Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(A magyar politikai együttműködés viszontagságai Szlovákiában 1990–1998 között.
Az „Együtt egymásért – 10 éves a Magyar Koalíció Pártja” c. kiadványban megjelent visszaemlékezésnek 2013-ban, a pártegyesítés 15. évfordulója alkalmából bővített változata.)
A szlovákiai magyar politikatörténet legújabb – második – pártegyesülésének tizedik évfordulójára emlékeztünk 2008 júniusában. Akkor sokan úgy gondolták, sikeres volt az egyesülést követő tíz év, hiszen ebből nyolc évet a kormányban töltöttünk. A tizenötödik évfordulókor, 2013-ban – sajnos – a felvidéki magyar politika újabb, talán a mindenkori korábbiaktól veszélyesebb megosztottságának állapotában található. Ebből a nézőpontból idézzük fel ezt a közelmúltat.
Az első, immár történelmi pártegyesülés, 1936-ban történt meg, az Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt összeolvadásával, ami Esterházy János nevéhez kötődik. Ebből ma már csak példát lehet meríteni és Esterházy János, reméljük halhatatlan személyisége kisugárzásának közéleti „hasznosítását”, még ha, az akkor egyesülő pártok egyesítése mai (2013. évi) szempontból megítélve nem is volt oly nagy tett, hiszen nem egymással szemben képviseltek érdekeket és értékeket. Ráadásul akkor ezeket a pártokat tisztességes emberek egyesítették.
Most azokat, a pártegyesítést előkészítő eseményeket és előzményeinek eseményeit idézem föl, amelyek 1998-ban elvezettek a Magyar Koalíció Pártja megalakulásához. Az odavezető út göröngyösebb volt egy mezei földútnál. A buktatók feltárása fellebbenti a fátylat a kárpát-medencei magyarság rendszerváltozás utáni megosztottságának a gyökereiről. A legmélyebbre nyúló gyökerek azonban még a történelmi Magyarország idejébe vezetnek, a dualizmus 1890-1913 közötti válságához, amely korszaknak egyik legsúlyosabb, a politikai felelőtlenséggel határos időszakát az ellenzék folyamatos obstrukciói jelentették. A magyar politikai közéletnek az a törmelékké zúzott korszaka, ami 1918 őszétől a Tanácsköztársaság bukásáig tartott azonban még inkább rányomta bélyegét az egész magyar politikai utókorra, mindmáig. Nyomai leginkább a Trianon utáni maradék Magyarországon és a felvidéki magyarok körében lelhetők fel. Emiatt is okolhatjuk Trianont, de leginkább önmagunkat, mint ahogy a Trianonhoz vezető félévszázados utat is főleg saját kútfőnkből merítve építettük meg.
***
Megítélésem szerint a szlovákiai magyaroknak az 1990 tavaszán kialakult politikai megosztottsága nem csupán ezeknek a rosszüzenetű hagyományoknak az okán, és csak részben a kommunista hatalmi rendszerben elsajátított behódolási gyakorlat hatására jött létre. Fellelhető benne az ezektől függetlenül, tudatosan tervezett és szervezett új stratégia is – új hatalmi rend szerveződik, ebben ne alakuljon ki egységes magyar politikai erő.
Mi történt a felvidéki magyar közéletben a csehszlovákiai rendszerváltozás hajnalán?
Tekintsük át az előjátékát.
Ennek legfontosabb felvonása a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának 1978-tól 1989 decemberéig kifejtett tevékenysége volt. Ezen belül az 1983-1984-ben napirenden lévő rendőrségi üldöztetések miatt hézagpótlóként működött a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportja. Viszont 1988 tavaszától a jogvédő bizottság kezdeményezésére szerveződött a „Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma”, aminek aláírása 1988. október 20-án lett lezárva és december végén látott napvilágot. Ezt 266 felvidéki magyar írta alá. Nem sokkal ezután, 1989 tavaszán jelent meg a „harminchármak” nyilatkozata (ezt a ’68-as magyaroknak az a csoportja hozta nyilvánosságra, akiket a „normalizáció” során kizártak a kommunista pártból – Dobos László, Szabó Rezső…), ami szintén egyértelmű kritikája volt az akkori kommunista hatalomnak. Az előzmények tehát ellenállói, szembenállói indíttatásból fogantak.
