Esterházy János, a mi legfényesebb tükrünk

(Duray Miklós beszéde Esterházy János emléktáblájának avatásán, 2011. október 6.-án, Dunaszerdahelyen)
Esterházy Jánosról beszélni kell. Mindig beszélnünk kell róla.
Nem azért, hogy pusztán csak emlegessük, vagy emlékezetünkben tartsuk a nevét, noha ez sem ártana. Beszélnünk kell róla azért, hogy ellenőrizzük önmagunkat: mit és hogyan tett és cselekedett volna János gróf, hasonló helyzetben, mint amiben most mi, utódai, találtatunk.

Ez a felvetés akkor is, és most is időszerű. Amikor attól romlik a felvidéki magyar közösség öntudata és állhatatossága, hogy magunk romboljuk azt. Amikor ismét pártoskodunk és pártütőkkel meg egyéni haszonlesőkkel vagyunk körülvéve. Amikor ismét zavarossá válnak a nemzetről alkotott elképzeléseink, mert most és újra azt gondoljuk, mint százegynéhány évvel ezelőtt, hogy a nemzeti kötelék elsősorban jogi bizonylaton alapul. Amikor hajlamosak vagyunk ismételten elkövetni azonos vagy hasonló hibákat, amikre egyszer már ráfizettünk. Sőt most, 2011-ben még egy további okunk is van Esterházy Jánosról beszélni és előtte tisztelettel meghajolni, mert ismét a nácibérenc otromba vádjával illették őt. Ennek okán ítélték őt halálra 1947-ben. Szerencsére akkor éppen a Szovjetunióban raboskodott, a gulágon senyvedett, így a csehszlovák halálos ítéletet tíz évvel túlélhette.  De nem akárki szórta rá újfent ezt az ocsmány vádat, Szlovákia első embere tette ezt, aki emiatt számunkra ennek az országnak utolsó, legutolsó emberévé vált.
Esterházy Jánosról azért kell beszélnünk, mert ő egy sajátos, az átlagból magasan kiemelkedő magyar ember volt, akinek a XX. század két szörnyű világháborúja közötti húsz évben is helyén volt a szíve és a feje. Nem esett kétségbe a magyar nemzet szétszakítása láttán, hanem 1932-től pártpolitikusként is megfogalmazta álláspontját. Ez a Kárpát-medencei nemzetek egymásra utaltságából, az itt élő nemzetek történelmi együttéléséből fakadt. Ő már akkor tudta, hogy a partnerség, a nemzetek partneri együttélése az egyetlen megoldás és nem a baloldal által hirdetett meddő híd-politika – mert az egypillérű híd nem vezet sehová, főleg, ha a sodrás mentén találtatik.

Esterházy Jánosról a keresztény politikusról kell beszélnünk nap, mint nap, mert általa mosható tisztára a „politikus” szitokszavunk. Ha őróla mondjuk: Ő a politikus, akkor mintha azt mondanánk: a közjó erkölcsös szolgája. Így válik minősíthetővé a mai közélet szereplője is: van-e benne legalább tizednyi az Esterházy János alapegységből? Mert tudnunk kell: Esterházy a tükrünk, a legfényesebb tükrünk. Általa keletkezhet egy hullámösszecsengés a tükörbe néző mai politikus egyénisége és meggyőződése, valamint Esterházy szellemi értékrendi és közéleti értéke között. A hullámok és rezgések összecsengésétől függően láthatják magukat közéletünk szereplői homályosan vagy élesen.

Nem csupán megingathatatlan keresztény értékrendjét kell számon tartanunk, ami adta neki a tiszta szemű bátorságot a kor náci, antikrisztusi szellemével való többszöri szembeszegülésre, hanem az állhatatosságára kell gondolnunk, amivel kitartott önmaga választotta szószólói hivatása és az általa képviselt magyar közösség mellett. A visszacsatolás után nem Budapestre futott, hogy beüljön a felsőház piros bársonnyal bevont padsorába – noha felkérték rá –, hanem kitartott az övéi mellett. Ottmaradt az 1938 után szlovákiai (felvidéki) szülőföldjén megmaradt mintegy hatvanezer magyar körében, és megpróbálta számukra megvalósítani a magyarház programot. A háború végén nem követte sok más sorstársa, honfitársa, osztályos társa példáját és nem rohant, nem menekült nyugatra, hanem vállalta a Gestapo, a nyilasok majd a KGB általi meghurcolást. Amikor pedig átvonult fejünk fölött a frontvonal, azonnal folytatni akarta a közösségéért végzett addigi munkáját, az akkor már szinte rühös kutyaként üldözött felvidéki magyarok védelmét. Ekkor, 1945 áprilisában tartóztatták le őt az új győztesek, mert nem tudták elviselni állhatatosságát, tisztaságát, a hitéből táplálkozó bátorságát, és legfőképpen azt, hogy ezek az értékek és tulajdonságok egyetlen magyar emberben testesülnek meg. A sors fintora, hogy a letartóztatására parancsot adó szlovák politikus is ugyanannyi évet töltött börtönben, mint ő.

