Területi gazdaságtervezés, oktatásfejlesztés, felnőttoktatás

Duray Miklós előadása  „Hogyan tovább, határokon átnyúló felnőttképzés” c. konferencián, 2011. augusztus 24-én, Kecskeméten
A konferencia központi témája, az „Egy életen és két határon át” elnevezésű szakképzési és felnőttoktatási munkaterv kiértékelése volt, ami „Az Egész Életen Át Tartó Tanulás jó gyakorlatának megosztása szomszédos Európai Uniós tagállamok között” c. „project” azaz – reméljük – hosszú távú tervezet keretében zajlott.

Ennek a rendkívül fontos tevékenység tervezetnek ez a bonyolult, vaskalapos hivatalnoki elnevezése, miután beleláttam valódi emberközpontú céljainak szövevényébe és okaiba, egy népmesei fordulatot juttatott az eszembe. Azt a sorsfordító jelenetet, amelyben a hetedhét országot bejárt kiskanász, bátran lép az utolsó próbatétel előtt az öreg király elé. Eltökéltsége abban rejlik, hogy reményei szerint elnyeri a hétfejű sárkány fogságában raboskodó legkisebb királylány kezét. Bátorságát fitogtatva, fennen mondja jövendőbeli fenséges apósának szemébe – annak tudta nélkül, hogy a koronás kisasszony elrablása esetleg nem az apa gazembersége miatt történt-e: uram, királyom, életem, halálom, kezedbe ajánlom, bizony kiszabadítom a kend leányát a tűzokádó szörny karmaiból és fele királyságával együtt feleségül is veszem őt.
A képzettársítást nem a véletlen szülte, hanem egy helyzet, vagy talán állapot, amit ma már – Trianon óta számítva – kilencven évesnek, vagy tán még régebbinek kell tekintenünk, amiben a történelmi Magyarország XIX. század végi hirtelen gazdasági fejlődésének a bukatói és az adottságoknak megfelelő jövőtervezés hiánya is szerepet játszanak.
***
Rossz szokásaink egyike a címkézés és az előítélet.
Az 1989 óta elmúlt több mint húsz év, és az ezt megelőző mintegy ötven év mindenfajta gazdasági és oktatási-nevelési gondjait hajlamosak vagyunk teljes egészében a szocialisták, kommunisták és a bukott kommunista rendszer nyakába varrni. Nagyrészt okkal, hiszen a magyarországi nehézipar fejlesztése, minden ágazat kárára, főleg hadiipari célokkal, az 1950-es évek elején a sztálinizmus bűne volt. A néhai Csehszlovákiában a környezetet szennyező és mérgező nehézipar fejlesztése 1968 előtt, főleg a hadiiparban felhasználandó nemesacélgyártás észak-szlovákiai – Árva vármegyei – telepítése, vagy 1968 után a nehézgépipar és a nehéz fegyverek gyártásának az erőszakolása a Vág mentén, Turócban és Kassa mellett a központi tervutasításos rendszer és a brezsnyevi Szovjetunió új, nyugati frontvonalat felépítő szándékának az eredményeként tartható számon. Ennek a szemléletnek volt az következménye a környezetpusztító nehézvegyipar és az egyéb veszélyes vegyszereket felhasználó ipar telepítése Csehszlovákiában vagy Romániában. Viszont az ipartelepítés területi elve a Magyarországgal szomszédos országokban – már nem róható fel a kommunista ideológiának, hanem Trianon egyik járulékának. Ez azt eredményezte, hogy az 1920 utáni Magyarországot ö övező új országok gyorsan megszabadultak az ipari szennyeződésektől, meg az erdőirtások okozta árhullámoktól, mert mindez Magyarországon csapódott le. Lévén a Kárpát-medence csaknem egész folyóvíz rendszere a Tisza és a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik. A szerves mezőgazdasági termelés szétverése az összes volt kommunista országban, majd a környezetszennyező intenzív termelés bevezetése azonban kizárólag a szovjet típusú irányítás és a kommunista politikai rendszer ideológiájának, gazdaságpolitikájának és tervutasításos intézkedéseinek lett a következménye.
Fontos leszögezni: évtizedeken át stratégiai tervezés helyett központi tervutasítás létezett – nem mondom, hogy működött!
