Történelmi együttélés: cigány-magyar sorsközösség

(Előadás a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság konferenciáján, 2011. október 7. Budapest)
A XXI. század elejétől visszaszámolva – évszám nélkül, a pontos megjelölés lehetetlensége miatt – hatszáz éve él együtt a Kárpát-medencében a magyar nemzet a cigányok közösségével. A jászok és a kunok után a cigányok jelentik az utolsó nagy bevándorló népességet abba a térségbe, ahol akkor, már több mint négyszáz éve kialakult egy európai államszervezet.

A XV. századi Magyarország, nem volt célországa ennek a több évszázada bolyongó nomád népnek, amelynek itteni letelepedése mégsem volt véletlenszerű.  Róluk akkor még azt gondolták, hogy egyiptomi eredetűek (innen a dzsipszi, azaz egyptian elnevezés), csak, Vályi István, 1776-ban bizonyította be Európa számára, hogy Indiából származnak.

Az egész térség akkortájt, beleértve a Magyar Királyságtól keletre és délkeletre eső területet is, sokkal kedvezőbb volt egy vándorló nép életjellegének, életmodorának, mint az innen nyugatra eső európai terület. Ennek két oka volt. Az egyik, általános oka az volt, hogy a feudális állam berendezkedése ebben a térségben lazább volt, mint innen nyugatabbra, tehát inkább elviselte egy, helyhez nem kötődő új népesség mozgását. A másik ok a Magyar Királyságra volt jellemző: létezett egy befogadási hajlam.

Innen nyugatra, már akkor is napirenden volt a szerves idegengyűlölet, nem csak most, ahogy erre Anders Behring Breivik, 2011. július 22.-i norvégiai tömeggyilkolása okán derült fény. Angliában, Franciaországban és a németalföldön már akkor is rendszeresebben vadászták a cigányokat, mint a nyulakat. Egyes források szerint a XX. századi náci haláltáborokat megszégyenítő módszerességgel irtották, végezték ki a cigányokat – tízezres nagyságrendű tömeges kivégzéseket, vagy inkább mészárlásokat rendeztek. Ugyanakkor a Magyar Királyságban – nem igazolható cigányhagyomány szerint – Zsigmond király 1422-ben menlevelet adott az ország területén élő cigányoknak, mutatva ezzel azt is, hogy az ország területén rend uralkodik. Ezt ugyan később megtehette volna arrébb, nyugatabbra is, hiszen 1433-ban Német-Római császárrá is koronázták őt, de úgy látszik erre csak a hely szelleme adott számára vagy a legenda terjesztőinek lehetőséget. Mint ahogy az én hugenotta őseimet is csak ez a föld menthette meg a hosszú kések éjszakája után, hogy később, 1945-ben egy szláv gyűlölet tegye őket, velem együtt hazátlanná. Van mit nem utánozni ebben a térségben is – figyelmeztethetem az egyszerű magyarokat.

A Zsigmond király által kiadott menlevél, vagy az azt körüllengő bűvkör több mint három évszázadra megoldotta a magyarok és a cigányok együttélését, aminek nemcsak az akkori laza államszerkezet kedvezett, hanem a kereskedelmi és iparűzési felfogás is – a két együtt élő, de eltérő szerkezetű társadalom természetes módon megosztotta egymás között a feladatokat, sőt a feladatköröket.

Mind a két – különböző hagyományú és rendszerű – társadalom mindaddig zavartalanul élte közösségi létét, amíg tartott ez a lazaság. A nagy kérdés abból adódik: az oszmán-törökök kiverése után miért nem következett be a cigányok nagy részének tudatos letelepedése és feladatokkal való megbízása? – az államszervezési lazaságot ugyanis nem lehetett tovább fenntartani. Igaz, hogy az 1711.-i szatmári béke után több mint száz évig tartó „szegénylegény” korszak arról is tanúskodik, hogy nem csak a cigányok éltek „cigánysorsban” errefelé.

