A közéleti polgár / Előadás a Mádl Ferenc emlékkonferencia

„Tudós, államférfi, ember” címmel 2012. szeptember 19-én a Pest megyei önkormányzat és a Barankovics Alapítvány emlékkonferenciát rendezett az egy évvel ezelőtt (2011. május 29-én) elhunyt Mádl Ferenc tiszteletére.
A konferencia résztvevőit Dr. Tarnai Richárd, a Barankovics István Alapítvány kurátora, a Pest Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja köszöntötte.
 
„Tudós, államférfi, ember” címmel 2012. szeptember 19-én a Pest megyei önkormányzat és a Barankovics Alapítvány emlékkonferenciát rendezett az egy évvel ezelőtt (2011. május 29-én) elhunyt Mádl Ferenc tiszteletére.
A konferencia résztvevőit Dr. Tarnai Richárd, a Barankovics István Alapítvány kurátora, a Pest Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja köszöntötte.

A konferenciát Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke nyitotta meg. Ezt követően először Prof. Dr. Dr. h. c. Vékás Lajos, az ELTE ÁJK professor emeritus akadémikusa Mádl Ferenc tudományszervező és tudományos közéleti tevékenységét  méltatta, majd Prof. Dr. Király Miklós, az ELTE ÁJK dékánja „A deliktuális felelősségtől az európai jogig” címmel Mádl tudományos munkásságát tekintette át. A konferencia első részének utolsó előadását Szilágyiné dr. Szemkeő Judit, az MKM egykori (az Antall-kormány) helyettes államtitkára tartotta Mádl Ferenc kultuszminiszteri tevékenységéről.

A konferencia második részét Dr. Duray Miklós előadása nyitotta, amelyben Mádl Ferencről, a közéleti polgárról beszélt. Ezt követően Osztovits Ágnes, a Helikon Könyvkiadó irodalmi szerkesztője Mádl Ferencnek a sajtóval való kapcsolatáról vázolt fel egy nagyon emberközeli képet a néhai államfőről. Majd Dr. Breuer Klára a Köztársasági Elnöki Hivatal egykori, külkapcsolatokért felelős munkatársa az államfői tisztségében tevékenykedő Mádl Ferencről beszélt, és kiemelte, hogy milyen pozitív szerepet játszott a komáromi református teológia akreditáltatásában, a beregszászi Rákóczi Ferenc Főiskola épületének vagyonjogi rendezésében és a „visegrádi négyek” találkozóin a felvidéki magyarok jogállapotát illetően a kollektív bűnösség elvére épülő „benes-dekrétumok” kapcsán. A konferencia záró előadását Mádl Ferenc államfőnek egyik legközelebbi munkatársa Dr. Gróh Gáspár, a jelenlegi Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója tartotta „Egy polgár a politikában” címmel.
A konferencián jelen volt Mádl Ferenc özvegye, és családjának több tagja.


Duray Miklós: A közéleti polgár (Mádl Ferenc-emlékkonferencia, 2012. szeptember 19. Budapest)

