Hol volt, hol nem volt ország (Új államalapítás – 3. évezred sorozat)

A Kecskeméti Lapok Kiadó Harmadik Évezred Sorozatában 2009 tavaszán jelent meg az Új államalapítás című kötet, melyben számos közgondolkodó mondja el véleményét a magyarság mai helyzetében legfontosabb kérdésekről. A kötetben Duray Miklós írása is szerepel:

Hol volt, hol nem volt ország

Magyarország egy meseország – hol volt, hol nem volt, mondták Trianonból fakadó fanyar keserűséggel az 1870-es években világrajött nagyszüleim. Az őszbecsavarodó hajú anyám, jónéhány évtizeddel később könnybelábadó szemmel arról beszélt, hogyan ünnepelte kislányként szülővárosunkban, 1919-ben Stromfeld Aurélnak bennünket a hazába visszafoglalni akaró vöröskatonáit. Apám pedig arról mondott történetet, hogy tizenegy évesen, fivéreivel, hogyan ütközött meg Szamuely Tibor vérgőzös pribékjeivel és szedte ki karmaik közül egyik testvérét, akinek a nyakán már a kommunisták akasztófájának kötele szorult.

Az összeomlást követő huszadik évfordulón, 1938-ban minden akkor élő elődöm a haza újrateremtését ünnepelte. Ami pedig ezt követte – és nem csupán a II. Világháborúra gondolok – nem kívánom senkinek, sem zsidónak, sem magyarnak, sem németnek, még az ellenségeimnek sem.

Később, már a kommunista rendszerben, talán 1953 táján egy, a Lenin GOELRO tervére utaló tréfás mondat körözött Magyarországról: ez a legvillanyosítottabb ország – tele van feszültséggel, nagy benne az ellenállás, növekszik a fogyasztása, de rossz a teljesítménye. A kádári időben, 1963 után Magyarország lett a szovjet-blokk legvidámabb barakkja. Ez nem volt igazán jó hír, mert a tömegszálláson lakó azon nyomorultaknak a sírva vigadását jelentette, akik nincsenek tisztában helyzetükkel. Apám az 1970-es évek vége felé vészjóslón mondta: Magyarország csődbe megy, mert többet költ magára, mint amennyit megtermel. Mégis Magyarország volt a példakép, mert szerettük volna, hogy az legyen. Amikor Magyarország 1981-ben belépett a Nemzetközi Valutaalapba a Csehszlovák Kommunista Párt ideológiai titkára internacionalista segítségért kiáltozott, mert úgy vélte, hogy Budapesten nagyobb veszélybe került a szocializmus ügye, mint Varsóban, ahol éppen a Solidarnosc hallatta forradalmi hangját – mi pedig röhögtünk Vasiľ Biľakon. Sok cseh és szlovák a gyűlöletig írigykedett ránk, magyarokra A tieitek ügyesebbek, mondták nekünk felvidéki magyaroknak, de ezen Magyarországot értették. Érdekes, esetenként összemosódott bennük Magyarország és a magyarság. Magyarország a KGB kísérleti nyulának szerepét a szovjet blokkban a biztonságos sziget látszatkeltésével töltötte be – erre büszkék voltunk, mert úgy véltük, hogy mi magyarok túljárunk a többiek eszén. Ebben az időben az egész szovjet blokk nyugati fele Magyarországra özönlött bevásárolni, filmeket nézni, undergrund clubokba járni, az NDK-sok pedig a nyugati rokonokkal találkozni. Olyan volt ez, mint a rénszarvasok vonulása: hatalmas autó-csordák és vonat-oszlopok szorultak be egy-egy pontba, a trianoni határ átkelő állomásainak áteresztő kapuiba, ahol engem néha órákon keresztül motoztak, vetkőztettek és voltak akik megkérdezték, honnan tudok ilyen jól (jobban, mint ők) magyarul. Eközben a kommunista Magyarország kitermelt mintegy kétmillió szociálisan rászorultat és két és fél nemzettagadó és életszomorító nemzedéket, aminek jelentős része ma, húsz évvel a kommunista hatalmi rendszer bukása után is, az akkori legvidámabb barakk lakója tudatával éli életét – az MSZP vagy az SZDSZ választójaként, kisebb vagy nagyobb nyomorúságban. Mert közben elfelejtkezett arról, hogy a jelen sanyarúságát Károlyi Mihálytól, Kun Bélától, Szamuelytől, Szállasitól, Rákositól, Kádár-Apró-Dögei-től, Gyurcsány Ferenctől és a krizishelyzetekben is csupán közjogi vitákat folytató politikusoktól kell származtatnia. És eközben arról is elfelejtkezett, hogy nyugdíját csak az utódok – gyerekek, unokák, dédunokák –  befizetései fedezhetik, hiszen a nyugdíjbiztosítás az igazi piramisjáték. De az egész kádári rendszer egy politikai piramisjáték volt. Halála utáni alakjában is csak addig lehet fenntartani, amíg az emberek nem jönnek rá, hogy a fölöttük lévő szintet csak az ő fejük tartja, alattuk már nincs semmi. Ezt a hitet tartotta fenn a rendszerváltozás során a Horn-kormány, majd a Medgyessi- és a Gyurcsány kormány. Most, 2009-ben már azok is, akik ezt a késő-kádári rendszert támogatják, bokáig a latrinában topognak. Magyarország, beleértve ezeket az elvakultakat vagy megtévesztetteket is, azonban jobb sorsot érdemel!