A hangsúlyt valószínűleg a feladatra kell, vagy kellett volna helyezni és nem a letelepítésre, ugyanis az előbbi vonja magával az utóbbit, még ha Mária Terézia kora óta kialakuló pérók hellyel-közzel mutattak némi államszervezési tudatosságot.

Mert az történt, hogy a hódoltság után az észak magyarországi szlávokat, a románokat, a svábokat telepítették az elnéptelenedett területekre, ugyanakkor nem akadályozták meg a cigányoknak, az idegen területekről való ellenőrizetlen beáramlását. Elsősorban a román fejedelemségek és Galícia területéről. A központi hatalom csak Mária Terézia és II. József idején fogalmazott meg egyfajta „cigánypolitikát”, ami alkalmazhatatlanná vált a cigányok ellenállása miatt – ha elfogadják, ez valószínűleg a hagyományos szervezettségük feladását jelentette volna. Noha, száz évvel korábban talán még cigány-paraszt falvakat lehetett volna kialakítani az elnéptelenedett területeken – később már csak cigány telepeket, pérókat. Ha nomád magyarokat lehetett letelepíteni és gazdálkodóvá tenni, akkor ugyanez, megfelelő időben és módon megtörténhetett volna a cigányokkal is. Ma már ez azonban csak egy költői felvetés.

Érzésem szerint egy államszerkezeti felfogás taszította ki a cigányokat a társadalom peremére. Ez a nézetem független attól, hogy a mostani cigányok szeretnének-e mezőgazdászok lenni, vagy sem. De nem független attól a megállapítástól, amit a NASA felvételei adtak a társadalomkutatók kezébe. Demény Pál az East-West Center kutatója 2005 szeptemberében Kötcsén mondta el, hogy ezeken a műholdi felvételeken a cigány népességnek egy olyan koncentrációjára figyeltek fel Borsodtól Szatmárig, beleértve Sáros, Zemplén, Ung és Bereg vidékét is, ami a jelenlegi ismeretek alapján a cigány népességnek olyan mértékű sokasodását eredményezheti, hogy önálló államalakító tényezővé válhat. Ez eddig csak elmélet. De a valóság az, hogy ebben a térségben a cigány közösség tömeges léte, társadalmi állapota és a munkaalkalom hiánya együttesen, szinte megoldhatatlan feladatot jelent. Elsősorban állami feladatot, aminek csak egy része válhat átruházottan az egyházak és a civil szervezetek feladatává.   

Lehet, hogy Mária Terézia és II. József érzéketlen volt a cigányok iránt. Ez így történt és megtörtént. Baj-e vagy sem? Ez most nem kérdés, még ha én hibának is tartom, hogy elszalasztotta az itteni, akkori állam ezt a lehetőséget. Ennek következtében fennmaradt egy sajátos kulturális és civilizációs eltérőség. Ami a magyarok – pontosabban a nem cigányok – nagy részéhez képest különbözőséget jelent, önmagán belül pedig sokszínűséget. A különbözőség viszonylatában azonban akár megoldhatatlan gonddal is járhat. Nem biztos, hogy a civilizációs különbözőségnek a megtartása önmagában értéket jelent. A kultúra, az más terület, az érték.

Az archeológia sem bizonyítja, hogy a civilizáció önmagában érték. Csak mérték. Mértéke például az adott kor anyagi műveltsége színvonalához való igazodásnak vagy jellemzője az anyagi műveltség együttesének, összességének. Ezt bizonyítja jelenkorunk is, például az árvizek során. A cigányok esetében 2002 májusában életbevágó módon bizonyította a történelmi Sáros és Szepes megyében (a mai Szlovákiában), hogy az a civilizációs szint, amin ott a cigányok élnek, ilyenkor életveszélyes. A cigány települések, pérók szenvedték a legtöbb kárt. Nem csak amiatt, hogy a legveszélyeztetettebb területeken feküdtek, de házaik és életkörülményeik kőkorszaki viszonyokat idéztek. A mentési munkálatok során derült ki, hogy ezeknek az embereknek egy része semmilyen nyilvántartásban sem szerepel.   