Mióta kellett volna stratégiai tervezéssel és az erre épülő oktatással, az alapképzéstől a felnőttképzésig foglalkoznunk? A modern kapitalizmus óta kellene ilyen gyakorlati célú tudományág. Térségünkben tehát legkevesebb százharminc éve. De korábban is, legalább a gőzgépnek vasúti mozdonyként vagy gőzhajóként való alkalmazása óta lett volna rá szükség.
Széchenyi István volt az első magyar gazdasági stratéga. De kinek kellett az ő tudása? „Csak nem gondolod, hogy a te elképzeléseid szerint fogalmazzuk meg programunkat” – mondták, vagy mondták volna neki azok a felszínen sikló politikusok, akik számára ez túl bonyolult kérdésnek tűnt, mert meg kellett volna érteni, vagy meg kellett volna őt érteni. Lehet, hogy szó szerint senki sem mondott ki ilyen szentenciát Széchenyivel szemben, de a magyar történelem során a mai napig a stratégiai gondolkodók számtalanszor szembesültek ezzel az „idősík fölötti” szemlélettel. Emiatt a Kárpát-medence gazdasági stratégiai gondjai nem csak a kommunista tervgazdálkodással és a bukása után eluralkodó kísérletekkel függenek össze, hanem a trianoni döntéssel, de az azt megelőző korszak hibáival is, ami alól a Trencsén vármegyei Pruzsinán született Baross Gábor a biztos kivétel, mert felismerte, hogy a vasútépítés több mint gazdasági vagy közlekedési stratégiai beruházás. Ő volt az első magyar térségstratéga, aki azt is tudta mi fán terem a hálózatépítés. Talán ezért feledkezünk meg szívesen róla és életművéről.
***
A mai helyzet és állapot a gazdasági vonzáskörök és közlekedési vonalak szempontjából bonyolultabb, mint akár a száz évvel ezelőtti, de ugyanakkor ezek szövevénye az információs rendszereknek köszönhetően átláthatóbb és világosabb is.
A Kárpát-medencében, ebben a nagy földrajzi és gazdasági térségben, csaknem összefüggő földrajzi területen él mintegy tizenkét-tizenhárom millió, nyelvében és tudata szerint, valamint tudás világában magyar – „etnikai magyar” ember. Kulturálisan és történelmi vonzódása szerint egy közösséget alkotva. Velük együtt, mondjuk egy millió párhuzamos cigány/magyar identitású népesség és ennek a közös jegyekkel rendelkező embereknek a vonzáskörében él egy-két milliós lélekszámban, vegyes azonosságtudattal rendelkező, részben magyar részben szlovák/ruszin/román/szerb/horvát kötődésű, ide-oda csapódó sokaság, akiknek a lélekszáma csupán a gazdasági és hatalmi befolyásoktól függ. Akik ezen kívül élnek a Kárpát-koszorúban, mintegy nyolc-tíz millióan, a Dráva-Száva közét már nem számítva, áttételesen ennek a magyarlakta térségnek és közvetlen vonzáskörének a gazdasági peremvidékén léteznek, és életük vagy megélhetésük részben vagy valamennyire függ attól, hogy a magyarok, belülről kifelé haladva hogyan gazdálkodnak. Hogyan gazdálkodnak szellemi és helyzeti energiájukkal.
Ne higgyük, hogy ez a nagy térség csak elméletben létezik. Száz évvel ezelőtt ez még egy állami és gazdasági egységet jelentett, de a megszakításokkal ezer évig létező állami egység miatt a vonzáskörök fennmaradtak. Ezért a valóságban is létezik, fellelhetők benne a több mint száz évvel ezelőtti gazdasági vonzásvonalak és hagyományok. Láthatók az akkori, szervesen működő gazdasági élet nyomai. Sőt nagyrészt a mai költözködési vonalak is megegyeznek a több, mint száz évvel ezelőtti vonulatokkal. De ami sajnálatos, és visszamenőleg is észlelhető, sőt a mából a jövőt nézve is, hogy valóban, Baross Gáboron kívül ezt a nagy térséget, azóta senki sem látta át stratégiailag. Ha a harmincmilliós magyarság delíriumos álma helyett, az akkor létező tizenhat millió országlakó, azaz állampolgár egyben tartásának, egyben tarthatóságának a tervei születtek volna meg, akkor a magyar nemzet és a térség többi nemzetei is, most a XXI. évszázad elején – a létező valóságtól eltérően – más, jobb helyzetben lennének. Az említett alapvető hiányosságok miatt hullhatott úgy darabjaira politikailag is kilencven évvel ezelőtt a történelmi ország és vele párhuzamosan a nemzet, hogy egyetlen része sem alkotott/nem alkothatott szerves és hosszú távon életképes egységet. Minden utódállam vagy államrész, amely a történelmi Magyarországból lett kihasítva csak más irányú politikai és gazdasági tájékozódással volt életképes. Az elszakított magyarlakta tömbök közül pedig csak a Székelyföld volt alkalmas egy belterjes gazdasági lét működtetésére.