A Független Magyar Kezdeményezés (FMK) megalakulásának a szándéka és ténye 1989. november 18-án az akkori helyzet törvényszerűségéből adódott. Akik megalakították nem voltak a bukóban lévő rendszer ellenállói, sem szövetségesei, hanem csupán a cselezői a cselekvési terük bővítése érdekében. Ez így jött össze. Akik azon a napon összegyűltek Vágsellyén egy születésnapi ünnepségen, az ellenállókat nem szívesen fogadták volna maguk közé, mint ahogy korábban sem hívták őket soraikba – féltek tőlük. Féltek azoktól, akik nyilvánosan szembeszegültek a hivatalos hatalommal. Ez a tény azonban semmit sem von le akkori cselekedetükből. Csupán azt kell tudatosítani, hogy az ellenállási magatartás hiánya akkor már több évtizedes múltra tekintett vissza és jellembéli gondokat is okozott a felvidéki magyar társadalomban, legalább 1945-től – ne feledjük: 1946-ban az akkori szlovákiai magyarok mintegy kétharmada (egzisztenciális és fizikai félelmében) kérvényezte a hivatalos hatóságtól a szlovákká nyilvánítását.
Ennek a vágsellyei csoportosulásnak, szellemi felvágottnak, pontosabban egyes tagjainak (egy-két kivételtől eltekintve) nem volt, vagy csak véletlenszerű volt a kapcsolata pl. a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságával vagy a földalatti (katolikus) egyház magyar képviselőivel. Az utóbbi azonban nem a hivatalos rendszerrel állt szemben (ez alól kivételt jelent az 1988 nagypéntekén rendezett pozsonyi gyertyás tüntetés), hanem a hitélet szabadságáért szállt síkra, míg a jogvédő bizottság egyértelműen a fennálló hatalmi rendszerrel került szembe. Ez a különbözőség egy nehezen követhető következetességet is vont maga után: a szokás hatalmát. Az ellenállóval ugyanis nem lehet spekulatívan összekacsintani és az ellenállót nem lehet kézben tartani. Mindenki más idomítható.
Azon a napon (1989. november 18-án) egy meggyőződés fogalmazódott meg a véletlenül erre az időpontra összehívott születésnapi ünnepen: együtt kell menetelni a szlovák és cseh (csehszlovák) rendszerváltoztatókkal. Ez a szándék azonban semmiben sem különbözött az 1948 utáni Csehszlovákia magyar kommunistáinak és az 1950-es évek elején oda besorakozó ifjú kommunistáknak a karrier útjait kereső törekvésétől. Az irányadó jelszó akkor is és ekkor is azonos volt: együtt kell működni az új hatalommal. A rendszerváltozáskor ezt újbolsevizmusnak is lehetett volna nevezni.
A korábbi „földalatti” katolikus egyház magyar aktivistái (a szlovákokhoz hasonlóan) alig egy hónappal a november 17.-i események után saját keresztény klubokat hoztak létre, amik az alakulóban lévő szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom alapját alkották. Ebből a szerkezetből azonban rövidesen kiszorultak a magyarok, mert őket nem akarták szóhoz engedni az alakuló politikai szervezetben. Emiatt már 1989 decemberének végén megjelent egy magyar kereszténydemokrata párt alakításának szándéka, aminek azonban nem lett folytatása – ezt a nyilatkozatot Popély Gyula jegyezte. A keresztény klubok magyar csoportosulásainak egy része alkotta az 1990 tavaszán megalakult Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alapját.
Az 1989. december 8.-i első rendszerváltoztató Csehszlovák Szövetségi Kormány alakításának óráiban, a tanácskozásnak helyt adó prágai kormánypalota üléstermének előszobájában született meg az a meggyőződés, hogy a felvidéki magyarok csak egy önálló politikai párt keretei között és égisze alatt vehetnek részt – némi sikerrel – az új politikai közéletben/küzdelemben.
***
A három elképzelés (az FMK, a keresztény klubok alapján szerveződő felvidéki magyarok és a független magyar politikai párt) nem volt összeegyeztethetetlen, noha különböző létélményekből és meggyőződésből fakadt. Az első kettő közelebb állt egymáshoz, mert egyik sem a szuverenitás alapján állt, hanem egyfajta hódoltsági háttérélményből fakadt. A harmadik, amiből az Együttélés Politikai Mozgalom keletkezett, arra a függetlenségi hagyományra épült, ami 1968-ban teremtődött meg a Magyar Ifjúsági Szövetség szervezése következtében – értelemszerűen az Együttélést nagyrészt az 1968-as eseményeknek időközben húsz évet korosodott résztvevői és a velük hasonlóan gondolkodó fiatalabb felvidéki magyarok hozták létre.
Sajátos, de helyzetszerű. Az önálló és független párt alapításának kezdeményezői azért tettek le egy magyar párt alapításáról, mert attól tartottak, hogy Esterházy-sorsra jutnak. Emiatt vették fel az Esterházy szellemiség stafétabotját és hozták létre a térség első (de lehet, hogy utolsó) Kárpát-medencei szellemiségű pártját, az Együttélést.
