Jó, hogy szobrász vagy, Szervátiusz Tibor! (A szobrászművész köszöntése)

A Budapesten a TF nagyterme szeptember 17-én zsúfolásig megtelt a Schulek Ágoston és felesége Szkalla Edith szervezésében tartott immár 138. kiemelkedő eseményen, amelyen a 80 éves Szervátiusz Tibort köszöntötték barátai, tisztelői, köztük a felvidéki Duray Miklós. A közönség először megtekinthette azt a dokumentumfilmet, amelyet a Duna Televízió készített Szervátiusz Tiborról, a Szerelmes Földrajz sorozatban „Szülőföldről a hazába” címmel. Hollós László főszerkesztő-producer nevével fémjelzett film betekintést ad Szervátiusz Tibor életébe, láthatjuk a legfontosabb alkotásait és hallhatjuk a művész vallomását hitvallásáról, elhivatottságáról, élete fontos állomásairól.

Kép: Szervátiusz Tibor köszöntése után csoportkép a TF-en.

Ezután Lisztóczy Zoltán művelődéstörténész, Rockenbauer Zoltán művészettörténész, Bakay Kornél történész méltatta a szobrászművész életútját. Duray Miklós személyes hangvételű baráti köszöntője, amelyben egy álmát meséli el, nagy sikert aratott.
Döbrentei Kornél a születésnapra írt verssel köszöntötte Szervátiuszt, ifjabb Csoóri Sándor, Petrás Mária, Juhász Zoltán és Fábián Éva pedig dallal, zenével tették színessé az estet.
A közönségnek Szervátiusz Klára mutatta be a Szervátiusz Tibor c. albumot, amely a Mikes Kiadó és a Szervátiusz Alapítvány gondozásában idén jelent meg, s amelyben olvasható többek közt Döbrentei Kornél megdöbbentő erejű verse is.

* * *

Duray Miklós beszéde

Jó, hogy szobrász vagy, Szervátiusz Tibor!

Ünnepi lélekkel jöttem rendhagyó találkozásunkra. Köszönteni akarlak abból az alkalomból, hogy betöltötted a nyolcvanadik életévedet, pedig alig ötvennek nézel ki, és az erőd tanúsága szerint még kevesebbnek. Csak a műveid árulkodnak, de azok viszont több száz évről.

Hetek óta igyekeztem, hogy több kútfőből összegyűjtsek néhány gondolatot, amelyek árnyékába húzódva köszönthetlek téged; Csoóri Sándor egyik írása a Dózsa szoborépítményedről kapott meg leginkább. Tegnap végre leültem a nappaliban a nagy, kerek asztalhoz, aminek hasában valamikor boroshordókat rejtegettek a vámszedők elől, és kiteregettem magam köré a szobraidról, műveidről készült fényképeket, albumokat. Bele-bele olvastam a méltatásokba, versidézetekbe. Vagy két óra múlva azonban szomorún rájöttem, hogy semmire sem mentem. Rólad már mindent, vagy majdnem mindent megírtak, amit lehetett. Talán egyet nem, hogyan élted meg alkotóművésszé válásod idejét, ifjú művészi éveidet.

Efölötti töprengésem közepette eszembe jutott egy saját serdülőkori élményem, ami fontos fordulópontot jelentett az életemben. Tőlem néhány évvel idősebb fiúk, amolyan süvölvény fiatalemberek társaságában voltam, akik azzal dicsekedtek egymásnak vagy talán előttem, hogy írók, költők meg művészek. Az egyikük hirtelen felém fordult és megkérdezte tőlem, „hát te írsz-e verseket? He!”. Hát írtam egy-néhányat, mert éppen az egyik szerelmi csalódásból egy új szerelmes állapotba lendültem át, és abban az életkorban ez a legalkalmasabb lelkiállapot a verselésre. Bevallottam a fennhéjázó érdeklődőnek, hogy igen, van néhány versem, sőt az egyik véletlenül a zsebemben lapul. He! Megmutattam neki. Úgy láttam, figyelmesen olvassa, mert redőztette a szemhéját, száját pedig csücsörítette. Szorongva vártam, hogy megszólaljon. Kis idő múlva elhúzott szájjal felém bökte az ítéletet: „hát ez nem vers, mert tudod, a vers csak jó lehet, ez pedig rossz”. Szavait annyira lelkemre vettem, hogy amikor hazaértem, előhúztam a titkos rejtekhelyen tartott fekete táblájú irkát, amiben a kék tintával írt versek lapultak, és az egészet bedobtam a kályhába. Nyomtalanul elégett egész költői életművem. Egy betű sem maradt belőle.

