Csurka István halálára

Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos alkotó szellemisége és az ő általuk képviselt eszmeiség gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort, Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a haláláig tartó másfél évszázados időívet.

Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben őket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a csúszómászói.

Senki sem vitathatja, hiszen még az ellenségei is elismerik, hogy Csurka úgy tudott írni, mint a vízfolyás, csak rá kellett pillantania a tollára és az már szolgálatkészen, a tárgy alázatosságával, szinte érintés nélkül rótta papírra mondatait, gondolatait. Nem színdarabokat írt, mint sokan mások, hanem drámákat, mint kevesek. Otthon mégsem kapta meg érte a legnagyobb hivatalos kitüntetést, mint ahogy a világban is olyan, magyar nyelven író embereket öveznek nagy elismeréssel, akik nagyítóval sem lelhetik az ő írói lába nyomát.
Bizony, Pista a tollad végleg megpihent, mi hiába fogunk szigorral nézni rá, ezután meg sem moccan. Még szerencse, mert biztosan akadnának olyanok, akik utólag szívesen belekontárkodnának szövegeidbe és amonnan hiába tiltakoznál.

Mily érdekes, te, mint író és én, mint olvasó mégsem úgy találkoztunk először, mint ahogy az szokásos lett volna, én ülve a színházban, nézve a te általad írt darabnak az előadását. Egy, az élet által írt dráma jelenetében, annak kellős közepén, a második felvonás végén, a körülmények által díszletezett színpadon futottunk úgy össze, ahogyan addig, az élet valóságában még nem találkozhattunk, és mégis ismerősként villant össze a tekintetünk. Arról a folyosóról beszélek, amelyiket te is oly emlékezetesnek tartottál, amelyiken már nem lehetett visszafordulni a lóverseny pálya vagy a kártyaasztal felé. A folyosónak az egyik végéről engem kísértek, a másik végén ott áltál te Cseres Tiborral és Mészöly Miklóssal. Innen akkor már nyílegyenes út vezetett az írószövetségben többetek, pl. Csoóri Sanyi által is vállalt konfliktusig, ami a hosszú mocsaras időszakot elutasító magatartás és az értelmiségi megtisztulás kezdete volt. Az íróasztalodat ekkor toltad át az ablakhoz, hogy betekinthessen hozzád a közélet.

Mily természetes lett ezután, hogy felszólalsz Monoron, részese vagy a lakitelki sátorgyülekezetnek, a Jurta színházban szervezett tanácskozásoknak és mindannak, amit azóta rendszerváltoztatásnak nevezünk. Ezekben az eseményekben mindenki, majdnem mindenki, aki részt vett, nem politikusként volt jelen, hanem az ügyeket, közös ügyeinket előmozdítandó emberként, íróként, mérnökként, jogászként, közgazdászként. Csak később, az első szabad választások után derült ki, hogy ez már több mint lelkesedés, ez már nem műkedvelői szín, hanem a hivatásosak versenyelőadása. Viszont te megmaradtál drámaírónak, még ha azt gondoltad is magadról, hogy politikus vagy, későbbiekben pártpolitikus.

Pedig te, szerencsére megmaradtál annak, ami voltál, ezért azt sem vetted észre, hogy a körülötted lévő korábbi harcostársak már más műfajban tevékenykednek. És ahol ők tőled politikusi magatartást vártak el, továbbra is drámaíró voltál. Ez volt az oka az első igazi nagy összecsapásodnak a politikai közélettel, amiben ugyan igazad neked volt, csakhogy a politikában ritkán van harmadik felvonás, ezért ritkán következik be a megoldást hozó végkifejlet, ha csak nem a tragikus vég.

Pártelnökként, laptulajdonosként, közíróként is mindvégig drámaíró maradtál. Ezt elsősorban azok nem vették észre, akik cipőjüket akarták beléd törölni és állandóan politikusi magatartást követeltek tőled, mintha a sziklának a mozdulatlanságát, vagy a virágnak a szirmait vetnék szemére. Sokan, még a hozzád közelállók sem vették észre, hogy te már régen túllépted a maradék Magyarország határait is, és az egész nemzet fejével igyekszel gondolkozni, mintha a válladra akartad volna venni az összes gondját a Pest-megyeieknek, székelyföldiek, felvidékieknek és a világban szétszórtaknak, amit láthatóvá tettél a lapodban is. Magad is érezted, hogy ez már erő fölötti vállalás, de mások helyett is akartál cselekedni.

A szervetlen anyagok szilárdságát vizsgáló szakemberek ma már tudják, hogy egy vasgerenda a terhelés alatt, nem önmagától a ránehezedő súlytól törik el, hanem az anyagnak a teher alatti szerkezeti átalakulása miatt. Még ha az ember szerves anyagból és lélekből áll, esetében is hasonló történik, a súly alatt, ami ránehezedik, a szervezetében lassan elindul az átalakulás, amibe végül is belehal.

Te csaknem hetvennyolc évig bírtad a terhelést, azt a súlyt, amit magad vettél a nyakadba és annak a nyomasztó ballasztját, amit mások akasztottak rád azáltal, hogy a lényegedet vetették a szemedre.

Az elmúlt húsz évben többször arra akartak kényszeríteni, hogy határolódjak el tőled, mondjak fölötted ítéletet. Ezt mindig megtagadtam, mert ott égett a lelkemben az első találkozásunk első tekintetváltása. És ez ott marad mindvégig, kedves Pista.

Duray Miklós

Skip to content