Gondoljuk végig. Mit lett a gazdasági és szociális következménye annak, hogy ezt az említett nagy térséget politikailag és gazdaságilag szétdarabolták?
Az 1920-as évek elejétől, a nagy gazdasági világválságot megelőzően, egy soha sem látott gazdasági emigrációt, kiáramlást eredményezett: magyar, szlovák, ruszin, román emberek milliói keltek vándorútra a megélhetésük érdekében, sokan közülük koldusbottal a kezükben. Majd legkevesebb három hullámban 1936-tól 1970-ig a politikai emigránsok milliós tömege özönlött ki ebből a térségből, akiknek legtöbbje magyar volt. Az 1989 óta zajló rendszerváltozástól pedig ismét a megélhetési kivándorlás került előtérbe. A lélekszámuk csak becslésekre hagyatkozik, de biztosan meghaladja az egy milliót. Ugyanakkor a Trianon utáni Magyarország mintegy kétezer kilométeres államhatára mentén több milliónyi embert sújtó gazdasági árnyékzóna, árnyékövezetek láncolata alakult ki, ami a mai napig szedi áldozatait az „új” államhatár mindkét oldalán. Nincs magyar gazdaságpolitika, ami ezt pontosan felmérte és gazdaságpolitikus, aki ezt felfogta volna. Az utódállamok gazdaságtervezőit pedig nem ez a kérdés mozgósítja.
Önkritikusan be kell ismernünk, hogy az ezért felelősök sora a mintegy százötven évvel ezelőtt született eleinkkel kezdődik, még ha a fölöttünk hozott döntések tőlünk függetlenül születtek. A mészáros a kereskedő által elébe hajtott állatot taglózza le, a hentes pedig csak ezt daraboljhatja fel.
Afelől ma már bizonyosak lehetünk, hogy mi vagyunk abban a ludasak, hogy nem ismertük fel a térségi stratégia fontosságát. Arra viszont semmi mentségünk sincs, hogy a figyelmeztetések és a kezdeményezések ellenére, azóta sem fogalmaztunk meg olyan stratégiát, ami szerint rendszerelvűen, belülről kifelé haladva, legalább a nemzet nyelvi határáig rendelkeznénk gazdaságfejlesztési, népességmegtartó és oktatásstratégiai elképzeléssel. Legalább oly mértékben, mint a néhai mesterember, aki fokozatosan építette fel vállalkozását a kézműves műhelyétől a nagyvállalatig, vagy az a szatócs, aki az olajos padlójú üzletének küszöbéről már az áruházát, sőt áruházainak láncolatát álmodta, Ötletek vannak, de az nem stratégia. Azonban mind a mesterember, mind a szatócs tapasztalatát, családi hagyomány útján szívesen továbbadom.
***
Mit kellene tennünk?
Ehhez hasonló kérdést már korábban, az eredetileg Uljanov névre hallgató Lenin (nem tévesztendő össze Lenonnal) is feltett az 1917 novemberében, a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett, az agresszív kisebbségnek egy obstrukció által többségivé vált csoportja, a bolsevikok által végrehajtott puccsa idején; mondván: Csto gyelaty? (Mit tegyünk?). A kérdés, azonban a körülményektől függetlenül mindig helytálló, főleg, ha látjuk, hogy egy valós problémának a megoldását kell megtalálnunk, vagy legalábbis keresnünk.
A mindig kételkedők és borúlátók most 2011-ben, amikor az egeket súrolja a svájci frank árfolyama, veszélybe került az új európai valuta, az euro, államcsődök fenyegetnek és újabb pénzügyi- és államkötvény-válság rengeti a világot, joggal mondhatják: éppen most? És látszólag igazuk van. De csak látszólag.