A különbözőség a kulcskérdés!?

A népcsoportok közötti különbség valóban fontos kérdés. Talán ezzel magyarázható a „cigánybűnözés” kifejezés is. Amikor életem egy részét politikai okokból börtönben töltöttem, sok olyan személyes vallomást hallottam cellatársaimtól, amikből megértettem a két kultúra és civilizáció közötti különbséget – hosszú távon elviselhetetlen civilizációs különbséget. De ha van különbség/különbözőség, annak van oka is. Az okot kell keresni.

A XVIII. század második fele óta a cigányok asszimilációjának ügye kétszer vetődött fel. Először Mária Terézia ésszerűsítése és őt a trónon követő fia elképzeléseinek okán, majd a kommunista rendszerben, az 1950-es évek végén és utána.

Ha visszatekintünk a Nyugat-európai hagyományokra is, akkor megkülönböztethetünk egymástól eltérő, néhány olyan szemléleti áramlatot, amik nem csak a cigányokkal, hanem a más, számbeli kisebbségekkel vagy a hatalomból kiszorítottakkal szemben is érvényesültek.

Három fokozata van.

Legkeményebb változata a homogenizálás, az elvegyítés. Ezt nevezik a társadalomtudósok asszimilációnak. A növénytanban ez fotoszintézisen alapul és növekedést eredményez. A társadalomban beőrlődést, a megsemmisülést jelenti.

Enyhébb változata az előbbinek az integrálódás, a betagozódás, ami töredékegységek szerinti megmaradást eredményez. Ez magyarul ugyan nem a megsemmisülést jelenti, de szétszóródást eredményez. Az integrálódás tehát szórványosodás.

Elfogadhatóbb, vagy talán egyetlen elfogadható lehetőség a standardizálódás: az illeszkedés. Ez az egységenkénti – közösségenkénti – megmaradást jelenti. Ehhez azonban ki kell alakítani a csatlakozási felületeket. Az autonóm egységek összekapcsolásának rendszerét.

Nem kívánok sem javaslatokat tenni, sem recepteket írni egy sajátos közösségi lét lehetséges megoldására. Még ha tehetnék is, lévén magam is, és a közösségem is, amelyben élek úgymond „cigány sorsban” él annak az államnak a határai között, ahová nem elvándorlás révén került. Ennek okán, vagy emiatt azt kell megfogalmaznom, hogy minden társadalmi és gazdasági gond mellett a cigánysorsot vagy hivatalos szóhasználat szerint a romakérdést alapvetően csak a cigány autonómia oldhatja meg. Ezt korábban vajdarendszernek nevezték, amit fél évszázaddal ezelőtt sikeresen szétvertek. A most létező kisebbségi önkormányzati rendszer nem valószínű, hogy a cigányok számára elégséges megoldás. Persze van ettől rosszabb helyzet is, ahol még ilyen önkormányzat sem létezik.

Én konzervatív vagyok a szó eredeti értelmében, tehát értékpártoló. Liberális is vagyok, ennek eredeti értelmében, azaz szabadelvű, pontosabban: szabdságelvű. Nem vagyok állampárti, hiszen minden elődöm elutasította az abszolutizmust. De egyet javasolhatok: értéket menteni csak akkor lehet, ha a saját intézményem és az állam intézménye összefog és ezt az összefogást törvény szabályozza.

Ez annyit jelent, hogy az egész Kárpát-medencében minden számbeli kisebbségben élő közösség belső rendje, megmaradása és fejlődése számára és a számbeli többségben élőkkel való harmonikus együttélése szempontjából csakis az adottságaiknak megfelelő autonómia jelenthet megoldást.  

Duray Miklós

Skip to content