Áldatlan állapotok a magyar nemzetpolitikában

(Duray Miklóssal beszélgetett N. Gyurkovits Róza, Pátria Rádió)

Szórványosodunk?

Igen, sajnos, szórványosodunk. Ma már nem csak a korábban magyar nyelvszigetként emlegetett zoboralji szórványról lehet beszélni. A szórványosodás előrehaladott állapotba jutott másutt is. Megjelenik pl. az Ipoly völgyében vagy Dél-Gömörben, a nyelvi peremterületeken szinte mindenütt, és Kassa környékén. Ez utóbbi helyen vannak olyan magyar települések, ahol 1920 óta nincsen magyar iskola, sőt vannak települések, amelyek az elmúlt fél évszázadban eltűntek a nemzet térképéről (Magyarbőd, Szalánc), csakúgy mint Nyitra környékén és a kitelepítéssel leginkább sújtott Barsmegyében. Legutoljára Garamlök került ilyen sorsra. Ezeken a helyeken a magyarságot már csak az idősebb korosztály képviseli. A szórványosodás jelei egyre több helyen teljesen egyértelműek. Tudatosítanunk kell, hogy ez nem csak a lakossági arányoktól függ, hiszen Pozsonyban, Kassán négy százalék körüli a magyarok aránya és még működik a közösségi élet. A szórványosodásnak sok egyéb oka is van. Ha például egy településen megszűnnek a magyar azonosságot erősítő intézmények – a közművelődés ügyét szolgáló civil szervezet, közösségi találkozóhely, a magyar iskola – a szórványosodás elkerülhetetlen.

Vannak-e az elmúlt öt-tíz-tizenöt évben tapasztalható új jelenségek?

Igen, sőt egyre több. Elsősorban a fiatalok „fogyása”. Ez nem pusztán demográfiai fogyatkozás, a fiatalok egy része elmegy a szülőföldjéről oly távolra, hogy a visszatérés már vagy civilizációs vagy egyéb ok miatt nem lehetséges. Az elvándorlás elsősorban a szülőföld gazdasági megtartó erejének megszűnése miatt van. Most érik be a magyarság felvidéki lakóterületét sok-sok évtizeden át sújtó hátrányos megkülönböztetés, a folyamatos gazdasági árnyék. További – mintegy harminc éve jelenlévő, de erősödő – jelenség a magyarok nagyobb elhalálozási hányada, ami abból adódik, hogy a magyar népesség idősebb a szlovákiai országos átlagnál, pontosabban az idősebb korosztályokban nagyobb a magyarok részaránya, mint a középkorúaktól fiatalabb korosztályokban. Ez is hozzájárul a viszonylag gyors népességfogyáshoz. Ha mindezt tudatosítjuk, akkor talán megtettük az első lépést annak irányába, hogy esetleg tegyünk is ez ellen valamit – természetesen nem az idősek elhalálozás ellen, hanem a szülőföld megtartó erejének növeléséért, az életpályák tervezhetőségéért az otthoni boldogulás érdekében, a magyar iskolákért, a magyar nyelv egyenrangúságáért.

Készült-e szociológiai felmérés arról, hogy ténylegesen milyen állapotban vagyunk mi itt Szlovákiában? És milyen a Kárpát-medencei magyarság helyzete?

Vannak felmérések. A Magyar Koalíció Pártja is végeztetett most 2008-ban egy nagyméretű felmérést a szlovákiai magyarság értékrendjének és életmódjának változásairól, ami lehetőséget nyújt az összehasonlításra is az 1997-től 2001-ig mért adatokkal. Az összehasonlításból kitűnik, hogy társadalmilag romló állapotban van Szlovákiában a magyarság. Főleg 2001-től mutatható ki, hogy csökken az elszántság a közösségi érdekek vállalása iránt, illetve csökkenő az érdeklődés a közélet iránt. Egy érdekes ellentmondás is mutatkozik: míg az MKP-tól egyre többen várnak el radikálisabb magatartást, ami természetszerűen ütközésekkel jár, addig az egyének egyre kevésbé mernek vállalni konfliktust a jogaik bővítéséért, vagy meghozni akár átmeneti feszültséget okozó döntéseket jogaik érvényesítéséért. Ez az ellentmondás nyilván abból adódik, hogy egyénileg félnek a társadalmi kapcsolataikat esetleg veszélyeztető feszültségektől, ugyanakkor szeretnék, ha javulna a magyarság jogi helyzete. Ez abból is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi másodrendűségi viszonyt egyenrangúságra szeretnék változtatni – ez a közóhaj.

Milyen szerepet játszik ennek a kettősségnek a kialakulásában az általánosnak mondható létbizonytalanság?