Lássunk egy általánosítható példát. Háborúk idején vagy háborúk után is, tehát válságos időkben mindig két részre szakadt a gazdasági erőtér. Egyik része a háborúból akart meggazdagodni – a korrupció széleskörű elterjedése is a hadtáphoz és a hadsereg beszállítói köréhez köthető –, a másik része, a háztáj gazdasága, pedig életben tartotta a lakosságot és önmagát. A kettő közötti különbség: míg az előbbi hatalmas mennyiségű pénz fölött rendelkezik, az utóbbi tőkéje a tisztesség.  Ha ez utóbbit stratégiai megfontolás alapján szervezetten műveljük (miközben a korrupciót lefejezzük), akkor javítani lehet a gazdasági terület-megosztási arányokon és létre lehet hozni új erőviszonyokat. Ma már azt is tudjuk, hogy ez nem csak a zöldségpiacon lehetséges, hanem a fejlett technológiákat felhasználó iparban is, csak megfelelően kell kiszámítani a költségeket. Nem mindig a piaci ár a mérvadó. Főleg akkor nem, ha a nem piacosítható társadalmi költségek súlyos terhet jelentenek, vissza nem térülő kiadásként jelentkeznek.
Csakhogy mindez nem csupán piaci kérdés, hanem szemlélet kérdése, vagy szemléletváltozás kérdése is, ami oktatási vagy nevelési ügy.
***
A nemzetközi áruházlánc hipermarketjének pénztárában ülő kisasszony, akit anyává érett kora ellenére csak azért nem rúgtak ki állásából, mert szerzett egy hamis orvosi igazolást, hogy meddő, kérdezhetné: mi köze az állásomnak a gazdasági stratégiához vagy a térségi stratégiai tervezéshez?
Ez az igazi kérdés?
Ez az igazi kérdés!
Kezdjük az ellenpéldával. Minden nagy gazdasági rendszer alapvető érdeke a tőke kivitele és a terjeszkedés. Ennek elsősorban a háborús helyzetek utáni időszak kedvez. Ez azonban elsősorban vállalkozói és vállalati érdekként jelenik meg, de áttételesen válhat állami érdekké is, ha túl nagy tőkeerejű vállalatok érdekei fűződnek hozzá. Maradjunk a vállalati keretek között.
A vállalat, ha átlépi az anyavállalat szerinti állam joghatósági határát és egy másik joghatóság területén válik adófizetővé, és a nyereségét vagy annak jelentős részét nem viszi haza az anyavállalatba vagy az anyaországba, elidegenül. Azért, hogy ne következzen be az elidegenülés, kiviszi a nyereségét a befektetői célországból. Ez a Kelet-európai térségben befektető nyugati nagyvállalatok magatartása. Ellenkező példái ennek azok a magyarországi vállalkozások, gazdasági érdekeltségek, amelyek pl. Szlovákiában működnek –, de lehet, hogy másutt is, Sem haza nem viszik a nyereségüket, sem helyben nem fektetik be. Ezek a térségileg meddő vállalkozások, mert nem járulnak hozzá a működési területük gazdasági fejlődéséhez.  
Enyhítő, sőt nagyon is enyhítő körülmény lenne, ha pl. Magyarországon létezne olyan, határon átívelő nemzetpolitika, ami a korábban említett térség magyar etnikai társadalmát kívánná segíteni, kiemelni az 1920-ban kialakult gazdasági és politikai árnyékzónából és ezek a magyarországi kitelepült vállalatok anyagi segítséget nyújtanának ehhez. Ha ezt megtennék, tehermentesítenék a magyarországi központi költségvetést, ami azt jelentené, mintha ennyivel járultak volna hozzá a központi kiadásokhoz. Ezt azonban gyorsan elfelejthetjük, mert ilyen nincs. A létező kormányzati szándékot viszont nem lehet kétségbe vonni, még ha nem is létezik, mert sem most, sem az elmúlt húsz évben nem volt a működtetésére alkalmas kormányzati szerv. A kormányfő álma? Hálószobai jelenet.