***
Ez a hármas tagozódás önmagában nem jelentett volna gondot, akár előnyös is lehetett volna, mert három irányból szólíthatta volna meg a felvidéki magyar közösséget, az egyéb nemzeti és etnikai kisebbségi csoportokat, a szlovákokat és a cseheket is. De nem ez történt, hanem a fordítottja. A Független Magyar Kezdeményezés és az alakuló Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom íratlan elvi szövetséget kötött még 1990 februárjában, hogy közös ellenségnek tekintik a szerveződő Együttélést annak a klasszikus politikai képletnek mintájára, hogy ők lesznek a középpárti mérsékeltek, a szlovák politika partnerei, az Együttélés-t pedig a szélsőség szerepébe kényszerítik. A magyar kereszténydemokraták – mint később kiderült – csupán azért léptek 1990 tavaszán koalícióba az Együttéléssel, hogy ezt a szándékot oly módon érvényesítsék, hogy szövetségben az Együttéléssel gyengítsék annak pozícióját. Ezt többek között a római katolikus egyház azon papjai vagy külsősei is támogatták, akik a bukott kommunista rendszer titkosszolgálatának az ügynökei voltak – és még 2013-ban is ezt a hagyományt követik, ezúttal a 2009-ben alakult MOST/HÍD párt szolgálatában.
Ez a megosztottság és belső küzdelem nyomta rá bélyegét a rendszerváltozás első három évében a felvidéki magyarok politikai közéletére. Csehszlovákia államjogi válságának kibontakozásával 1992-ben azonban csak néhányan jutottunk arra a meggyőződésre, hogy ha megosztottságunk sokáig fennmarad, közösségünk vesztét okozhatja. Viszont az 1998-as pártegyesítést megelőző néhány hónapban a felvidéki magyar politikai közélet elitjének egyre több szereplője érezte, hogy nem lehet elkerülni ezt a lépést, még ha nagy részük ezt kényszerként, vagy inkább a személyes érdekek függvényeként értelmezte, ezért spekulatívan viszonyult hozzá.
Akkor is csak kevesen jutottak el odáig, hogy a pártok egyesülését közösségi érdeknek tekintsék.
***
Alig két hónappal Csehszlovákia második megszűnése előtt, 1992. november 5-én Česky Tešínbe (a „lengyel Komáromba”) utaztunk az Együttélés Országos Tanácsának ülésére. Azért oda, mert így akartunk elbúcsúzni a wspólnotás (együttéléses) lengyel testvéreinktől, akik január elsejétől már egy más állam polgárai lesznek. Autóbuszunk lassan döcögött a Csacától a Jablunkai-hágó felé vezető keskeny, kanyargós, évszázadok óta ezen a nyomvonalon haladó úton. Latolgattuk, milyen sorsra jutnak Csehszlovákia megszűnése után a Csehországban maradó magyarok. Megtartják-e velük a csehországi (felső-sziléziai) lengyelek eddigi szövetségünket? Többé-kevésbé világos volt számunkra, hogy az Együttélés eszméjének Szlovákiában a Csehszlovák állam megszűnésével befellegzett. Létének feltételei Csehszlovákiában sem voltak kedvezőek, de volt egy olyan szellemi, értelmiségi közeg, ami erre fogékony volt – a magyarok mellett elsősorban a lengyelek, de néhány felvilágosult cseh értelmiségi, parlamenti képviselő kollégánk is mellettünk állt, sőt a parlamentben is támogatott bennünket. Tudtuk, hogy ennek a közegnek a széthullásával Szlovákiában is fogyatkozni fog azoknak a tábora, akik bíznak az azonos sorsúak összefogásában, ugyanis előrelátható volt a szlovák nemzeti nyomás fokozódása, hogy egyre többen inkább a saját szerencséjük megalapozását helyezik majd előtérbe az összefogással szemben. Emiatt az Együttélés Szlovákiában ezután csak magyar pártként létezhet, esetleg a magyar–szlovák együttélés újszerű – pl. a társnemzeti kapcsolatokban megvalósuló – eszméjét hirdetheti, csekély sikerrel. A soknemzetiségű („multietnikus”) összefogásnak már nem lesz létalapja, mert szervezetileg nem igénylik sem a ruszinok, akikre a Szlovák Nemzeti Párt vetette ki hálóját, sem az ukránok, akiket elsősorban a posztkommunista baloldal tartott sakkban, főleg a rendszerváltozás előtti kapcsolatok révén. A németeknek pedig Németországból tiltják a szervezett politikai kapcsolatok kialakítását. A Pozsony környéki horvátok és az Árva és Sáros megyei lengyel szórványok csak nyomokban maradtak meg, tehát súlytalanok, a csehek pedig nem tekinthetők Szlovákiában szervezett közösségnek. A cigányok egy része ugyan a szövetség híve volt, de velük nem jött létre hosszú távú megegyezés, mert alkalmatlan vezetőik voltak. Ezek a szomorú tények. A legszomorúbb valóság viszont az, hogy az 1989 márciusában létrejött másik két magyar párt: az FMK/MPP és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kezdettől zsigerileg elutasította az együttélés eszméjét – helyette inkább az alkudozást vagy a gazdasági haszonszerzést részesítette előnyben.
