Édesanyám… – Egy évszázados élet íve zárókövéhez érkezett

Köszönöm mindenkinek, aki imádságával segítette édesanyámat életének utolsó napjaiban, együttérzett családommal a gyászban, elkísérte őt utolsó útjára a losonci temetőben.

Duray Miklós

* * *

Édesanyám,
Dr. Duray Endréné
Zvoda Mária

(1910. augusztus 13 – 2008. január 10)

Az üstökös járás évében, a nagy csillaghulláskor 1910. augusztus 13-án született Losoncon a köztiszteletben álló aranydiplomás lakatosmester-iparos Zvoda Ferenc és a híres üvegfúvók ivadéka Csonka Mária negyedik gyermekeként…

A család jellegzetesen losonci volt: középosztálybéli, hívő keresztény, rendezett családi körülményekkel, egymással békében megférő magyar, német és szlovák gyökerekkel. A család nagyobb része római katolikus a többi része kálvinista felekezetű volt – az ökuméne szellemében éltek, a kor felfogására nem jellemzően.

Gyermekkorának meghatározó élménye volt a három nemzedéket összefogó családban honoló szeretet, és a gondoskodó apa részéről megnyilvánuló rajongás gyermekei iránt. Őt 1949. januárjában ragadta el a halál – mindvégig a nagy család támasza volt.

A szép és kiegyensúlyozott családi környezetben mélyült el benne a határozottsággal párosuló emberi érzékenység és erősödött benne a nemzete iránti szeretet. Emiatt később – főleg az 1945-ös államfordulat okán sok nélkülözésben volt része.

Diáklányként és fiatal tanítóként a cserkészmozgalomban dolgozott. Ott tanulta a természet szeretetét, a közösségi foglalkozás csínjait és gyakorolta a keresztény szolidaritást. Itt ragadt rá a Pintyő becenév, amely haláláig elkísérte őt. Dalárdában énekelt, sportos alkatú volt, teniszezett, síelt, korcsolyázott. Korosztályának egyik legszebb teremtménye volt.

A családban és a cserkészetben sajátjává vált közösségszeretet alapján választotta hívatását is. 1928-ban érettségizett a losonci reform reálgimnázium magyar osztályában, ahol a különböző – római katolikus, református, evangélikus, izraelita – felekezet közötti kölcsönös tiszteletet és a szociális elesettség iránti érzékenységet tanulhatta. Ezekkel a fiatalkori tapasztalatokkal választotta a magyar néptanítói hivatást.

A tanítói képesítés megszerzése után egy, a történelmi magyar állam szétdarabolása miatt elszegényedő határ menti, Nógrád megyei magyar bányászfaluban, Csákányházán kezdett tanítani, majd a losonci római katolikus iskolában végezte hivatását egészen 1945 májusáig, amikor az újraalakult Csehszlovákia hivatalos hatalma úgy űzte ki őt az iskolai falai közül, hogy még a tanítási órát sem fejezhette be. Másnap bezárták a magyar iskola kapuját is.

1936-ban ment férjhez, gimnáziumi osztálytársához, sízőpartneréhez Duray Endréhez aki a közigazgatási és a gazdasági jog szakembere volt. A történelmi viszonyokkal tépázott korban negyvennégy évet éltek együtt sok boldogsággal fűszerezett és bajjal keserített házasságban, férjének 1980. szeptember 19-én bekövetkezett haláláig.

A háborús évek súlyát és az üldöztetést, az embertelenség elől való menekülést két gyermekének megszületése könnyítette és varázsolta széppé. Először Éva lányának adott életet, a világháború előestéjén, a háború tobzódásának végén pedig fia – Miklós – látta meg a feketén fénylő nap világát.

A pedagógusnak született és nevelkedett Mária asszony, sokak Pintyő nénije soha többé nem vehette fel újra tanítói hivatását. Nem csak a háború végi embertelenség és jogfosztottság tobzódása miatt, hanem azért sem, mert a történelemnek hatvan évvel ezelőtt nyakunkba szakadt további bűnös felvonásában a hivatalos közélet nem igényelte azt az eszmeiséget és értéket, amelyet ő képviselt.

Méltósággal viselte mindazon megaláztatást és megpróbáltatást, amiben családjának része volt mind a háború végén mind a kommunista rendszerben. Hol a hegyek közé kellett menekülni családjával, hol testével kellett elállnia a fegyver csövét, hogy mentse férje életét. Büszke volt arra, hogy soha nem törték meg. Fájdalommal, de felemelt fővel viselte férjének halálát, akinek a szíve mondta fel a szolgálatot a politikai rendőrségnek a család ellen intézet egyik akciója után.

Öregkora és aggkora kiegyensúlyozott volt. Csaknem egy évszázadot élt – átélte és túlélte a 20. század csaknem minden borzalmát: a hazavesztést, a háborúkat, az akasztottak erdejében való menekülést, a jogfosztottságot, a kommunista diktatúrát, a félresikerült rendszerváltozást.

Gyermekeit annak idején azzal az intelemmel bocsátotta felnőtt útjukra: ne bántsatok senkit, de ha titeket támadnak, ne hagyjátok magatokat. A fokozatosan fénytelenné szürkülő szemével is ezt kérte számon tőlük, noha tudta, betartása okozza az életben a legtöbb bonyodalmat.

Még élni szeretett volna. Arra készült, hogy a századik születésnapját fogja ünnepelni családja körében. Ez már nem adatott meg neki.  Egy nappal halála előtt sem az elmúlással foglalkozott. Az ágyán őt ölelő gyermekeinek azt súgta felvillanó szemmel:: ha ti nem lennétek, már nem élnék. Megnyugvással távozhatott az élők sorából, hiszen életének szinte utolsó pillanatáig ott voltak mellette gyermekei. Így teljesült megboldogult férjének, az édesapának egyik utolsó kívánsága: ne hagyjátok el egymást.

A halál és az élet így lényegült át egyetlen, fájdalmat enyhítő üzenetté, amelyet 2008. január 10-én délután négykor hagyott ránk véglegesen, örökös érvénnyel.

(A fénykép 2007. november 1-én készült)