Ez a hirtelen elővillanó történet végül is arról szólt, hogyan nem lettem költő. Persze, arról is van egy-egy történetem, hogyan nem lettem hajómérnök, miért nem lettem autószerelő és sok élményem van arról, hogy minek okán nem váltam matematikussá, meg arról is van egy történetem, miért nem vagyok néprajzkutató. De most, hogy újra lepergett lelki szemeim előtt, hogyan lett költészetem a lángok martaléka, az jutott eszembe, hogy hátha jók voltak ezek a zsengék, de a hirtelen jött felindultságom miatt elveszett, végleg elveszett bennem a költő.

Ekkor fogott el a rémület, mert hirtelen az villant át az agyamon, hogy ugyan mi lenne velünk, ha te is, Szervátiusz Tibor egy gyenge pillanatodban olyan lelketlen, fennhéjázó pacákkal akadsz össze, mint akkor én. Tudom, neked is porrá vált néhány agyagszobrod, és nem csak idegenkezűség által, hanem mert alkalmasint te is odasóztál az anyagnak, de nem a benne megtestesülő léleknek.  Szerencsénkre, nem történt olyasmi, ami kitéríthette volna életed pályáját, ezért neked csak arról van egy történeted, hogyan nem lettél orvos. Az pedig minden bizonnyal a gondviselés ajándéka, hogy volt egy csodálatos tanítómestered, az édesapád, aki nemcsak a mesterségre oktatott téged, hanem arra is, hogyan válhatsz egyéniséggé és egyedivé. Pontosabban: nem is oktatott, hanem előcsalta a benned rejtőzködő hajlamot, adottságot, elhivatottságot és a természetes törekvést, hogyan különbözzél tőle, és ez nem az ő ellenére, hanem a magasztalására történt – ma, évtizedek múltán ez még inkább így látszik.

Mégsem hagyott nyugton a gondolat, hogy mi történt volna, ha valaki úgy a lelkedbe tipor, hogy földhöz vágod a vésőt, vagy a csiszolót és fejszét ragadsz, hogy felaprítsd valamelyik fából faragott szoborcsodádat és gyújtósként használd kolozsvári lakásod cserépkályhájában. Volt erre példa, ami miatt az egyetemi vizsgamunkád, egy agyagból formázott Ady-szobor enyészett el. De ha történetesen akkor ért volna lelki támadás, amikor a Móriczot magában rejtő andezit tömböt regulázod, és elkeseredésedben tíz körömmel estél volna neki, hogy kettétépd a követ, mint a dühös költő a papírt, akkor Zsiga bácsi biztosan kiszólt volna valamelyik ásványszemcséből: „Nyugodj öcsém, először nézd meg, ki mondja, aztán rá se…”.  Erre te először meglepődve hátraléptél volna vagy kettőt, aztán magadhoz ölelted volna a követ, ujjaid egy pillanatra gyémánt reszelővé váltak volna, hogy azzal horzsold le a fölösleges anyagot Zsiga bácsi kerek fejéről. Biztosan így történt volna.