***
Ennek a zötyögős novemberi, államalkonyi utazásnak során törvényszerűen került szóba saját magyar sorsunk is. Mi lesz velünk 1993. január elseje után? Csehszlovákia megszűnését nem mi, magyarok kezdeményeztük, noha számtalan okunk lett volna rá. Szlovákia állami önállósulásának, következményszerűen Csehszlovákia megszűnésének a szlovákok voltak éllovasai, noha a szlovákok nemzet-, és államtudatuk kibontakozásának lehetőségéért legtöbbet Csehszlovákiának, illetve a cseheknek köszönhettek – sem többet, sem kevesebbet, mint a magyarországi történelmi-állami létből való kiszakadást 1918-ban. Az önálló Szlovákia hirdetői azonban a szlovákiai közhangulatot nemzetileg gyűlölködővé tették, a csehellenesség mellett főleg magyarellenességet keltve. Nemcsak azért, mert ez már František Palacký óta így szokás, hanem amiatt is, hogy a magyarok nem voltak hívei a szlovákok Csehszlovákiától való elszakadásának. A magyarok zöme – az egyre szaporodó szlovák szélsőségesektől félve – úgy vélte, hogy Csehszlovákia velük szemben nagyobb védelmet nyújthat. Ezt a hangulatot szította a magát liberálisnak valló Magyar Polgári Párt és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom néhány vezetője is. Ezt az újmagyar álláspontot, Esterházy János politikájához képest, akár egy paradigmaváltásnak is lehet tekinteni, aki Szlovákia autonómiáját, azaz a szlovák kérdést és a felvidéki magyarok ügyét szervesen kapcsolta össze. De ekkor, 1992/1993 fordulóján már többről volt szó, mint „Szlovenszkó” autonómiájáról.
***
Egy új állam keletkezésének küszöbén álltunk 1992 decemberének végén. Ehhez keresték az indokokat a szlovák politikusok is. És ha az indokok között kevés az ésszerű, akkor az ésszerűtlenhez kell nyúlni – ez az ellenségkép. A csehellenességet értelemszerűen nem lehetett éltetni sokáig, hiszen a szlovákok zömének nem volt Csehszlovákiával kapcsolatos mélygyökerű ellenségképe – ami volt, az inkább politikai csehellenességben merült ki. Ezért csak a magyarellenesség bizonyulhatott/bizonyult hatékonynak, hiszen ez már-már zsigeri gyűlöletté fajult – főleg azoknak a szlovák rétegeknek körében, melyeknek semmi tapasztalatuk sem volt a magyarokkal való együttélésben.
A felvidéki magyar politika rosszul muzsikált ebben az ügyben. Nem is törekedett arra, hogy az önálló Szlovákia hívei között szövetségeseket keressen – közönséges politikai ellenfeleknek tekintette őket. Nem keresett szövetségest azok között, akik az elkerülhetetlen jövő kereteit ácsolták. Szlovákia önállósulása ettől ugyan bonyolultabb kérdés, az elutasítása magyar részről azonban primitív butaság volt.
Az igazi politikai kérdés számunkra ebben a helyzetben, a csehszlovák állam szétesésének végső szakaszában az volt: elviselhető-e ilyen körülmények között a felvidéki magyarság politikai megosztottsága? Ebben az időben két párt – az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom – egy keservesen létrehozott, ingatag koalíciót alkotott, a harmadik párt, a Független Magyar Kezdeményezés – ami később Magyar Polgári Pártra változtatta a nevét – ezen kívül állt.
***
A zajos autóbuszban, az ülések karfájába kapaszkodva, fültől fülig hajolva beszélgettünk, hogy halljuk és értsük is egymás szavát. Az Együttélés ügyvezetője, Dolník Erzsébet mellett ültem. A hogyan tovább kételyeivel kapcsolatban a beszélgetés egyik pillanatában az ő fülének közelségében mondtam ki a régen bennem vajúdó gondolatot:
– Szlovákia önállósulása után egyesíteni kell a három magyar pártot.
– Ezt hogyan képzeled? – kérdezte ő.
– Például a három párt uniójával vagy összeolvadásával. Egyben azonban biztos vagyok, hogy ennek nem lehetek az elnöke. Sőt: a pártegyesítés csak akkor lehetséges, ha egyértelművé teszem, hogy az egyesült pártnak nem is akarok az elnöke lenni.
̶ Ezt komolyan gondolod?
̶ Meggyőződésem, hogy nem lehetek az elnöke az egyesült pártnak. A másik kettő legfeljebb az Együttélés ellen képes összefogni. Ha a páregyesítést komolyan gondolom, nekem félre kell állnom.