Amikor Mádl Ferencet köszöntöttük nyolcvanadik születésnapján, többen vélekedtünk úgy a tiszteletére szerkesztett kötet szerzői közül: ő a valódi polgár. Az igazi polgár példaképe. Annak a sajátos magyar polgárnak a megtestesítője, aki a 19. században, főleg annak második felében jelent meg Magyarországon. Eltérő – magyar, szász, frank, sváb, zsidó, francia hugenotta, bajor protestáns, szerb, román, horvát, szlovák, rutén, lengyel, cseh vagy különböző okokból Magyarországra betelepült egyéb – származásuk ellenére, már magyar polgárként élték életüket. Elődeik – a cívisektől és az erdélyi, felvidéki dunántúli, régi magyar, szász, sváb polgárosuló rétegektől eltekintve, akik mélyebben szervesültek a magyar valósággal – egy-két nemzedékkel korábban döntöttek úgy, vagy érzelmileg alakultak át oly módon, hogy kényszer nélkül magyarrá lettek. Ezt a döntést ugyan még „alattvalóként” hozták meg, de nem hűbéresi minőségben. Helyzetük később állampolgári minősítést kapott. Magyarrá váltak politikailag, de. túlnyomó többségük etnikailag is és jövőképüket is magyarként képzelték el. Ezt a lelki, és társadalmilag megváltozó állapotot a különböző származású családok, Mádl Ferenc elődei is, nyilván úgy érezték át, teljes joggal, hogy valódi magyarokká váltak – ezt a folyamatot belsőleg ismerem, hiszen a mi családunk is ezt az utat járta be. Idő múltával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nincs valódi magyar, csak magyar.
A születésnapi kötet egyik szerzője, Bod Péter Ákos írta le köszöntésében azt a fontos mondatot, hogy Mádl Ferenc „természetszerűen volt polgár egy olyan társadalomban, amelynek a rendszerváltozás eljöveteléig nem maradt polgársága…”. Ennek a kijelentésnek a társadalomelméleti üzenete az, hogy a polgárt pusztító hatalmi-politikai és szemléleti körülmények között megszűnt a polgárság, mint társadalmi tényező – noha lélekben és a bensőjükben hordozott értékeknek köszönhetően sokan megőrizték polgári mivoltukat.
Amikor a polgárról, polgárokról beszélünk, aligha tudatosítjuk, hogy mi a polgár. Eredeti értelemben ő a városlakó. Tartalmilag ez annyit jelent, hogy szervezett közösségben élő ember, aki tudatában van annak, hogy ebben a közösségben él, rajta is múlik a közösség életének minősége, jelene és jövője és ettől függ az ő életminősége is. Az eredeti értelmezés szerint tehát a polgár ugyanazt jelenti, mint a nemzetség tagja egy más értékrendű és más felépítésű közösségben – ezen a hasonlóságon vált gyümölcsözővé, mintegy másfél évszázaddal ezelőtt a polgár és a nemzet egymást gazdagító találkozása.
A polgári minőség a jogtudatra épülő társadalom velejárója, nem a hierarchikus társadalomé. Nem véletlen, hogy a sajátos jogállású városokban alakult ki az a magatartás, amit polgári magatartásnak nevezünk. Noha mi azt is tudjuk, hogy nem csak „városi polgár” létezik, hanem „falusi polgár” is, ha úgy tetszik: parasztpolgár. Mádl Ferenc családja, közvetlen elődei is falusi polgári életet éltek. Ebben a környezetben sajátította el vagy inkább: vált sajátjává polgári magatartása, tehát nem újsütetű polgár volt akkor, amikor „városi polgárrá” lett – értékrendje már megvolt, csak a társadalmi környezete alakult át.
Gyakran esünk tévedésbe, amikor a polgári minőséget, értékrendet liberálisnak, azaz szabadlevűnek nevezzük, vagy éppen fordítva: konzervatívnak.  Tény, hogy a társadalom polgáriasodásának feltétele volt a liberális jogállam kialakulása. A nemzet iránt elkötelezett polgárság megerősödése pedig elképzelhetetlen lett volna a 19. századi nemzeti liberalizmus elterjedése nélkül. Mégis, a polgárra sem a liberalizmus sem a konzervativizmus nem jellemző, hanem a tudatosság, az elkötelezett függetlenség, a szorgalom, a felelősségtudat és a fejlett jogtudat, akárcsak a gazdálkodó parasztra, akinél a jogtudatot és a racionalizmust „józan paraszti észnek” nevezzük. A felsorolt minőségeknek az együttes megjelenése hozta létre és ma is ez alkotja a polgári értékrendet és magatartást. Ezért nem véletlen, hogy nem kedvezett a polgári élet kialakulásának a feudalizmus, az abszolutizmus, sem a kommunizmus. Az előbbiek akadályozták a kialakulását, az utóbbi pedig pusztította a polgárt, akárcsak a gazdálkodó parasztot. Ezért a kommunizmus által teremtett körülmények között megmaradni polgárnak nem volt könnyű, megfelelő túlélési stratégia kellett hozzá, aminek alapját a meggyőződés és az értékekhez való hűség jelentette. Erre is Mádl Ferenc élete az egyik, követendő példa.