Amikor életünkben először találkoztunk, 1967-ben Kolozsvárott, a műtermetek falai között még megközelíthetetlennek éreztelek. Értem ezt a zárkózott távolságtartást. Mert bárki, aki be akar lépni a váradba, lehet akár ellenség is. Második találkozásunkkor, 1971-ben egy késő nyári délutánon Farkaslakán, amire te nem emlékezhetsz, mert csak settenkedő turistának néztél, akkor zártalak a szívembe. Láthattam, hogyan nyúlsz a kőhöz Tamási Áron sírjánál – az anyag tiszteletének, szeretetének az élményét éltem át. Akkor már Tamási Áron is anyag volt, lélekkel átitatott anyag. Láttam az alkonyatszerű fényben, mert az esőfelhők még nem oszlottak el, hogyan simogatod a nagy szürke kőtömböt, amiből már kisejlettek Tamási Áron regényhősei. Minden mozdulatodból, vésőd minden pöccintéséből látható volt, hogy csak azt távolítod el, csak az válik morzsává a véső acélhegyének nyomására, ami valóban fölösleges – hiszen a természet is nagy műgonddal alkottatott meg. Az alkotók ne sértsék egymás műveit, csak érzékkel alakítsák saját képükre.
Miközben ott ültem a nagy kerek asztalnál körberakva a szobraidról készült fényképekkel és törtem a fejem, hogy mit mondok majd az ünneplésedre összesereglett sokaság előtt, éjszaka lett. Ráborultam az asztalra és ülve elaludtam. Hűvös szelet éreztem végigseperni a testemen. Ez nem a Kárpátok szele volt, sem a Hargitáról fúvó, sem a Nemere. Amolyan sarki, csontig ható hideg szél volt. Fenyők susogtak a légvonat nyomása alatt, majd nehéz teherautók zaját hallottam messziről. Zúgva közeledtek. Két daruskocsi meg egy hatalmas platós nyergesvontató érkezett. Az egyik kocsi kabinjából te ugrottál ki és felém mutatva mondtad a szakiknak, ezt a gránittömböt kell elszállítani. Istenem, hát mégis igaz, hogy korábbi életemben gránitszikla voltam Svédországban? De miért akarnak elszállítani? „Szobor lesz belőle. Majd megnézem, mi rejtőzik benne”, mondtad és megtapintottad rózsaszín földpát szemcséimet. Valóban, a darukkal fölemeltek és megkezdődött hosszú utazásom zötyögős utakon, tengeren, autópályán majd végső kanyarokkal egészen a budapesti Csíksomlyó utcába. Ott leraktak. „Óvatosan bánjanak vele, hiszen lelke van”, intetted a darusokat. Honnan tudtad? Igaz, közöttetek, szobrászok között akad egy-kettő, aki látja, mi rejlik a kőben. Alig hogy elhelyeztek az udvaron, felkaptad a kalapácsot és a vésőt. Most nekem esik, és „üt, vág, nem apád” – futott át rajtam a borzongás. A vésőd, miközben kőzetem ásványszemcséihez ért, nem okozott fájdalmat, úgy éreztem mintha selyemmel érintettek volna. „Lépj elő barátom, mutasd az arcodat”, suttogtad minden kalapácsütésnél, amit én csak simogatásnak éreztem. Kicsit küzdöttünk egymással. Te belém haraptál, én visszarúgtam. Majd éreztem: most értél az érzékeny ponthoz, most dől el, mi lesz belőlem. Kőtörmelék, vagy szobor. Ekkor, az ásvány szemcséje és a véső találkozása pillanatában egy új hang zendült. Mintha visszaszólt volna a kő, vagy újrázott volna a véső acélja. A hang így szólt: „magunkért mindent, mások ellen semmit”.
Hirtelen felkaptam emberi, még félig alvó fejem.

Istenem, hát elaludtam, Szervátiusz Tibor, ahelyett, hogy fennkölt szavakkal megírtam volna az ünnepi méltatásod. Mit mondok majd a Testnevelési Egyetem zsúfolásig megtöltött aulájában? Az igazat. Elmondom, hogy miközben rólad álmodtam, mi jutott az eszembe. Nem kell spekulálni. Nem kell mindig nagyokat mondani. De amit mondunk, azt mondjuk őszintén. Ha a szemedbe nézek, kedves Tibor, másként nem is tehetek. Sugározz nekünk szobrokat, azaz önmagadat. Jó, hogy szobrásznak teremtett az Alkotó. Isten éltessen Téged, és általad bennünket is.

Duray Miklós
2010. szeptember 17-én, Budapesten

Kapcsolódó cikkek:

Könyvajánló: Szervátiusz Tibor

Az elkötelezettség a legőszintébb hűség (Szervátiusz Tibor, Szentmihályi Szabó Péter, Nemeskürty István és Koltay Gábor köszöntése a Hűség-díj átadásakor, Kiskunlacháza, 2001, szeptember 30.)