A fokozott létbizonytalanság a rendszerváltozástól leselkedik ránk, főleg azóta, hogy a piacgazdaság begyűrűzésének okán kezdett átalakulni a szocializmusban kialakított ipar szerkezet. Az átalakulás elsősorban azokat érintette, akik az ipari vidékeken vendégmunkásként dolgoztak, ezek pedig zömmel magyarok voltak. A helyi ipar átalakulása pedig elsősorban a cigányokat sújtotta. Ennek következtében a magyarlakta területen a munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt. Érdekes viszont, hogy 1998-2000-ig ez a helyzet nem befolyásolta negatívan a felvidéki magyarok közéleti aktivitását, elkötelezettségét, sőt addig tapasztalható volt bizonyos derűlátás, hogy sikerül megváltoztatni a létkörülményeinket. Viszont 2002-ben egy megdöbbentő jelenséget tapasztaltunk. Emlékezzünk vissza, hogy 2002-ben a parlamenti választások alkalmával az MKP-nak fantasztikus választási eredménye volt, 320 ezer fölötti szavazatot kaptunk, mégis, a tömb magyar vidékeken fogyni kezdett a szavazói bázis. 14 ezer szavazattal kevesebbet kaptunk a tömbben, annak ellenére, hogy országosan nőtt a szavazatok száma. Ha ezt összevetjük azzal, hogy 2006-ra elvesztettük a bizonytalan identitású szavazók támogatását – több mint 50 ezerrel kevesebben választották a Magyar Koalíció Pártját ekkor mint négy évvel korábban – ami több mint 30 ezer magyar szavazat elvesztését jelenti, és ennek a tükrében nézzük a 2008-ban készült felmérést, akkor elmondhatjuk, hogy 2002-től fokozatosan fordul el a szlovákiai magyarság a közélettől és a politikától. A létbizonytalanság és az elfordulás tehát nem azonos időben jelent meg. A fokozatos elfordulás akkor kezdődött, amikor rájött a felvidéki magyar, hogy hiába vagyunk a kormányban – mármint az MKP – mégsem javultak az életkörülményei.

Milyen szerepet játszik ebben a magatartásban, hogy Magyarországgal kapcsolatban főleg 2004 óta egyre több rossz érzés jelenik meg a kisebbségben élő magyarok körében?

Magyarországra szeretnének felnézni a magyarok, hiszen ez a maradék ország a nemzet törzs országa. Emlékezzünk vissza a Kádár-korszakra, amikor Magyarországnak a szocialista szomszédokhoz képest nőtt a tekintélye, viszonylagosan emelkedett a szabadság foka, javult az ország gazdasági helyzete, teret nyertek a nyugati struktúrák – akkor büszkék voltunk. És milyen büszkék voltunk Magyarországra a rendszerváltozás utáni 3-4 évben, az Antall-kormány idején, vagy később az Orbán-kormány négy évében. Viszont, most, amikor a rossz kormányzás miatt minden szétzüllőben van Magyarországon, halmozódnak bennünk a negatív érzések, sőt a szégyenérzet. Nincs egy Magyarország, amelyre fel lehetne tekinteni, emiatt a kötelékek is kezdenek lazulni. Kihunyóban van a nemzetet összetartó vonzáserő. A kisebbségi állapotban élő magyarok önmaguk nem képesek arra, hogy ezt a vonzáserőt pótolják. Magyarországon szinte kizárólag a civil világba ment át a magyar-magyar szolidaritás, az összefogás. A magyarországi kormányzat évek óta negatív erőt sugároz, megosztja a kisebbségi helyzetbe szorult magyarokat, 2002 óta egy soha nem látott kliensi rendszert honosított meg és olyan személyeket válogatott össze a határain túl élő magyarok közül, akik nem élvezik az egyes magyar közösségek bizalmát. A nemzetpolitika lerombolása, az ország ügyeinek kaotikus intézése és a kormányzás koncepciótlansága azonban nem csak a peremterületeken élő magyarság gyengítését eredményezi, hanem megindította a magyarországi társadalom szétesését is.

Alsóbodokon ez év május 17-én rendezett szórványkonferencián született egy olyan döntés, hogy létre kell hozni a magyar szórványtanácsot. Ennek érdekében már történt valamilyen lépés?

Két, a szórványosodás lassítására irányuló kérdésben is született javaslat. Az egyik egy alapkövetelmény, miszerint törvénnyel kellene biztosítani minden 6–10 év közötti gyerek számára – tehát az általános iskola első négy évfolyamába járók számára –, hogy a lakóhelyén és anyanyelvén látogathassa az iskolát. Tehát ne legyen úgy rákényszerülve a lakóhelyének az elhagyására, hogy az egyéb kényszereket is magával von. A másik javaslat a nyelvhasználatra vonatkozik, mégpedig az Európai Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának értelmében azt kellene elérni, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok nyelve olyan védelmet élvezhessen, mint a regionális nyelvek. A regionális nyelvként való elismerése  a magyar nyelvnek ezekben az országokban a magyarok által lakott régiók védelmét is jelentené. A mostani helyzet, a helyi nyelvként való kezelése a magyar nyelvnek, bizonytalanságot és folyamatos kiszolgáltatottságot eredményez. Ezt a két javaslatot a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) szeptember 12.-i tanácskozása elé fogjuk terjeszteni, kérve a testület támogatását e célok elérésére. Kérni fogjuk a plenáris ülést, hogy támogassa és vegye fel témakörébe a szórványokkal való foglalkozást is. A házelnök asszonytól erre ígéretet kaptunk.

És mi van a tanáccsal?

