Duray Miklós, a példakép

(Forrás: Magyar Hírlap, 2011.09.24) – 1984 júniusában Norman Mailer, Arthur Miller, Allen Ginsberg és Kurt Vonnegut világhírű amerikai írók Gustáv Husák csehszlovák köztársasági elnökhöz írt közös levelükben követelték Duray Miklós szabadon bocsátását és a csehszlovákiai magyar kisebbség jogainak tiszteletben tartását – ezt a „csekélységet” Koltay Gábor minap bemutatott Duray-filmjéből tudom.

 

Pedig valamelyest volt szerencsém megismerni a szlovákiai magyar politikus és író életművét. Egyrészt az elmúlt tizenkét évben úgy húsz interjút készíthettem vele, az 1968-as szerepvállalásáról pedig levéltári kutatásokat is végezhettem. A felvidéki Somorja levéltárában vált számomra világossá, hogy Duray Miklós már 22 éves korában kezdeményező szerepet vállalt a csehszlovákiai magyar közösségben és közéletben, mégpedig párton kívüli ifjúsági vezetőként. Nyugodtan mondhatnánk már emiatt is, hogy ő nem a nyolcvanas évek derekán-végén lett antikommunista és egy magyar nemzeti közösség jogvédője. Ám Duray – annak ellenére, hogy a prágai tavasz és ősz után száműzték a csehszlovákiai közéletből – a hetvenes években már a felvidéki magyar iskolákat szárnyai alá vevő jogvédő bizottság vezetője lett. Ezt, valamint azt, hogy jó néhány társával együtt igencsak hatékony munkát végzett a magyar nyelvű oktatás megvédéséért, így a szlovákiai magyar nemzetrész megmaradásáért, a csehszlovák kommunista hatalom nem tudta megbocsátani: Durayt többször is börtönbe vetették. Ott sem tört meg, s rendkívül jó érzékkel felismerte, hogy csak a nyilvánosság védheti meg. Mindennek és persze lelki-szellemi segítőtársainak tudható be: magyar, szlovák és nyugati értelmiségiek is követelték, hogy a hatalom bocsássa szabadon. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Duray párját ritkító módon küzdött a kettős elnyomatás korában a kommunista diktatúra és a többségi nemzet meghatározó vezetői ellenében is.

Az elmúlt három évtizedben született számos könyvében a szlovákiai magyar nemzetrész mellett az egyetemes magyarság állapotáról, lehetőségeiről is kifejtette mind kifinomultabb nézetrendszerét. Aki hazai értelmiségiként ezeknek a köteteknek legalább egy részét nem olvasta, az valami fontosat elmulasztott. Magam viszont inkább azt nehezményezem, hogy Durayt mint nemzetstratégát a budapesti jobbközép kormányok – a balosokhoz képest – ugyan gyakrabban meghallgatták, ám csak olykor hallgattak rá. Szerény véleményem szerint pedig ha valaki valódi nemzetstratégának tartható a kortársak közül, akkor Duray Miklós valóban az. Ismereteim szerint az elmúlt pár évtizedben ehhez fogható munkát csupán a tavaly elhunyt Fekete Gyula tett le az „összmagyar asztalra”.

Duray Miklós a rendszerváltás óta, egészen tavalyig a szlovákiai magyarság egyik politikai vezetője volt. Annak, hogy tavaly a Magyar Koalíció Pártja nem került be a szlovák parlamentbe, számos oka van. Mégis számít, hogy az 1968 óta hiteles személyiségnek számító Duray miképpen látja ezt. Egy hónappal ezelőtt – odaát, a Felvidéken – megjelent publicisztikájában úgy fogalmaz: „A néhai Csehszlovákiában az 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki rendelet, miszerint minden magyar elveszítette állampolgárságát, következésképpen minden emberi és polgári jogát – ez a földönfutás korszaka volt. Tulajdonképpen ehhez az eszméhez és szellemiséghez való részbeni visszatérést jelenti a szlovák állampolgársági törvénynek a pozsonyi parlament által 2010. május 26-án bosszútörvényként elfogadott módosítása. Ezt a helyzetet csak egy módon lehetett volna elkerülni, ha a Magyar Országgyűlés nem 2010. május 26-án tartja a zárószavazást a magyar állampolgárság könnyített felvételére beterjesztett törvénymódosításról – mert erre válaszolt a szlovák törvényhozás, – hanem június 9-én. Ebben az esetben a szlovák törvénymódosítást – mintegy harminc órával a szlovákiai parlamenti választások előtt – már nem lehetett volna elfogadni. Ezt a helyzetet a magyar törvényalkotók kétharmados többsége ajándékként adta a szlovák nacionalista belpolitikának, amire az mindent rápakolt, ami csak ráfért. A szlovák pártok különböző módon élhették ki magyarellenességüket: a magyar részről jövő fenyegetettség érzésének keltésétől a szlovák nemzetvédelmi elszántság felvonultatásán át a Magyar Koalíció Pártja elleni kampányfogásokig. Ebben szinte egységes volt minden szlovák politikus, a liberális Radicovától a szélsőséges Slotán át a szemlélet nélküli Bugárig. Slota pártja ennek köszönheti, hogy bejutott a parlamentbe, az MKP pedig emiatt nem lett parlamenti párt.”

Történt, ami történt, de mindebből igazán jó lenne okulni. A jelenleg – több, „ideát” működő egyetemen is – oktató Duray most azt szeretné, hogy a honi választójogi rendszer átalakítása nyomán az Országgyűlésbe a közösségeik által támogatott határon túli magyar személyiségek jussanak be, de magyarországi pártok semmiképpen se folytassanak versengő kampányt a szomszédos államok nemzettársaink által lakott területein.

Mint láthattuk, Duray Miklósra érdemes figyelni, hiszen bő négy évtizedes teljesítménye a Kárpát-medence talán leghitelesebb politikusává avatta. Igazi példaképpé.

Zsebők Csaba