Martosh one! (Martos van!)

A rendszerváltozás korahajnalán, 1989. november 28-án, néhány perccel Amerikából hazatértem után megkérdeztem a Ferihegyi (mostani nagykorúsított nevén Liszt Ferenc) repülőtér fogadó csarnokában az akkor egyetemista Reiter Évát, keresztfiam lánytestvérét, hogyan szervezik a rendszerváltoztatás forgatagában a magyar egyetemistákat Szlovákiában. „Egyetemenként és karonként” – válaszolta. „Ez jó, mert így szorosabb párbeszéd alakulhat ki a szlovák kortársakkal” – mondtam és véltem.

Néhány hónap múlva kiderült, hogy ez így mégsem jó. Én is jóhiszemű balek lettem, akkor, amikor egyetértettem velük. Az 1989 novemberének végén létrejött Diákhálózat neoliberális irányzatot vett és a hasonlóvá vált Független Magyar Kezdeményezés befolyása alá került, sikeresen verte szét az addig összetartó felvidéki magyar fiatalokat. Sőt, 1990 tavaszán, együttesen elérték azt is, hogy a komáromi Jókai Egyetem alakításának kezdeményezése ellen sorakoztatták fel a szlovákiai magyar egyetemistákat, főleg Nyitrán, mert ott voltak a legtöbben. Az ilyen irányba politikailag kódolt Diákhálózat vette át az ifjúsági nyári rendezvények szervezését is, ahová a kilencvenes években engem is kétszer meghívtak előadónak. De minek?

Az egyik alkalommal megérkeztem kora délután a „táborba” (akkor még nem gombaszöginek nevezték), aminek nem lehetett nyomát találni, csak tengő-lengő, tántorgó fiatalokat, majd nagy nehezen összeverődtek néhányan, akik még ugyan nem heverték ki az előző napi részegséget, de talán leginkább szabadultak alóla. Akik távol maradtak, valószínűleg még részegebbek lehettek (belőlük került ki később az Új Szó néhány fiatal szerkesztője, majd az MKP, később a Most/Híd néhány kormányhivatalnoka). Erről a korai állapotról ír rózsaszínben révedezve (önkritika nélkül) 2013. július 23-án Tokár Géza, jelenleg a szlovákiai magyarok kerekasztalának szóvivője az Új Szó online oldalán.
Persze, ez így természetes, mindenki a saját életérzését tartja meghatározónak, csak azt nem tudhatja az adott pillanatban, hogy ez majd hogyan határozza meg a saját és a közösségének a jövőjét.

Amikor az 1950-es évek közepe táján a pozsonyi magyar egyetemisták megalakították az Ifjú Szívek együttesét, ugyancsak nem tudták, hogy a saját életérzésükön túl van-e ennek bármi értelme. De ezt mégsem csupán az ének és a tánc bűvöletében tették, hanem a hatalomtól való viszonylagos függetlenség reményével is. Az általuk alakított, az akkori viszonyok közepette politikailag védhető csoport keretei között függetlennek érezhették magukat. Amikor alig tíz évvel később – hasonló érzelmi alapon – szervezni kezdtük a csehszlovákiai magyar egyetemisták és fiatalok klubjainak hálózatát, ugyancsak a viszonylagos függetlenség életérzésének a megélése volt a cél. A Nyári Ifjúsági Találkozók azonban már túllépték ezt a kiscsoportos elképzelést – 1968-ban ebből alakult ki az első felvidéki, az akkori politikai hatalomtól valóban független ifjúsági szervezet a Magyar Ifjúsági Szövetség, aminek húszezer tagja lett/ volt.

A Nyári Ifjúsági Találkozók sorát az akkori kommunista hatalom 1972-ben hatalmilag lezárta (1971-ben, Körtvélyesen volt az utolsó). Amikor 1975-ben a prágai Ady Endre Diákkör kezdeményezésére fel akarták újítani, nem sikerült. Ekkor kelt életre az 1969-ben először (Vavreczky/Galán Géza által) kezdeményezett kerékpártúra folytatása, honismereti kerékpártúra néven, ami 2014-ben érkezik a 40. évfolyamába és szerves folytatója az 1965-ben elkezdett Nyári Ifjúsági Találkozóknak.

Van tehát egy olyan hagyomány, amit talán nem is hagyományként kellene nevezni, mert ez korlátozó megjelölés. Létezik tehát egy folyamatosság, aminek gyökerei az 1960-as évek közepe vagy akár az 1950-es évek második felére nyúlnak vissza, aminek a szellemisége a mindenkori hatalomtól való függetlenség, ugyanakkor a közösség iránti elkötelezettség az irányadója – ezt nevezik szaknyelven autonómiának, egyfajta önrendelkezésnek, amit nem lehet törvényekkel meghatározni, annál inkább a társadalmi igénnyel.