Egy nappal később az Együttélés Országos Tanácsának ülésén ezzel kapcsolatban ezt mondtam: „…fel kell számolnunk minden eddigi széthúzást a három magyar párt között, egyébként hiteltelenek leszünk. Sőt, ezen túlmenően, elkerülhetetlen lesz a magyar pártok egyesítése, fúziója egy párttá…”(Szabaduljunk meg a káros beidegződésektől. In: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink, Méry Ratio, Somorja, 1999.)
Egyszer, ha a körülmények megengedik, azt is érdemes lenne részletesen megvizsgálni, hogy a Felvidéken a magyar rendszerváltoztatás miért zajlott más szervezeti keretek között, mint Erdélyben vagy a Délvidéken (az egykori Jugoszláviában) és Kárpátalján. Mindenütt egy magyar párt alakult, csak az akkori Csehszlovákiában alakítottak a magyarok három pártot – noha a polgár itt is egyet akart, de legalábbis egységet. Az akkori közhangulat nem igazolta, és a mindmáig érvényes közakarat sem igazolja a magyar többpártiságot, tehát nem azért lett több pártja a felvidéki magyaroknak, mert ezt kívánta a nép, mert ennyire – akár önpusztító módon – elkötelezettje lett volna a saját körön belüli plurális demokráciának. Érdemes lesz tehát egyszer megvizsgálni, hogy az akkori megosztottságban, majd az együttműködés akadályozásában, illetve az egyesülés hátráltatásában milyen szerepet játszottak a szerteágazó politikai vagy egyéb érdekek.
***
A politikai szakma szempontjából elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy egy számbeli kisebbségben élő közösség belső szervezettségének és külső megnyilvánulásainak, szerepléseinek ugyanazon szabályok szerint kell igazodnia, mint a nagy országos rendszereknek vagy az állampolitikának. Belsőleg lehet többszínű, politikailag, szemléletileg rétegezett, de kifelé egységesnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy ha a kisebbségi közösség szervezettsége közigazgatásilag egységes, tehát autonómiája egy adott területhez vagy törvények által meghatározott intézményekhez kötődik, akkor ezen belül teljességgel érvényesítheti a többpártiságot, de innen kilépve az ottani polgárokra vonatkozóan csak egységes nézetet képviselhet. Ha azonban nem rendelkezik ilyen autonómiával, le kell mondania a politikai többpártiságról – ellenkező esetben elveszítheti összetartásának kötelékeit. Amennyiben ezt nem ismeri fel vagy valamilyen okból erre nem alkalmas, politikailag megsemmisül.
Ezt tudatosítva szorgalmaztuk már 1990 februárjának elején, hogy az Együttélés és az FMK, még ha külön-külön úton is fog haladni, lépjen együttműködésre és egyeztesse a kormányon kívüli magyar közösségi szempontokat a kormányzati lehetőségekkel. Ennek a kezdeményezésnek a sikere a hatalomba került rendszerváltoztatók jakobinista indulatai miatt teljesen reménytelenné vált.
Az 1990. évi tavaszvégi választások előtt, az akkor már háromra gyarapodott magyar pártok koalícióját kezdeményeztük, de csak kettős, és csupán választási koalíciót sikerült létrehozni. Ennek a koalíciónak a sérülékenységére utal, hogy Prágában, noha egy parlamenti frakciót működtettünk, ennek nem mindegyik, a koalíciós listáról mandátumot szerzett magyar képviselő lett a tagja. Pozsonyban pedig két frakcióba tömörültek a magyar koalíció képviselői. Mindkét esetben a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom volt a kerékkötő, a széthúzás kezdeményezője. A két parlamenti frakciónak ugyan volt, a parlamenti matematika logikája szerint egy ésszerű magyarázata: ha két képviselői csoportot alakítunk, erősebbek vagyunk, mert egymást támogatva terjeszthetünk be javaslatokat. Az ütőképes politikai erő szempontjából azonban gyengültünk, mert megoszthatóvá váltunk. És amit meg lehet osztani, azt megosztják!
***
A rendszerváltozás kezdetétől csaknem két év telt el, amikor először tettünk kísérletet a prágai és a pozsonyi magyar (magyar származású) parlamenti képviselők egységes platformjának megszervezésére – több mint harminc, alkotmányos legitimitással rendelkező személy találkozójára. Ez 1991 őszén történt. A magyar politikai szervezetek és a magyar parlamenti képviselők – köztük a baloldali és a szlovák kereszténydemokraták listáján mandátumot nyert személyek – kerekasztal-értekezlete azonban már a találkozó délutánján kudarcba fulladt. Nem csupán amiatt, hogy nem sikerült kialakítani semmilyen közös álláspontot. A tanácskozás résztvevőinek nagy része ugyan átérezte, hogy erről a kudarcról nem kellene tájékoztatni a felvidéki magyar közvéleményt, remélve, hogy folytathatjuk az eszmecserét. Az egyezséget, mint sokszor, ekkor is az FMK rúgta föl, mert Gyurovszky László, az FMK/MPP akkori szóvivője mindent kitálalt a sajtónak és a kezdeményezést a bukott szocialista centralizmus újjáélesztésére tett kísérletnek nevezte. Ezért több ilyen találkozóra nem került sor.
