Fogyunk vagy tisztulunk?

(Megjelent a Szabad Újság hetilapban, 2013. szeptember 18-án)

Értem, de mégsem értem, miért ünnepeljük 2013 szeptemberében a szlovákiai magyar politikai élet „egységessé válásának” 15. évfordulóját, azaz a felvidéki magyar pártoknak azt az egyesülését, amit oly keservesen, részben kikényszerítve izzadtunk ki 1998 júliusában.

Az a látszategység, ami akkor létrejött 2007 és 2009 között láthatóan, majd szervezetileg is megszűnt. Nem az egyesüléskor létező válaszvonalak mentén, noha az is felrémlik – jelzésértékű, hogy a korábbi három párt elnöke közül kettő pártütő lett. Elsősorban Bugár Bélát terheli a felelősség. Őt a szlovákiai magyarok megtévesztett része a pártegyesítés nagy alakjának tartotta, noha ő akadályozta leginkább, most pedig ő lett az MKP szétverésének és a szlovákiai magyar társadalom megosztásának is a vezéralakja. Kétségbevonhatatlan, hogy egy pártelnök, aki a pártok egyesítéséig az egyik elődpárt elnöke volt, majd azért, hogy sikerüljön a pártok egyesítése és az új szervezet egyben tartása, megkapta az egyesített párt elnöki posztját, elviselhetetlennek tartotta a 2007-ben bekövetkezett vereségét, még ha azonnal felkérést kapott arra, hogy eddigi munkájának elismeréséül legyen az MKP tiszteletbeli elnöke. Ezt először tétován, majd valakikkel lefolytatott tárgyalás után sértődötten visszautasította.

A 2008 előtti három magyar párt egyesítésével létrehozott egységről annak idején azt gondoltuk, hogy működőképes politikai szervezet lesz, és valóban alkalmasnak bizonyulunk közösségi érdekek érvényesítésére. Tizenöt év távlatából ez másként látszik. Az akkori egység már csak rémálomnak tűnik, hiszen a párton belül iszapbirkózás folyt. Az elnök körül csoportosuló két-három gazdasági érdekcsoport pedig a közösségi érdeket áruként kezelte. Leltár szerint, a pártegyesüléstől tartó időszaktól 2006-ig egyetlen maradandó értéket találhatunk: a komáromi Selye János Egyetemet. A többi aprócska eredmény, egy-egy falusi vízvezeték, gázvezeték, templom felújítás, útjavítás, szennyvízelvezetés, szociális lakásépítés a közösségi érdekérvényesítés tükrében látva, nevetséges, főleg az alkotmány módosításkor és a közigazgatási átrendezéskor eladott lehetőségek felől szemlélve. Persze a legtragikusabb esemény az volt, ami miatt 2006-ban már nem kerülhetett be a párt a kormánykoalícióba: a gazdasági érdekcsoport falánksága oly nagyra nőtt, hogy meg akarta kaparintani a gazdagon tejelő közlekedésügyi tárcát. Ez kiverte a másik oldalon a biztosítékot. Ezek az ügyek alapozták meg a 2007-es elnökváltást az MKP-ban. 

A mai helyzet azonban sokkal ziláltabb állapotot tükröz, mint valaha is volt. A felvidéki magyarok politikailag, társadalmilag sohasem voltak megosztottabb állapotban, társadalmilag züllöttebb helyzetben. Ennek a felelőssége azonban nem azoknak a vállán nyugszik, akik a pártok egyesítését szorgalmazták tizenöt évvel ezelőtt, sőt már korábban is, és azokat sem terheli, akik ma a Magyar Közösség Pártját alkotják. Ők az értékőrzők.
A pártok egyesítésének története kezdettől, 1992-től fogva két vonalon futott. Az egyik vonalat azok képviselték, akik 1989 decemberétől az egységes és önálló magyar politikai megjelenést szorgalmazták. A másik vonal a korábbi kommunista hagyományokhoz kötődött és a mindenkori hatalomhoz való illeszkedést szorgalmazta. Ide tartozott a Független Magyar Kezdeményezés, későbbi nevén a Magyar Polgári Párt vezetőinek nagy része, de a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban megbúvó néhány, ott befolyásra szert tett személy is. A különböző civil kezdeményezéseknek álcázott fórumok, mint a Diákhálózat, majd a Fórum Intézet, később a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala sem az egység helyreállításán dolgoztak. A szolgálók és a kiszolgálók közötti különbségről van szó. Ez az igazi választóvonal a mai szlovákiai, vagy felvidéki magyar politikában. A korábbi magyar vagy magyarnak nevezett pártok egyesítése tizenötödik évfordulója alkalmából erről is kell beszélnünk.

A rendszerváltozás után huszonhárom évvel mindez azért van napirenden, mert aki szolgált, az hivalkodásnak érzi a megnyilvánulást, aki kiszolgált, az sértésnek tekinti ennek a felhánytorgatását. Noha aki szolgált, lehet, hogy esetenként kiszolgált is. De aki kiszolgált, az kapott szolgálati díjat.

Elmondok egy történetet. Parlamenti képviselőként részt vettem Szlovákia alkotmányának módosításában 2000-ben. Rajtam múlott, hogy elfogadja a parlament az alkotmánymódosítást. Ezt előre nem lehetett tudni, de a végszavazás után nyilvánvalóvá vált. Ha nem szavazom meg, megbukik az előterjesztés. Lelkiismeretem szerint ellene kellett volna szavaznom vagy tartózkodnom kellett volna a szavazástól, mert a módosítás nem változtatta meg az alkotmány (a 2013-ban is érvényben lévő alkotmány) 1992-ben megfogalmazott fasiszta jellegét, a nemzetállami kizárólagosságot – ami egyébként Európában nem rendkívüli. Nem mertem ezt megtenni, mert attól féltem, hogy kinyírnak, elsősorban az MKP vezetősége. Ez csak egy történet. Az én lelkiismereti gátlásaim másodlagosak.
De hol jelenik meg a szlovákiai magyarok érdekeinek képviselete? A magyar pártok 1998-as egyesítésétől semmilyen politikai tárgyaláson nem vehettem részt. Ezért arról sem tudok számot adni, hogyan adtuk fel a felvidéki magyarok érdekeit a Mol és a Slovnaft gazdasági egyesülésének, valamint az OTP szlovákiai térnyerésének. Egy biztos: ebből csak egy-két itteni magyarnak származott előnye. A közösség csak a hátrányától szenvedhetett.
Ennyit a magyar nemzetpolitikáról.
Duray Miklós