De miért?

Nem azért, mert „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. A bűnelkövetők soha sem érdemelnek kegyelmet – főleg nem a közösség elleni vétkesek. A nép azonban soha sem bűnös, mert a közösen elkövetett bűn is a politikai osztály egyes politikusait terheli, akkor is, ha közösen hozták meg a döntéseket. Nem a véleményük, hanem a döntéseik miatt tartoznak felelőséggel, és elszámolással. Csak az mentesüljön a felelősségre vonás alól, aki bizonyathatóan más véleményen volt, aki nem vett részt a rossz döntésekben.

Magyarország azért érdemel jobb sorsot, mert az egész nemzet – Kölcsey ítélkezésének a vetületében – többet szenvedett vezetői által, hogysem az mérhető legyen egyes politikusainak mérhetetlen bűnével. Ha Kölcsey ítéleténél maradunk, akkor nem beszélhetjük ki magunkat arra, hogy a magyarok egyharmada más államok adófizetője. Ha ezt mondanánk, akkor ez a 93 ezer négyzetkilométernyi maradék, vagy csonka ország halálra lenne ítélve. Akik arra hivatkoznak, hogy csak adófizetői és adóbeszedői kötelezettségek léteznek, a hol nem volt országért kardoskodnak és a seholsincs ország prókátorai.

Ország vagy állam?
Nemzet vagy állampolgár?
Kormányzás vagy hatalom?
Ezeket a kérdéseket csak akkor szoktuk megfogalmazni, ha nagy a baj, amikor a nagyközösséget, az egész nemzetet fenyegeti veszély.

Magyarország a nemzet kollektív jogának a hordozója, emiatt az egész magyar nemzetért felelős. Ez nem alkotmányossági, és nem erkölcsi kérdés, hanem történelmi feladat és a nemzet önérdeki célja.
Az ország adott. Mérete akkora, amennyit a területén lakók szervezett közössége birtokolni, működtetni, vagy védeni tud. Három emberöltővel ezelőtt még a magyar nemzet egésze egy ország területén élt, csak azok nem éltek ott, akik elhagyták. Ma a nemzet egyharmada – szülőföldjén maradva ugyan – más országok területén él. De most már a maradék ország is bajban van, úgy tünik, hogy vezetői, vagy politikusai ennyit sem tudnak működtetni. Ez lenne a mérhető legkisebb alkalmasság felé való haladás útja? Az országot újjáépíteni nem szokás, de fejleszteni, építeni kötelesség, mintahogy a romok eltakarítása is természetadta feladat – a hangyák jólszervezett társadalma is ezt teszi.