Mivelhogy pozitív példa nincs, vázoljunk egy elméleti lehetőséget. Maradjunk Szlovákia határai között. Működik Szlovákiában több mint kétszáz magyarországi vállalat, a MOL-tól kezdve a közepes és kis vállalkozásokig. Feltételezzük, hogy mindegyik tisztességes adófizető és évente együttesen legkevesebb 500 millió € adót befizetnek a szlovák államkasszába. Torvény szerint ennek a két százalékát, azaz legkevesebb 10 millió €-t alapítványok vagy egyéb közhasznú, nonprofit egyesületeknek adományozhatják, azaz évente mondjuk három milliárd forintot – és ez nem az ő számlájukat terheli, hiszen ez már nem az ő pénzük, hanem a szlovákiai adóhivatalé. Ezen kívül a napi forgalmukból vagy a tiszta hasznukból is adhatnak közcélra. Ez annyi pénz, amiből pótolni lehetne a felvidéki magyar közoktatásból és közművelődésből hiányzó eszközöket, ki lehetne elégíteni az oktatási valamint kulturális stratégiai igényeket az óvodáktól kezdve a helyi vállalkozásokat segítő felnőtt oktatásig.
Ez azonban a térségstratégiának csupán egy, az alapeszközökhöz tartozó, ugyanakkor nélkülözhetetlen része.
Mint ahogy a felnőttoktatás, a továbbképzés, a szakképzés, a gazdasági erőforrás felmérés, az egyéb erőforrások felmérése és teremtése, a vállalkozástervezés és kezdeményezés, a vállalkozási hajlamok és adottságok felmérése valamint ösztökélése is annak a része, nélkülözhetetlen része.
Miért nélkülözhetetlen? Azért, mert egy térségstratégia nem nélkülözheti ezeket az emberi léptékű alapeszközöket.
Különálló minőséget jelentenek a földrajzi körülmények, természeti adottságok és források. További terület a közlekedési lehetőség, az épített ingatlanok kihasználhatósága, vételi árviszonyok vagy új beruházási lehetőségek,
A felsorolást nem érdemes folytatni, inkább térjünk vissza az emberi léptékű eszközökhöz, hiszen az ezzel kapcsolatos munka igényli a legtöbb odafigyelést.
A konferencia fő témája a felnőttképzés, tehát az emberi léptékű tervezésnek az a szakasza, ami feltételez bizonyos előmunkálatokat, vagy valós lehetőségeken alapuló igények kielégítését. Hogyan illeszthető ez egy gazdasági illetve térségi stratégiai tervezésbe? Ne felejtsük, államhatáron átívelő tevékenységről van szó, ami nem illeszthető módosítás nélkül az egy országon belüli térségi tervezés kereteibe és módszerébe.
Éppen ezért legkevesebb kétirányú, de ezen belül is összetett megközelítést igényel. Az egyik iránya vagy inkább szelete ennek az államhatár ún. másik oldalán kiépítendő információs és partnerintézmények létrehozása, az államhatár „belső” oldalán pedig nem csak a képzési intézményeknek a működtetése, hanem a vállalkozások kiterjesztésére való készségnek, a jogi felkészültségnek és hitelháttérnek a megteremtése is. Ennek az összehangolását nevezik határon átívelő nemzetstratégiának, ebben az esetben nemzeti gazdaságfejlesztésnek és térségstratégiának.
Érdekes és sajátos, hogy ennek a hiányát és a hiányból következő kényszerűségeket Magyarországon nem egy fizikailag is határ mentinek nevezhető területen vagy a kormányzat köreiben ismerték fel először, hanem éppen Kecskeméten egy békéscsabai társszervezettel karöltve, a társakat pedig Felvidéken, Kárpátalján, Szatmár határon túli területén, Erdélyben és a Délvidéken találva meg. Ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de annyit mégis lehet, hogy a térségi stratégiai gondolkodás nem biztos, hogy mindig az ország fővárosában alakul ki. Az viszont nem ártana, ha az ország és az államszervezet központja ezzel lépést tartana.
***
Visszatérve a bevezetőben elhangzott mesebeli példához.
A legkisebb kanászlegény nem tudta, hogy az egy életem, egy halálom elszántságát a vájt fülűek stratégiának nevezik. De sokan a vájt fülűek közül sem tudják, hogy ez mi fán terem, mert azt hiszik, hogy ez csak az egyszeri kanászlegény álmodozása.
Pedig dehogy! A jövő ezen áll vagy bukik.

 

Skip to content