Toronyiránt, széllel szemben is – Előszó a Szép Felvidékünk 5. kötetéhez

Göncz József és Bognár Béla Imára boruló Szép Felvidékünk (5) albumának (Kiadta a Szép Sopronunk k.f.t., 2009) előszavát Duray Miklós írta.

TORONYIRÁNT, SZÉLLEL SZEMBEN IS!

Az a föld az otthonom, ahol a telkemen házat építettem, a talajába magot vetettem és az megsarjadt, a szemhatáron belül vagy a domb tetején templomot emeltem, aminek tornyából rálátok a szomszéd toronyra, onnan meg ellátok a következőig.

István Királyunk több mint ezer esztendeje hozott törvényt arról, hogy ez így lehessen. Második Törvénykönyvének első rendelkezése szólt arról, hogy tíz falu építsen egy templomot. Azt is meghatározta, hogy csak a tűz őrzője maradhat otthon vasárnapon, a többinek a templomban a helye, ahol azonban nincs helye a morgásnak és az össze-vissza beszédnek. Tette ezt azért, hogy rendezett erkölcsűvé legyünk, nemzedékek szülőföldjévé váljon az otthon, amit majd egyszer a széles országgal hazánknak mondhatunk és érezhetünk.

Szent királyunk nem szigorú volt, hanem következetes. Tudta: a sok törzsből, a függetlenségét féltő nagycsaládokból, a szabadságot és az egyenlőséget lelkükben hordozó egyénekből álló tömeget országlakó néppé kell szerveznie. Az összefogást serkentő akaratnak lett a jelképe a templom és a mai napig ezt így érezzük – és ez így jó.

Az akkor megépített templomainknak – néhány kivételtől eltekintve – már csak hűlt helye van. Jó, ha valahol megmaradt az István parancsára emeltnek az alapzata, vagy ezeken új falakat húztak, mint Deákiban is, amiről már 1001-ben rendelkezett, ahol korai elődeink, mintegy kilenc évszázada, egy gyászszertartáson saját fülükkel hallhatták magyarul a Halotti Beszédet, amelyet valamelyik idegen földről odajött szerzetes jegyzett le, akinek kolostori szállása a templom padlásán volt. Ha Kazinczy széphalmi nyughelye nyelvünk megújulásának búcsújáró helye, akkor Deákiban áll a magyar nyelv Szent Temploma. A Halotti Beszéd, e csodálatos nyelvi ereklyénk egyik korai bizonyítéka annak, hogy az ember Istennel is leginkább az édesanyjától tanult nyelven tud a legőszintébben beszélgetni.

Sorolhatnánk középkori templomaink láncolatát Boldogfától kelet felé, egészen addig, ahol nyomukra a nagy pusztulások miatt már csak a szántóföld elszíneződött foltjai utalnak. Mert templomaink történelmünk türelmes tanúi, sorsukban a pusztítások, a virágkor, de közelmúltunk borzalmai is rejlenek.

Legszomorúbb kordokumentumot a zsinagógák romjai, ágyúgolyók szaggatta falai vagy földgyaluval elsimított helyei jelentik – a módszeres pusztítás tanúhelyeiként. Erről a szándékról vallottak a rommá lőtt református templomok a Garam mentén. A nagykálnaiba fél évszázadon át csak a madarak jártak zsoltárokat énekelni és télen a jégcsapok helyettesítették az orgona sípjait – aztán ismét felcsendült benne az emberi szó. Nem sokkal jobb sors érte a dereski középkori római katolikus templomot. A külső falát díszítő freskók nyomait a minap mosta el végleg az eső.
Sok református templomot fenyegetett a bizonytalan sors. A kálvinisták losonci templomában évtizedeken át nem hangzottak az istentisztelet szavai, mert az állam tette rá a kezét és az egyháznak sok templomát elkobozta, mert bűnösnek nyilvánította, lévén magyarul dicsérték az urat. Csak emberi furfanggal sikerült visszaszerezni az istennek ezen házait.

A katolikus egyházaknak is egyre több olyan temploma van, amelyen ugyan kívülről a rombolás jegyeit nem látni, sőt falait újrafestették, tornyát éjszaka megvilágítják, de belül már terjeszkedik a némaság. A hívek még magyarul mondják az imát, ám papjuk már idegen nyelven szól hozzájuk.

A panaszok nyoma a templomon nem látszik. A templom, miután Isten dicsőségére felépítették, tanúként áll a helyén, az építész és az építtető tehetségét hirdetve. Az emberi kéz és az időjárás látható nyomait hordozza magán, a küldetését torzító változásokat nem. Arról csak az ember tud vallani, ha akar, és ha mer. Mert a templom néma tanú – akkor is, ha benne ének zeng és morajlik az ima, de akkor is, ha falai között a magasztos csend vagy a süket némaság honol.

Pozsony, 2009. október 23.

Duray Miklós

Skip to content