***
Az 1992. évi tavasz végi parlamenti választások előtt történt egy újabb kísérlet a hármas koalíció kialakítására – új tagja az FMK/Magyar Polgári Párt lett volna. De az ezt megelőző több mint két évben felgyülemlett elvi, és tettekben is megnyilvánuló ellentét nem tette lehetővé a koalíció kialakítását – az Együttélés a koalíciós együttműködés érdekében elvárta az FMK/MPP részéről az 1990-1992 közötti kormánypártiságának politikai önkritikáját, ami persze nem történt meg. Ekkor a FIDESZ, Orbán Viktor vezetésével és Csáky Pál is az MKDM részéről arra törekedett, hogy ne kössük elvi feltételekhez az együttműködést és feltétel nélkül vegyük be az FMK/MPP-t a koalícióban. Az Együttélés hajthatatlan maradt az önkritika elvárásában, az FMK pedig ennek az elutasításában. Ezért a hármas koalíció nem jött létre. A parlamenti választások eredményeként az FMK/MPP kiesett a parlamentből. Ez a helyzet akkor megfelelt a szlovákiai magyar közösség elvárásának.
***
Nem volt véletlen, hogy az eddigi sikertelen együttműködési kísérletek és főleg az FMK/MPP-nek a választási kudarca után, Csehszlovákia megszűnésének előestéjén, 1992 decemberében Léván a Csáky Pál kezdeményezésére megrendezett, főleg az autonómia kérdéskörével foglalkozó, szakmailag előkészítetlen értelmiségi találkozón, sikerült megalakítanunk az akkorra már négyre szaporodott (új elemként a Magyar Néppárt jelent meg a porondon) magyar pártok egyeztető (koordinációs) tanácsát. A tanács megalakítása érdekében kötött egyezség sem volt véletlenszerű, mert akkor még az FMK Csákyban látta azt a trójai falovat, amely révén ismét befolyásos szerephez juthat a felvidéki magyar politikában. Ez az egyezség tehát nem a valós egyeztetés és együttműködés szándékával jött létre, hanem a kormányból és a parlamentből kiesett FMK/MPP politikai helyzetének a javítására.
Mindenki átérezte, hogy 1992. december végén egy ismeretlen helyzettel kerültünk szembe, de ez sem volt elegendő a közösségi érdek valós felismerésére. A paritás elve szerint működő koordinációs testület néhány hónapos kínos egyeztetés után megszűnt. Ennek oka elsősorban az volt, hogy egymással szembeni csoportosulások alakultak ki, ami nemcsak a kísérlet értelmét tette kétségessé, hanem a nehézkesen működő kétpárti koalíciót is veszélybe sodorta.
***
Az első nagy kísérletet egy, a felvidéki magyarság politikai összetételét tükröző közképviseleti testület létrehozására 1992 augusztusában kezdtük tervezni (a Kárpát-Alpok Alapítvány szervezésében megrendezett konferencián a budapesti Szikla Kápolnában). Az akkori helyzetben úgy láttuk, hogy szükségünk lesz egy olyan, pártok fölötti képviseletnek/testületnek a kialakítására, amely a csehszlovákiai magyaroknak a közösségi önkormányzatiság, illetve a területi autonómia elérése előtti, a polgármesterekre és a parlament magyar képviselőire alapozott egyeztető tanácsa lenne.
Egy szándéknyilatkozatnak is tekinthető előadás szövegében (a Szikla Kápolnában) szó szerint ez hangzott el: „Egy nagygyűlést szeretnénk összehívni, amelyre meghívnánk az összes magyar önkormányzati képviselőt, polgármestereket, alpolgármestereket és parlamenti képviselőinket pártállásra való tekintet nélkül, tehát a függetleneket, a baloldaliakat, a Magyar Polgári Párthoz és a koalíciónkhoz tartozókat; majdnem ötezer személyt. Ezen a nagygyűlésen meg kellene választanunk egy testületet, amelynek első fokú legitimitását az adná meg, hogy az oda beválasztott személyek mind törvényes választások útján szereztek közlegitimitást. Másodfokú legitimitását pedig az adná, hogy ezek a legitim képviselők választanák meg saját soraikból a testület tagjait.” (Az önrendelkezés fázisai. In: Önrendelkezési kísérleteink.)
Csaknem másfél éves vajúdás után került sor a terv részleges megvalósítására az akkori, az Együttélés és Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kétpárti koalíciójának, és a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának szervezésében. Az akkor már inkább SZDSZ közeli FMK/Magyar Polgári Párt elhatárolódott a nagygyűléstől.