A tanács még nem jött létre. De szokás szerint ez a közügy sem lesz gondmentes. Az alsóbodoki konferencia után mintegy két héttel, ahol megszületett a kezdeményezés a szórványtanács megalakítására, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának nemzetpolitikai államtitkára bejelentette, hogy szórványtanácsot alakítanak. Ugyanakkor az alsóbodoki kezdeményezést figyelmen kívül hagyták. Augusztus 19-én az alsóbodoki javaslat alapján létrehoztuk a szórványtanács előkészítő bizottságát, de közben sajátosan alakult a helyzet. A miniszterelnöki hivatal, miután szeptember 5.-re megegyeztünk egy találkozóban az államtitkárral, augusztus végén, saját jogkörében a maga által kiszemelt személyeket felkérte a szórványtanácsban való együttműködésre. Szeptember 6.-án és 7.-én a burgenlandi Felsőpulyán rendezett „X. Kufstein Konferencián” a világ huszönöt államából megjelent magyar szakemberek és közművelődési aktivisták javaslatot fogadtak el arra vonatkozóan, hogy a szórványügyet vegye pártfogásába a Magyar Országgyűlés. Ezen a konferencián derült ki az is, hogy az a személy, akit a miniszterelnöki hivatal burgenlandiként felkért az általa felállítandó szórványtanácsba, ismeretlen az ausztriai magyarok számára. De nem csak vele kapcsolatban hangzott el ilyen vélemény, több más olyan személyt jelölt a miniszterelnöki hivatal a szórványtanácsába, aki se nem szórványszakember, se nem élvezője az adott közösség bizalmának. Szlovákiából három személyt kértek fel, egyiküknek sincs tapasztalata a szórványokkal. Mivel a szórványkérdés nagyobb felelősségérzetet követel, mint amilyet a miniszterelnöki hivatal tanúsít, ezért azt a kérésünket tolmácsoltuk az államtitkárnak, hogy a szórványtanács megalakítása előtt kérje ki az érintett magyar közösségek legitim szervezeteinek a véleményét. A szórványtanács alakításának a folyamata az alsóbodoki kezdeményezők részéről nem állt le. A szórványüggyel kapcsolatos szakmai célkitűzéseket különböző szakmai intézményekkel, alapítványokkal sikerült elfogadtatnunk, és ha a KMKF zárónyilatkozata megerősíti az alsóbodoki szórványtanács-kezdeményezést, akkor a KMKF-en belül fog működni egy szórványügyi munkacsoport.

Elképzelhető, hogy párhuzamosan azzal a tanáccsal, amit Budapesten a MEH nevezett ki. És ez azt is jelenti, hogy a magyarországi államkassza nem a szubszidiaritás elve alapján felálló tanácsot vállalja fel…

Korábban is volt arra példa, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták az érintett magyar közösségeknek az érdekeit és véleményét, és saját jogkörükben hoztak olyan döntéseket, amelyek elsősorban arra irányultak, hogyan lehet a költségvetési tételekben szereplő pénzösszegeket különböző módon felhasználni. Könnyen lehet, hogy azok, akik ilyen módon befolyásolják az államtitkárt, azok elsősorban a pénzek felhasználása szempontjából hoznak döntéseket, és nem a számbeli kisebbségben élő magyarok programjainak a támogatására.

A KMKF alapvetően Szili Katalin házelnöknek köszönhetően működik jól. Neki mekkora hatása lehet arra, hogy változzon a jelenlegi gyakorlat?

Szili Katalint úgy jellemzik a politikai elemzők, hogy Gyurcsány Ferenc legnagyobb vetélytársa a pártban – az MSZP-ben – amit, szerintem, úgy kell értelmezni, hogy értékrendbeli ellenpólusa. Jó, hogy van ilyen ellenpólus, csak Szili házelnöki posztja és a pártjában betöltött pozíciója nem elégséges ahhoz, hogy meg tudja változtatni az jelenlegi áldatlan állapotokat.

A KMKF-en soha nem volt eszmecsere tárgya, hogy milyen helyzetben van az a kisebbség, amely mögül minden kényes kérdésben vagy konfliktusos helyzetben kihátrál az anyaország a nemzetközi porondokon?

Ez egy kényes kérdés. Emlékezzünk vissza, hogy 2004-ben milyen körülmények között szűnt meg a MÁÉRT. Megszűnésének közvetlen oka az volt, hogy nem értettünk egyet a magyarországi kormánypárti képviselőkkel a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügyében, illetve az ellene indított kormányzati kampánnyal. Ennek következtében nem került aláírásra az a zárónyilatkozat, amelyben az egyetértésnek ki kellett volna fejeződnie. Innentől kezdve a MÁÉRT már nem működött, de már az előtte való egy-két évben sem volt igazán működőképes. Most ezt szem előtt tartva, annak érdekében, hogy a KMKF ne szűnjön meg, próbáljuk elkerülni a közvetlen politikai konfrontációt. Megpróbáljuk inkább azokat a pozitív lépéseket támogattatni velük, amelyeket a kormánypárti képviselők is támogathatnak. Pillanatnyilag ez a maximum.