnak. Ha ez nem történik meg, ma már nem lenne magyar iskola Szlovákiában. Amit ugyanis elvettek tőlünk az évtizedek folyamán, nem sikerült még kormányzati pozícióból sem visszaszereznünk.

– A közbelépés konkrétan mit jelentett?

– Szerveztük a tiltakozást. Az első lépés az volt, hogy leleplezzük a szándékot. A kommunista rendszerben a szándék leleplezése jó harci eszköz volt, mert a hatalom ettől félt leginkább. A kommunizmusban valóban működött a meztelen a király elve. Ha senki sem mondja, hogy meztelen, akkor mintha a valóság nem létezne. Aki kimondja, az ugyan szembekerül a hatalommal, de megszünteti a valóság titokszerűségét.

– Hogyan reagáltak erre? Arra gondolok, hogy a felvidéki magyar addig is tudta, hogy ez mekkora baj. A magyarellenesek viszont nem akartak magyar iskolát – tényleg nagyon leegyszerűsítve a dolgot. Tehát annak, hogy fölhívták erre a figyelmet, milyen körben volt visszhangja?

– Elsősorban a pedagógusok és a szülők körében kezdtük terjeszteni a magyar iskolákat fenyegető veszély hírét. A legmegdöbbentőbb, de egyben a legkiábrándítóbb élményem az volt, hogy a pedagógusok nem hitték el a hírt. A felvidéki magyarok új, a kommunizmusban felnőtt nemzedéke annyira hitt a kommunista rendszer internacionalizmusában és a „párt” „jó” szándékában, hogy az általunk közvetített figyelmeztetést hamis hírnek, riogató propagandának hitte. A kétségbeesés környékezett 1978 májusában, azt hittem, megőrülök. Ekkor döntöttem el, hogy megszervezem a jogvédő bizottságot, mert meg kell mentenem nemzettársaimat a rájuk leselkedő veszélytől és saját butaságuktól. Ekkor jöttem rá, hogy milyen pusztítást vittek véghez rajtunk. Lehet, hogy önmagunktól kell megmentenünk a nemzetet, hogy a nemzet ismét mi lehessünk?

Ekkor olvastam Sartre Le Mure című novelláját. A spanyol polgárháború idején játszódó történet egyik szereplője hányavetiségből mond valamit az őt kihallgató rendőröknek, s az véletlenül igaz, de ő azt hiszi, hogy hazudik. Emiatt sok társa az életét veszti. Ezt tapasztaltam sorainkban – illetve ennek a fordítottját. Valamilyen egzisztencialista butaság miatt még azt sem hisszük el, ami a valóság, mert így kényelmesebb.

Szerencsére akkor is más volt a „mezei magyarok” valóságérzete, mint a hatalom által fölemelt, kioktatott és megbutított magyaroké. A „háttér magyarság” akkor is tudta, kinek hihet, és mit kell cselekednie. Ha ez nem így lett volna, nem tudtuk volna megmenteni a magyar iskolákat, nem tudtuk volna megmenteni azokat a magyar intézményeket, amelyeket saját erőnkből hoztunk létre.

Az iskolákért folytatott harc a kommunista rendszerben 1984-ig tartott, a kormányhivatal nemzetiségi titkárságának megmentéséért 1988-ig küzdöttünk. De győztünk! Sikerült gátat vetni a szándéknak. Addig ugyan kétszer kerültem börtönbe, de közben sikerült felébreszteni a felvidéki magyarságot az évtizedek óta tartó tespedésből. 1984-ben már ezrek mertek tiltakozni, kockáztatva állásukat, talán a szabadságukat is.

Ebben az időben a titkosrendőrség kiterjedt akciókat szervezett iskolaigazgatók, szülők ellen, de akkor már ők is helytálltak. A felvidéki magyarság – a hatalom által kijelölt képviselőiktől eltekintve – jól vizsgázott.

– 1984-ben már ezrek mertek tiltakozni, de amikor elkezdte, akkor tulajdonképpen kikre, mekkora közösségre számíthatott?

– Két-három emberre… Aztán cserbenhagytak azok is, akikkel kezdtem. De mindig sikerült újabb és újabb munkatársakat szereznem.

–– Azt mondja egy helyütt Bibót idézve, hogy aki fél, az nem demokrata. Ön sosem félt?

– Ez kényes kérdés, és különben is, a félelem nem a bátorság hiánya, minthogy a bátorság sem a félelem hiányáról tanúskodik. Nem vagyok félős, ráadásul a félelemérzetet is lehet tudatosan csökkenteni. De voltak helyzetek, amelyeket nem tudtam elképzelni. Egyik ilyen helyzet a börtön volt. Mi lesz akkor, ha börtönbe kerülök. Ettől féltem, nem lelkileg, hanem fizikailag, folyamatosan hascsikarásom volt emiatt. Amikor átléptem a börtön küszöbét, megnyugodtam. A végbélvizsgálat sem volt olyan szörnyű, ahogyan azt elképzeltem. Láttam és tapasztaltam, a zárt ajtók között is lehet élni, és ott is meg lehet teremteni az emberi kapcsolatokat. A börtönőrrel is, a zárkatársakkal is. Nekem a börtönből rengeteg pozitív élményem is van…

– Erre mondjon példát!

– A cellatársak elismerését – akik pontosan tudták, hogy a fogva tartásom kizárólag politikai okok miatt van – oldalakon keresztül sorolhatnám, de csak kettőt említek. Az a fogolytársam, akit Budapesten az akkori Osztyapenkó-szobornál kaptak el az M1-en, mert útlevél és pénz nélkül Óceániába akart eljutni, azt mondta nekem „nem vagyok sokkal fiatalabb nálad, de apámként tisztellek”. Egy másik, aki körmönfontabb volt, azt mondta, „pontosabban fogalmazol, mint a szlovákok” – amit úgy kellett érteni, hogy szlovákul tisztábban és logikusabban beszélek, mint a szlovák anyanyelvűek. A többi élményeimről szövevényesebben kellene beszélnem. Egy további „kellemes” élményem ahhoz a börtönőrhöz kapcsolódik, aki a folyosón kísért kihallgatásra vagy talán beszélőre. Léptettünk fölfelé a lépcsőn, ő a hátam mögött szuszogott, noha fiatalabb volt, mint én, majd megkérdezte: „Mondja, mi a szakmája?” „Geológus” − válaszoltam. „De hát doktor!?” „Tudományos kutatással foglalkoztam” – válaszoltam. Erre azt felelte:  „Nem értem, miért csinál ilyesmiket, amivel börtönbe kerül, a geológiából jól meg lehet élni – ha jól látom, maga politikai”. A másik élményem szintén az egyik börtönőrhöz kapcsolódik, aki a körlet parancsnoka volt. Kihívtak a cellából, azt hiszem, az ügyvédemmel kellett találkoznom. ő kísért vissza, mert éppen nem volt a körletben más szabad smasszer. Egyszer csak azt mondja a folyosón a hátam mögött: „Nem is tudtam, hogy maga ilyen híres ember… állandóan magáról beszélnek a Szabad Európa Rádióban…” Egy börtönőr, ha ilyet megenged magának a fogva tartott irányában, azt jelenti, hogy sok pozitív indulat rejlik benne.