A nagygyűlés előkészítésének volt egy sajátos mozzanata. Az MKDM egyik akkori vezető tisztségviselője, aki ma is (2013-ban) aktív politikusa az MKP-nak az egyik egyeztető tárgyalás végén négyszemközt azt vágta a szemembe, hogy nemzetáruló vagyok. Minősítésének oka a nagygyűlés volt, mivel én szorgalmaztam.
Ezt az önkormányzati nagygyűlést 2004. január 8-ára sikerült összehívni, de a megosztottság miatt nem tudtuk létrehozni a társadalmi közképviseleti testületet. Az egység szorosabbra fűzése helyett egy fordított folyamat indult be: elkezdődött az egységet óhajtók kirekesztése. Ennek egyik végrehajtója Bugár Béla lett, aki egy hamis bombariadó elrendelésével meg akarta hiúsítani a nagygyűlést is. Sőt létezett egy másik terv is. Kilátásba helyezte, hogy ha bármi történik a nagygyűlésen, ami ellentétes az előzetes megegyezéssel (pl. ha kísérlet történik egy autonómia-kezdeményezés elfogadására, vagy ha olyan térképet osztogatnának a gyűlésen, ami erre utalhat) parancsot ad a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom polgármestereinek, hogy hagyják el a gyűlést. Ez jel lett volna arra, hogy a készenlétben álló rohamrendőrök lerohanják az ottmaradtakat.
***
Az addigi kudarcok ellenére 1994 válságos éve mégis hozott két eredményt a kétpárti magyar koalíció számára: a szlovák kormány márciusi bukása után az átmeneti kormány stabilitását biztosító szerep vállalását, azaz a kormányon kívüli kormánypártiságot. Ennek eredményeként született meg a magyar nevek anyakönyvi bejegyzését lehetővé tevő törvénymódosítás és a települések két nyelven való megjelöléséről szóló törvény. Ez utóbbi azonban nem a kétnyelvűségről szólt, csupán egy feliratról, információs tábláról a falu belterületének a határán. Ez a kissé groteszk szerepe a felvidéki magyar politikai pártoknak azonban magával hozta a szükségszerű együttműködésüknek a felismerését is.
Ennek a felismerésnek a vetületeként tett javaslatot az Együttélés Országos Tanácsa 1994. május 23-án a magyar pártok uniójának létrehozására. Az elképzelés a négy magyar párt együttműködését célozta meg oly módon, hogy megmaradna az uniót létrehozó pártok jogalanyisága, de a jogalanyok súlyuknak megfelelő személyi részvétellel alakítanák ki az unió közös szerveit és testületeit, hasonlóképpen, mint ahogy az most az Európai Unióban létezik. A javaslatot a címzettek elutasították. (Hozzuk létre a magyar uniót! In: Önrendelkezési kísérleteink.)
***
A magyar pártok összefogása érdekében 1994-ben tehát csak annyi előrelépés történt, hogy az őszi előrehozott parlamenti választásokra megalakult a hárompárti magyar koalíció. Ez kevesebb volt, mint az unió, de több volt a kétpárti koalíciónál. A Magyar Néppárt két okból is a koalíción kívül maradt. Egyik oka az volt, hogy a néppárttal szemben az MKDM-nek személyi, az MPP-nek ideológiai kifogásai voltak. A kívülmaradásuk másik oka az volt, hogy a négy párti koalíciónak el kellett volna érnie a parlamenti választáson a 10%-os szavazati küszöböt, ami kockázatos volt. A parlamenti képviselőválasztáson ugyan a hármas koalíció hajszálnyival túllépte a 10%-ot, de ebben korábban senki sem bízott.
Ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy a hármas koalíciót létrehozó szerződésnek éppen a választások utáni együttműködésre vonatkozó része tartalmazta a legtöbb buktatót. Visszaköszönt benne az összes korábbi, az együttműködéssel szembeni vonakodás. A szerződésnek ez a része lehetővé tett bármilyen különutas politikát. (Vö.: Történelmi lépések. In: Duray Miklós: Változások küszöbén, Pro Minoritate könyvek, Osiris, Budapest)
A hármas koalíció kialakításának idején az Együttélés egyik alelnöke (Gyimesi György) kísérletet tett a hármas koalíció létrehozásának megakadályozására. Nem a koalíciós szerződéssel szemben emelhető kifogások miatt, hanem azzal érvelt, hogy az FMK/MPP olyan magatartást képvisel, ami nem illik a nemzeti és keresztény irányultságú pártok együttműködésébe. Érvelésével ugyan sokan egyetértettek, de akkorra már általánosan elfogadott elvvé vált a magyar pártok közötti együttműködés elmélyítése, ezért kezdeményezése megbukott. Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy milyen szándék húzódott meg a hátterében. Jó egy évvel később ugyanis új – „hosszú nevű” – pártot alapított, melyhez kormánykörökből kapott támogatást. A megosztási szándék azonban a visszájára fordult, mert a sorok szorosabbra zárulását váltotta ki. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 1996. március 30-án tartott VIII. Országos Közgyűlésén, Galántán mind Bugár Béla, mind Csáky Pál – éppen ennek az új pártalapításnak az élménye alatt – hangsúlyozta, hogy az a magyar politikus vagy az a magyar politikai erő, amely szembefordul a magyar koalícióval, politikai hullává válik. Noha korábban éppen az MKDM gyakorolta ezt a taktikát, ezúttal ezt a véleményt a megvilágosodás reménysugarának lehetett tekinteni. Vagy annak, hogy végre benn van a koalícióban a harmadik társ, amelyiket az Együttéléssel szemben szövetségesnek lehet tekinteni.