Áll előttünk tehát egy hagyomány, aminek nem szakadt vége, amit csak életben kell tartani. Ebbe a sorba illeszkedik a Martfeszt, ami nem hagyományt teremt, hanem hagyományt éltet.
Ebből a szempontból megítélve nagyon is érthető, miért támadják új szemeteink a Via Nova Martfesztjét – mert folytatja a függetlenség eszméjét, ellentétben azokkal, akik a kommunizmus örökségét élesztik, még ha nem is tudatosan, vagy példaképük a széteset társadalom, annak a vágyálma, ahol a legnagyobb szabadságot az iszapbirkózás vagy a célba köpés élvezi és minden megvetendő, ami a közösség szerves építkezésével vagy az arra való igények kinyilvánításával hozható összefüggésbe

Ezek nem szeretik a Martfesztet.

Júniusban még csak arra lehetett gondolni, hogy az időpontválasztás az indulatok oka. Ez nem is volt szerencsés. Az, aki eldöntötte, hogy a gombaszöginek nevezett Krasznahorka váraljai rendezvénnyel egy időben legyen a Martfeszt, nyugodtan visszaadhatná még az általános iskolai bizonyítványait is. A művelődési szabadegyetem szervezői erre idejekorán rájöttek és a jövőre nézve leszűrték belőle a tanulságot.

Csak később derült ki, hogy a keletkező feszültségnek vagy szembenállásnak az okát másutt kell keresni. Választ adott erre a felvidéki magyar nyelvű tömegtájékoztatás térképe. Martos a közösség iránt elkötelezett honlapokon és időszaki kiadványokban, hetilapban találta meg a támogatóit, a gombaszöginek nevezett pedig a trágár és bizonytalan identitású honlapokon, blogokon, facebookokon és az egyetlen, a kommunista hagyományokat ápoló és egyben neoliberális szellemiségű magyar nyelvű napilapban.  

Az i-re a pontot azonban a könyves „botrány” tette fel. A rendezvény utolsó napján, kora délután egy könyvárus kért bebocsátást a tábor területére. A Feszty-park működtetőjének álláspontja szerint, azok az árusok, akik kulturális értéket terjesztenek, nem kötelesek helypénzt fizetni. A könyvárusítás ilyen jellegű tevékenységnek bizonyult, ezért beengedték őt. A lovak karámja közelében állította fel asztalát, aztán senki sem vette őt figyelembe. Hiszen a tábor szervezői, a rendezők a megkérdezett táborlakók közül senki sem emlékszik erre a könyvárusra, a könyveire még kevésbé.

Egy mániákus fényképező ember azonban lefényképezte a könyvekkel borított asztalát, amelynek a peremén volt elhelyezve A Cion Bölcseinek jegyzőkönyve c. cionista ellenes beállítottságú könyv. Az azonban kiderült egy fényképről, hogy nem sokkal azután, hogy lefényképezték az asztalát, kb. délután fél négykor már csak hűlt helye volt a könyvárusnak. A Martoson készült sok fénykép között azonban egy sincs, ami magát az árust örökítette volna meg.
Röviden összefoglalva: a könyvárus kora délután megérkezett, nem vették fel a kapunál az adatait, kirakodott, lefényképezték őt, ezután elment. Majd július 24-én kitört a botrány, mely szerint a táborban antiszemita propagandát terjesztettek. Aki pedig kirobbantotta: „csehszlovák kém” fedőnevű, Botond keresztnévre hallgató bizonytalan küldetésű ember, néhány évvel ezelőtt egyszer már megjelent a Feszty-parkban. Akkor részegen a mostani botrányt keltő szövegéhez hasonló módon viselkedett, ezért ki kellett őt dobni a park területéről.

A történet ennyi. Sajnos a botránykeltéssel nagyobb visszhangot kapott a rendezvény, mint a valós tartalmisága miatt. Azzal azonban számolni kell, hogy ha megerősödik a Martfeszt, ez a botránykeltőket annál inkább idegesíteni fogja. Ezt talán azzal lehette leginkább ellensúlyozni, ha a gombaszöginek nevezett tábor és a Martfeszt rendezői összefognának, hogy ne lehessen őket egymás ellen uszítani. Így lehetne kifogni a szelet a hivatás szerűen acsarkodók vitorlájából.

Duray Miklós