Szlovákiában magyarnak lenni annyit jelent: kizárva lenni a saját ügyekben való döntésből

Duray Miklóst is felkérték előadónak arra a Düsseldorfban február 23-24-én tartott konferenciára, mely  az európai kisebbségi közösségek, népcsoportok védelméről, a kérdéssel kapcsolatos kihívásokról és az eddigi tapasztalatokról szólt. A felvidéki politikus-író egészségi okokból nem tudott a helyszínre utazni, ezért előadását írásban elküldte, és azt konferencián felolvasták:

Arról a Szlovákiáról beszélek, amely 1993. január elsején alakult meg, 2004-ben az Európai Unió tagországa, négy évvel később pedig az Euro-övezet tagja lett.
Sikertörténet. De ki érti ezt?

Szlovákiának vagy a szlovák jelenségnek a megértésére, vagy érthetetlenségére sok példát lehet és kell említeni.
A múltba vissza nyúlva, és arra rámutatva, hogy Szlovákia tájtörténeti fogalomként soha nem létezett, nem úgy, mint pl. Koszovó, és etnikai-területi fogalomként is csak a 19. század legelején kezdett kialakulni, sok mindent elárul a mai helyzetre és Szlovákia többségi politikai kultúrájára vonatkozóan, de mindez nem cáfolja Szlovákia jelenlegi létét és létének jogosultságát.

Szlovákia van! – a nemzetközi jog szerint is. Adja Isten, hogy a jövőben is legyen. A szlovák nemzet ezt történelmileg megérdemli.
Szlovákiával kapcsolatban azonban nem ez a fennforgó kérdés, még ha ettől nem is vonatkoztatható el. Az igazi gond a közgondolkodásban és a közjogban jelenlévő kettősségnek a léte. Anélkül, hogy belemélyednénk az elemzésekbe, két példát említek, noha huszonkettőt is felsorolhatnék.
Az egyik 1994-hez kapcsolódik. Kora tavasszal kormányválság volt a nemzetközi jog szerint alig egy éve létező Szlovákiában. Az akkor legitimen működő két magyar párt koalíciója hozzájárult a politikai válság megoldásához azzal a feltétellel, hogy pl. minden olyan település, ahol az országos viszonylatban nemzeti kisebbségnek tekintett közösség aránya eléri a helyi lakosság húsz százalékát, kétnyelvű hivatalos elnevezést kap, azaz visszakapja eredeti, történelmi elnevezését. A szlovák politika azonban kicsinyesnek a magyarok pedig kishitűnek bizonyultak, ezért csak a községek belterületét, egyben az autók sebességének általános korlátozását is jelölő táblákra vonatkoztatva ismerték el ezt a jogot. Ezzel kapcsolatban főleg az a baj, hogy Szlovákián kívül minden mérvadó intézmény még ma is azt hiszi, hogy ez a jog a települések hivatalos elnevezésére vonatkozik, mert az akkori szlovák kormány ezt így tette közzé, a saját jogrendjén kívül.

A másik egy egészen új helyzet, az állampolgársággal kapcsolatos. A szlovákiai állampolgársági törvény, az állampolgársági jogviszonynak az elvesztésére is vonatkozik. Eszerint csak az veszítheti el a szlovákiai állampolgárságát, aki ezt saját maga kéri, és igazolni tudja, hogy megkapta vagy megkaphatja más ország állampolgárságát, de ha ezt egy bizonyos időn belül nem tudja igazolni, vagy nem igazolja, állampolgárságának, saját kérésére megkezdett megvonási folyamata megszakad és befejeződik. A 2010. május 26-án elfogadott törvénymódosítás azonban a fenti meghatározás megváltoztatása nélkül rendelkezik úgy, hogy aki saját kérésére felveszi idegen ország állampolgárságát (kérelem nélkül hogyan lehetne felvenni?), az automatikusan elveszíti a szlovákiai állampolgárságot. Ezt a módosítást a szlovák törvényhozás válaszul arra fogadta el, hogy könnyített eljárásban szerezhetik meg azok a személyek a magyarországi állampolgárságot, akiknek felmenője magyar állampolgár volt.

De talán érdemes megemlíteni egy harmadik példát is, ami a Szlovákiában uralkodó politikai kultúrának a demokrácia-felfogására világít rá. Ez az önrendelkezéssel illetve az önkormányzással kapcsolatos politikai álláspont. Csak egyfajta önrendelkezést ismernek el, a nemzetek önrendelkezési jogát, ami beteljesült pl. Szlovákia megalakulásával. Ezt kollektív jogformaként ismerik el. Az országon belüli önrendelkezést azonban kereken elutasítják. De elfogadják az önkormányzatiságot, annak alapszintjét, a települési önkormányzatokat valamint a regionális önkormányzatot, ami átruházott jogkörökkel egy adott régiót igazgat. Az önkormányzatok létezésével kapcsolatos jogformának az értelmezése azonban zavaros, mert azt kizárólag individuális jogformaként tartják nyilván, noha az adott település vagy régió lakosságának egészére vonatkozik, és kollektív jogként valósul meg. Ugyanakkor a jogfelfogás elutasít minden kollektív jogot (erre vonatkozó alkotmánymódosítási kísérlet is történt 2011-ben a szlovák parlamentben), elsősorban a számbeli kisebbségben élő etnikumok bármiféle kollektív jogát, az önkormányzatra való jogától a nyelvhasználati jogokig. Kivétel képeznek a származás szerinti kollektív megítélés (bűnösség) alapján hozott törvények jogfosztó következményei, aminek a megváltoztathatatlanságát parlamenti határozat rögzíti.