Az ország állapota elsősorban szervezési kérdés. Ez nagyrészt állami feladat, ami a szellemi képesség és az erkölcsi állapot függvénye. Az államot ezért át lehet alakítani, újjá és újra lehet szervezni. Ez a feladat két feltételtől függ: az alkalmas emberek kiválasztásától és az erre alkalmas játékszabálytól. A demokráciában ezt választásnak és alkotmánynak nevezik. Megdöbbentő, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása óta Magyarországnak nem született meg az erre alkalmas alkotmánya, amelyben egyszerre jelennének meg a mindenkori ország megtartására szükséges eszközök és a népakarat érvényesíthetőségének a feltételei. Ez utóbbi abból áll, hogy a nép – ha arra a meggyőződésre jut, hogy az általános képviselőválasztáson rosszul döntött – leválthassa a kormányt. Ez a demokrácia alapfeltétele.

Csakhogy a demokrácia megvalósulása sem feltétel nélküli. Működőképes, azaz félelemmentes, gyűlöletmentes, józanul pártos civil társadalom, önmagát szervező, nem csak anyagi érdekeinek, nem magát jobboldalinak vagy baloldalinak vélő, hanem a polgári értékeknek és a nemzeti érdekeknek a tudatában lévő polgárság kell hozzá. Tapasztaltam, hogy létezik ilyen Magyarországon. Egymilliónyival 2002. április 13-án találkoztam a Kossuth téren, az Országház előtt. További egy millió pedig 2004. december 5-én bizonyította létét, amikor igennel szavazott a nemzet egységére. És a nagy számok törvénye szerint biztosan megvan a harmadik millió is. Ez az aritmetikailag tömegnek nevezhető halmaz, azonban öntudatos polgárokból áll, akiknek a vonzásköre törvényszerű hatással van a környezetére. Egy tízmilliós országban ennyi állampolgár ha nemzetpolgárként is éli életét és tartja természetes társadalmi kapcsolatait, elegendő a demokrácia intézményes és társadalmi működtetésére.

Úgy látszik, mégsem így működik ez Magyarországon, de az egész nemzeten belül sem.
Az elszakított nemzetrészek esetében nem lehet csodálkozni azon, hogy közösségeik sérültek, válaszaikat a kihívásokra csak dadogva adják meg vagy úgy sem, hiszen évtizedek óta megfélemlítéseknek, megaláztatásoknak vannak kitéve, a törvények nem értük hanem ellenük szólnak.

De mi történik Magyarországon?

Nagy hiba lenne arra a következtetésre jutni, hogy ugyanaz, mint az elszakítottságban, noha vannak hasonlóságok.
Egyre inkább arról vagyok meggyőződve, hogy a mostani bajok gyökere az 1989-1990-ben lezajlott hatalomváltásban és az elhibázott rendszerváltozásban található. A bűnökkel terhelt kommunista rendszert felváltotta a formális demokrácia. Ez így történt az egész kelet Közép-európai térségben. Egyetlen országban sem tudtak vagy nem akartak leszámolni a bukott rendszerrel, nem takarították ki a közéletet a kommunista szeméttől, hanem engedték átáramlani az új hatalmi szerkezetekbe, a politikai és a gazdasági életbe. Még Csehországban is így történt, pedig ott tíz éven keresztül törvény szólt arról, hogy a bukott rendszer kiszolgálói közül kik nem vehetnek részt a közéletben. A nagy ellentétek párharca Václav Havel és Václav Klaus szembenállása is erről szólt. Paradox módon a kommunista rendszerben ellenállói szerepet betöltött Havel akadályozta a kommunista-ellenes és globalizáció ellenes oldal megerősödését. Eredménye az éveken át ismétlődő csehországi kormányválság lett.