Kérdés, hogy a mai felvidéki magyar politikai közélet, miért nem jár Esterházy nyomdokán? Mert nyilvánvaló, hogy számos tisztelője él közöttünk, hiszen akik szervezték ezt az ünnepséget, és akik itt állnak emléktáblája előtt, szintén közéjük tartoznak. Miért nem tudjuk a mára alkalmazva újrafogalmazni közéleti elképzeléseit? – még ha történtek is erre irányuló, elgáncsolt kísérletek az elmúlt húsz évben. Esterházy, de nem csak ő, volt meggyőződve arról, hogy az elszakított magyar közösség helyzetének bármilyen kedvező megoldása az akkori Csehszlovákiában nem Prágán keresztül történhet, csak Szlovákia révén. Akkor ennek a meggyőződésnek az volt az üzenete, hogy a felvidéki magyar ügyet össze kell kötni – a korabeli szóhasználat szerint Szlovenszkó és Ruszinszkó – , azaz Szlovákia és Kárpátalja autonómiájának kivívásával. Mi pedig, kétnemzedéknyi idővel később, 1992-ben politikusaink nagy részével együtt úgy tekintettünk Szlovákia önállósulására, mint ha ördögtől való lenne. Sőt akadt közöttünk egy, aki fenyegetően kijelentette: ha a szlovákok el akarnak szakadni Csehszlovákiától, a magyarok területi autonómiát fogunk követelni. Riogatva ezzel a szlovákokat, ahelyett, hogy szövetségeseket kerestünk volna az önálló Szlovákia hívei között, talán éppen az autonómia érdekében. Aki két ilyen legitim célt egymással így állít szembe, az nem csak gazember, rettentően buta is. Kinek volt a bérence ez a fickó? Aztán – 1994-től – fokozatosan játékszerévé váltunk az itteni többségi politikának, mint ahogy ezt folyamatosan tapasztalhatjuk.

Esterházy a kereszténység és a szociális gondolat összekapcsolt megtestesítője volt. Az értéknek és a feladatnak ez az összefonása, fonódása, akkor még gyerekcipőben járó elképzelés volt a politikai közéletben. Mondhatnánk, ennek ő volt egyik, nem csak helyi, hanem európai úttörője is. Az ő cselekedeteiben és megnyilvánulásaiban jelenik meg először a fontos különbségtétel a nemzet és az állam között. Még ha ezt nem is fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de a már említett partnerség elvében, miszerint a magyarok és a szlovákok, valamint az itt élő ruszinok, németek (svábok, cipcerek, mánták) egymásnak nem vetélytársai, sem ellenfelei. A kapcsolatuknak a bizalomra, az együttműködésre és az együttérzésre kell épülnie. Ezek azok az értékek, amiket a közéletben egyedüli módon, kölcsönösségi alapon lehet csak érvényesíteni. Más közösségi érték erre nem alkalmas.

A keresztény-szociális gondolat azonban nem csak eszmeiségként jelent meg Esterházy János közéleti tevékenységében, hanem ez alakította pártjának politikai programját is, gazdaságpolitikáját, közművelődési és társadalompolitikai programját. Az új államnak, ahová Trianonban el lett szakítva a felvidéki magyar közösség, a két világháború közötti gazdaságpolitikája elsősorban a magyarokat és a ruszinokat sújtotta. A magyarok elszegényedésének megfékezésére és a magyar kisvállalkozók gazdasági érdekeinek az óvására alapította 1941-ben a pozsonyi Takarékbankot, az azóta is egyetlen – persze már 1945-től nem létező – felvidéki magyar pénzintézetet. A magyarház program, amit a Magyar Házak mozgalom működtetett, pedig a hiányzó közösségi találkozó helyek megteremtésére és a magyar egyesületi tevékenység támogatására született.

Esterházy Jánost mégsem eszmeisége, meggyőződése és eddig felsorolt cselekedetei miatt emlegetjük általában. Pedig a mai közéletünk ezt tekinthetné igazi példának, előképnek. Emlékezetünkbe elsősorban azáltal véste be magát, hogy képes volt a két világháború között a politikailag széttagolt felvidéki magyarokat 1936-ban egy pártban egyesíteni. És nem kevésbé azáltal, hogy az első Szlovák Köztársaság parlamentjében, 1942. május 15-én egyetlen képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelő törvényt. Ezt, a hitéből és erkölcsi meggyőződéséből eredő tettét a szlovák politikai osztály végképp nem tudta neki megbocsátani, elsősorban azt, hogy a szlovák képviselők között ő volt az egyetlen magyar és csak benne volt ennyi bátorság. Emiatt kellett őt halálra ítélni és emiatt nem lehet őt Szlovákiában ma sem hivatalosan bűntelenné nyilvánítani. A tisztesség koronatanúját el kellet pusztítani, egyébként a többségben lévő tisztességteleneket kellett volna elítélni.
Esterházy János tizenkét évet töltött börtönben, negyvennégy éves korától a haláláig – annyi időt, amennyit pártpolitikusként töltött ki A második világháború végének tízedik évfordulóján, 1955. május 9-én széleskörű közkegyelmet hirdettek Csehszlovákiában. Méltán remélte, hogy szabadlábra helyezik őt is. Nem úgy történt. Visszacsapták rá a börtönajtót – ülj te rohadt magyar gróf még tizenhárom évet. Ezt jelentette számára az akkori amnesztia rendelet. Ha kiengedték volna őt, talán meghosszabbították volna életét is. Többszörös gyilkosságot követtek el rajta, miközben ő, aki a testileg legelesettebb volt, gyámolította a lelkileg legelesettebb rabtársait.

Néhány évvel ezelőtt kezdeményezés indult Esterházy János boldoggá avatására. Ehhez súlyos tanúságtételek kellenek. A legsúlyosabb bizonyítéka lenne annak, hogy már beléphet a boldogok sorába, ha életének példáján, politikusi magatartásán és eszmei meggyőződésén felbuzdulva végre magához térne felvidéki magyar közéletünk, hogy mi is boldogabbak lehessünk itt a szülőföldünkön.