Szlovákiában tehát a napi joggyakorlat része a kettős mérce alkalmazása. Ilyen körülmények között lehet-e, vagy naivitás bármiféle olyan megoldásról beszélni, ami a számbeli kisebbségben élők jogi helyzete javíthatóságának a kilátásaira utalna.
Ennek ellenére a Versailles-i békerendszer alapján Csehszlovákiához, értelemszerűen a mai Szlovákiához csatolt magyarok élete az elmúlt kilencvenhárom évben mégis a jogvédelmi harcokban vagy jogaiknak bővítésére indított küzdelemben telt el.
A kommunizmus bukása után ebben a küzdelemben azonban olyan szempontok is napirendre kerültek, amikről a korábbiakban beszélni sem lehetett. Ez elsősorban a kollektív jogok érvényesítésére tett kísérletek voltak a közösségi összefogás eszközével. Leginkább a közösségi önkormányzatiságnak, területi autonómiának a létrehozására irányultak ezek a kísérletek vagy az olyan nagy, önkormányzattal igazgatott közigazgatási területek kialakítására, amelyekben a magyarok aránya elérte vagy meghaladta volna az 50%-ot.

A politikai kriminológia történetébe lehet besorolni a kezdeményezések bukását. A területi autonómia kifejezést pl. a Szlovákiai magyar politikai képviselet 1992 óta nem használja. Ennek az oka, hogy az egyik szlovákiai magyar politikus (aki pillanatnyilag is kormánypolitikus) az önálló állam alakítására szervezkedő szlovákokat azzal fenyegette meg: ha elszakadni akarnak Csehszlovákiától, a magyarok területi autonómiát fognak követelni. Két legitim törekvést állított egymással szembe. Azóta autonómiáról nem, csak területi önkormányzatról, közösségi önkormányzatiságról beszélnek a magyar politikusok és szakemberek Szlovákiában.

A területi autonómia vagy a magyar többségű regionális önkormányzati egységek kialakításának az esélye és reménye 2001-ben hosszú időre lezárult Szlovákiában. Ekkor lett elfogadva az új területi közigazgatási törvény, aminek a magyarok javára történő szerkezeti megváltoztatására hosszú ideig nincs remény.

Ha a szlovákiai magyar kérdésre keresünk 2012-ben megoldási válaszokat, akkor a valóságlátás birtokában csak olyan elképzeléseket lehet megfogalmazni, amik nem bontják meg a jelenlegi szlovákiai területi-közigazgatási szerkezetet. Ez nem vonatkozik szükségszerűen a kultúrára, nyelvhasználatra és az oktatásügyre, de vonatkozik az önkormányzati testületek jogköreinek a megoszthatóságára – ezt csak a jelenleg létező szerkezetben lehet a siker csekély reményével kezdeményezni.

Nyilvánvaló, hogy így csak a perszonális autonómia tárgykörébe tartozó megoldásról lehet szó. Ugyanakkor meg lehetne rajzolni az etnikai számarány szerinti területeket, ahol pl. érvényesíteni lehetne a még nem létező nyelvhasználati előírásokat és az ún. „kisebbségi önkormányzati testületekre” átruházott állami feladatként a közművelődési intézmények, közszolgálati rádió, televízió működtetését valamint a közművelődésre szakosodott civil szervezetek arányos, vagy preferált támogatását, az oktatási intézmények működtetését stb.

Ez egy konfliktusmentes megoldási lehetőség lenne, de egyúttal kilátástalannak látszik a megvalósításának a lehetősége a közeljövőben. Mert a formális és a valós demokráciákban is minden megoldás többségi támogatást igényel. Csakhogy vannak demokráciák, amelyekben a többségi vélemény párbeszéd, belátás, egyeztetések, nemzetközi szempontok érvényesítése útján alakul ki. A szlovákiai demokráciában azonban a pártok többsége saját támogatását egyelőre attól reméli, hogy elutasítja a magyarok részéről megfogalmazott javaslatokat, igényeket és az ezzel kapcsolatos nemzetközi szempontokat is. A kommunista hatalom bukásától eltelt huszonkét évben ez szinte mindig így történt.

A „nincs demokratikus megoldási lehetőség” létélménye egy számbeli kisebbségben élő közösséget nagyon könnyen egy köztes, átmeneti állapotba juttathat, ami szemléleti és magatartási polarizációhoz vezethet. A Szlovákiában élő magyarok esetében ez három féle helyzetet alakíthat ki. Egyik a fokozott asszimiláció, aminek a hátterében egy nagyméretű szociális bizonytalanság is létezik. A másik az eltelepülés, elsősorban Magyarországra, de az Európai Unió egyéb országaiba is – 1991 és 2001 között 8%-kal csökkent a szlovákiai magyarok lélekszáma a 2011-es tavaszi népszámlálás adatait ugyan nem ismerjük, de a kiszivárgott hírek szerint a csökkenés hasonló mértékű. A harmadik alaphelyzet a radikalizálódás, ami törvényszerűen konfliktusokhoz vezet.

Az Európa Tanács eddigi ajánlásai azt eredményezték, hogy a kommunista időszakhoz képest nem romlott látványosan a szlovákiai magyarok jogi helyzete, viszont 1969 és 1991 között erősebb alkotmányos biztosítékok léteztek – persze azok is mindhiába. Az Európai Unióhoz való csatlakozás során pedig azt sikerült kiharcolni sok kompromisszum árán, hogy létrehozható lett egy magyar állami egyetem.

A formális demokrácia 1990-es helyreállítása óta 2012-ig azonban a szlovákiai magyarok közállapotának és jogállapotának a javítását nem sikerült elérni. Gazdasági háttere és szociális biztonságérzete romlott, társadalmi tudati állapota pedig lezüllött.

A rendszerváltozás igazi vesztesei a szlovákiai magyarok lettek.

Skip to content