Magyarországnak sokkal rosszabbul sikerült a rajtja mint a cseheknek. A rendszertváltoztató és hatalomváltó elitnek a nép szemében egy kevésbé kompromittált rendszert kellett felváltania az újjal, ráadásul az 1989-es ellenzéki kerekasztal majd a vegyes felvágottnak nevezhető „nemzeti kerekasztal“ elutasította a számonkérést. Ezt az álláspontot az ellenzék részéről leginkább a korábbi demokratikus ellenzék tagjai képviselték, akik ugyanazon az eszmei síkon álltak mint Csehországban Václav Havel. Ennek a magyarországi ellenzéknek a tagjai hozták létre a Szabad Kezdeményezések Hálózatát majd 1988 őszén a Szabad Demokraták Szövetségét. Az ő állásfoglalásuk miatt a kommunista rendszer volt ügynökei és az MSZMP átalakulásával az MSZP révén az  állampárt kiszolgálói szabadon beáramolhattak a rendszerváltás utáni közéletbe. Minden további magyarországi eseményt az azóta eltelt húsz évben ennek a tükrében kell vizsgálni.

A további összefüggések megismerésének kedvéért érdemes egy pillantást vetni a magyar közérdeklődésnek a peremén történő eseményekre – például, hogyan zajlott/zajlik a rendszerváltoztatás folyamata a Felvidéken. Három rendszerváltoztató magyar politikai szervezet jött létre 1990 legelején Szlovákiában illetve Csehszlovákiában. Az egyik azon a platformon alakult ki, amely Václav Havelhez állt közel (FMK), a másikat zömmel a római katolikus egyház kommunista ügynök papjai, illetve az egyházzal szoros kapcsolatban álló titkos ügynökök és a hozzájuk közel álló személyek alakították meg (MKDM), a harmadik a korábbi magyar kulturális-társadalmi szerveződésnek a Csemadoknak és az 1968-ban szerepet játszott Magyar Ifjúsági Szövetség volt tagjainak a közreműködésével jött létre (Együttélés). Kezdettől fogva a három szervezet közötti viszonyt az befolyásolta, hogy az előbbi kettő hogyan tudja kiszorítani a harmadikat. Ehhez segítséget kaptak Magyarországról az SZDSZ-től, belföldön pedig ideológiai megkülönböztetés nélkül mindenkitől, akinek a felvidéki magyarság önálló politikai akaratának a gyengítése állt érdekében. Húsz évvel a rendszerváltozás után a felvidéki magyar politikai élet elitjének körében még mindíg folyik ez a harc, ugyanilyen céllal és a szereplők is alig változtak.

Úgy tünik, hogy a politikai elitünk az elmúlt húsz évben nem a kormányzás minőségének vagy az érdekérvényesítés hatékonyságának a javításában fáradozik. Egy része csak a hatalom megtartásával és az önérdekérvényesítéssel van elfoglalva, a másik része pedig a támadások kivédésében vérzik el. A választói társadalom ennek a küzdelemnek sokszor csak passzívan szurkoló nézőközönsége vagy fásult tanúja. Szemünk láttán folyik a hatalmi harc és az értékek porladnak. Az áldozat: a nemzet.

Amit elrontottunk vagy amit ránkerőszakoltak a rendszerváltozás kezdetén, csak magunk tehetjük jóvá. Kezdeni pedig ott kell, ahol a legnagyobb erő  mozgósítható: Magyarországon. Nem az ország átalakításával, hanem az állam újraszervezésével és az alkotmányos rend újrafogalmazásával. Az ország gyógyulását csak ez mozdíthatja elő. A nemzet véredényrendszere is csak ezután lesz működőképes és a peremek életképességét is csak ez adhatja vissza. Ezt a magárahagyott politikum az öntudatos polgár által megszervezett társadalom segítsége nélkül nem tudja végrehajtani.

Felelősek vagyunk egymásért!

* * *
A Kecskeméti Lapok már a harmadik olyan tablót nyújtja át az olvasónak,amelyek műfaja együttes töprengésként határozható meg. Mindhárom kötet több tucat szakember és közgondolkodó véleményét foglalja magában a magyarság mai helyzetében legfontosabb kérdésekről, a nemzet önismeretét szolgáló elemzésekkel, amelyek részben leírják, részben értelmezik viszonyainkat és lehetőségeinket, esélyeinket és tennivalóinkat. E kiadvány is keresztmetszet tehát az ezredforduló magyarságáról: pótolhatatlan alapmű mindazok számára, akik meg akarják érteni, milyen helyzetből  vágott neki a magyar nemzet és a magyar állam a 21. századnak és a harmadik évezrednek.

Skip to content