Orbán Viktor két ízben is a hősiesség példaképének nevezte Mádl Ferencet. Egyszer a 80. születésnapi ünnepségen, mondván „Van a hősiességnek… egy magából, szinte magától következő természetes formája is, amikor az ember nem mérlegel, nem okoskodik, nincsenek személyes szempontjai, hanem egész egyszerűen vállalja azt, amit elé hoz az élet.”. Másodszor – sokkal szomorúbb körülmények között – síremlékének felavatásán hangsúlyozta újra: „…van a hősiességnek… bizonyos látószögből nehezebb formája is, amikor a küldetését teljesítő csendben, hírverés és csatazaj nélkül, a mindennapok pontos és fegyelmezett jelenlétével vállalja azt, amit elé hoz a sors.”. Fontos megállapítás ez, mert pontosan jellemzi Mádl Ferencet és a szerves polgári magatartást. Ebből következik ugyanis, hogy a polgár nem izgága és nem pártoskodó, de a közélet iránt elkötelezett és vállalja azt, amit „elé hoz a sors”. Mádl Ferenc közéleti szerepléseiben mindig ez a magatartás jelent meg. Nem készült politikai szerepvállalásra, hiszen akkor is, amikor közszereplővé vált, kormányzati feladatokat vállalt, majd elfogadta a köztársasági elnök jelöltséget, illetve később magát a tisztséget is, polgár, értelmiségi és tudós maradt, nem vált politikussá a szó hétköznapi értelmében – szerencsénkre. Ha néhanapján a nevében politikai megfontolásokat jelenítettek meg, az nem az ő észjárását követte.
A Mádl Ferenc által megtestesített polgári közéleti magatartás egyik jellemzője, hogy nem forradalmár, sem revolucionárius a szó általánosan használt értelmében. Noha e szavak valódi értelme szerint a polgár lehet mindkettő: új minőséget alkotó, akár a forrásban lévő zagyos mustból megszülető kristálycsillogású bor, de az eltorzított eredeti értékeknek a helyreállítója, új életre keltője is – tehát renovátor. Ebben az értelemben az ő közéleti szereplése azért volt „forradalmi”, mert nem csak a kommunizmus vulgáris értékrombolása és az agymosás után a Mádl-jelenség legalább két nemzedék számára egy új minőséget, a felelősség minőségét jelenítette meg, amit ugyan lehetett akár nem kedvelni, de kisugárzása miatt megkerülhetetlenné vált, ugyanakkor pl. miniszterként igyekezett újrateremteni azt a szellemi hagyományt, aminek értékeit mind a második világháború, mind az utána következő évtizedek eltorzítottak.
A polgár nem jobboldali és nem baloldali, hanem polgár. A polgár nem pártpolitikus – esetleg kényszerből az, „ha elébe hozza az élet” – hanem azt a politikai pártot, azt a politikát támogatja vagy annak a pártnak a tevékeny résztvevője, amelyik legközelebb áll a polgári értékrendhez. Nyilvánvaló, hogy Mádl Ferenc közéleti szerepvállalásában ez a szempont volt a meghatározó. Akkor is, amikor a dunai vízlépcső építésének leállításában tevékenykedett, aminek mérnöki művét soha sem vonta kétségbe, hanem a túlzott méretei, káros környezeti hatása és fölösleges természetátalakító következményei valamint az építkezés kikényszerítése mögött rejlő álságos politikai szándékok miatt értett egyet az ellenzőivel. Kultuszminiszterként a klebelsbergi hagyományoknak kívánt megfelelni. Köztársasági elnökjelöltként, majd megválasztott elnökként az állampolgárok közössége és a nemzet előtt hajtott fejet, és nem az őt jelölő pártoknak hódolt be. Ezért nem véletlen, hanem magától értetődő volt, hogy államfővé választásáig ő töltötte be a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöki tisztét.
Magyarországnak méltó államfője az, aki a szentistváni hagyományokat követi. Mádl Ferenc keresztény államfőként szemléletében és tudósi meggyőződésében is méltó volt erre. Híven követte Géza fejedelem és I. István közös művének nyomvonalát a magyarságnak és az országnak az európai rendbe ezerszáz évvel ezelőtti integrálását, amiből többször is ki akarták szakítani a nemzetet és az országot. Mádl Ferenc számára megkérdőjelezhetetlen hagyományt, közösségi érdeket és elkötelezettséget jelentett ez az örökség. Ezt fejtette ki az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán a nemzeti és európai törekvések egybefonódásáról tartott előadásában, tiszteletbeli doktorrá való avatásán.
Mádl Ferenc nem volt liberális, nem volt konzervatív és nem volt pártpolitikus. Mégis liberális, de inkább szabadelvű volt, hiszen nem volt türelmetlen, elviselte a más, az övétől eltérő véleményeket, amelyekre soha sem elutasító módon válaszolt, hanem elmondta a saját véleményét. Oly módon tette ezt, ahogy Kodolányi János ábrázolta az Égő csipkebokor regényében Jézus magatartását: ezt én így látom. Konzervatív is volt, hiszen fontosak voltak számára a múlt követendő példái, megőrzendő és örökölt értékei. Politikus is volt, ugyan nem a divat, nem a harsogók, nem a csűrés-csavarás mestereinek példája szerint, hanem a klasszikusok hagyományának példáján okulva – a közjó érdekében cselekvő első számú közszolgaként. Mert ő volt életének utolsó, valamivel több, mint húsz évében az értékmegőrző szabadelvűséget képviselő, a közösséget szolgáló közéleti polgár.

Skip to content