***
Eközben a harmadik Mečiar-kormány (1994-1998) ellenzékének köreiben, ahová mi is tartoztunk, egyre inkább jelentkezett – az 1994-ben szerzett, átmenetinek tekinthető öthónapos Moravčík kormány tapasztalatain okulva – a szorosabb ellenzéki együttműködési hajlandóság, amibe kénytelen-kelletlen a magyar pártokat (a magyar koalíciót) is be kellett vonni, mert a magyarok nélkül ez a tömb gyenge lett volna. De míg 1994-ben elfogadtuk, hogy az akkori átmeneti kormányt kívülről támogatjuk, két évvel később már kevésnek tartottunk egy olyan ellenzéki együttműködést, amely hasonló eredményre vezetett volna. Azzal tehát, hogy úgy buktassuk meg Vladimír Mečiar kormányát, hogy a helyébe lépőből kimaradjunk, a magyar koalícióban 1994 őszétől senki sem értett egyet. Előre látva azonban annak a veszélyét, hogy egy lehetséges kormányzati részvétel csábítása akár meg is oszthatja a magyar koalíciót. Az MKDM VIII. közgyűlésén ezért javasoltam, hogy törekedjünk a három magyar párt egyesülésére. Kifejtettem, hogy a közeljövő feladatai és kihívásai miatt ugyanis nem elégséges a magyar pártok jelenlegi koalíciós együttműködése, sem ezeknek a pártoknak a nemrégen felvetett uniója. (Fúzió vagy unió? In: Önrendelkezési kísérleteink.) A szlovákiai magyar közvélemény egyre inkább várta a magyar pártok egyesülését.
A nehezen, megalkuvások árán létrehozott hármas magyar koalíció esetleges szétesésének a veszélye nem volt alaptalan rémkép. A szlovák pártok folyamatosan külön tárgyalásokat kezdeményeztek a magyar koalíciót alakító pártokkal, sőt személyekkel, és az 1996/1997-től alakulóban lévő Mečiar-ellenes Kék Koalíció sem igen rejtette véka alá, hogy a magyarok közül kiket lát szívesebben a sorai között – pontosabban: az Együttélést nem látta szívesen. Ezek az üzenetek a különutas politika lehetőségének nagy csábítását jelentették a magyar együttműködésben is, mert mindenki tudta, hogy azok lesznek a szerencsések, akik a remélt kormányváltáskor a legközelebb férkőznek a hatalmi posztok elosztóihoz.
***
Az 1997-ig érvényes szlovákiai választójogi törvény nem gördített akadályt az elé, hogy, a hármas magyar koalíció a soron következő parlamenti képviselő választáson sikeres legyen. A három párt koalíciójának parlamentbe jutási küszöbértéke 7% volt, és azt tudtuk, hogy ezt a küszöböt bármikor játszva átlépjük – tehát a választási sikerünk ezzel a magyar koalícióval biztosított volt. A koalíciós szerződés szerint azonban a parlamentbe való bejutás után a képviselők bármilyen képviselői frakciót alakíthattak, nem kellett követni a választási blokkhoz való tartozást. Ez azt is jelentette, hogy egy koalíció a parlamentben akár úgy is kettészakadhatott volna, hogy az egyik része kormánypártivá válik, míg a másik részét tudatosan ellenzéki helyzetbe szorítják. A pártok egyesülésével azonban ez a veszély csak akkor következhetett volna be, ha a megválasztott képviselő átáll mást pártba.
Történt azonban egy váratlan változás. A kormánykoalíció 1997 őszén a választójogi törvény megváltoztatását kezdte tervezni. A tervezet szerint a hármas koalíciónak a parlamentbe jutáshoz meg kellett volna szereznie az országban leadott érvényes szavazatoknak legkevesebb 15%-át, ezt a magyar koalíció nem tudta volna teljesíteni. Ehhez tudni kell, hogy a szlovákiai politika akkori színpadán ez az esetlegesség csak a magyar koalíciót sújtotta volna, tehát nem volt véletlenszerű a kormánypárti javaslat.
***
Nagy előrelátás volt abban, hogy az Együttélés – miután a pártkoalíciónkban nem sikerült elfogadtatni a magyar pártok unióját – szorgalmazni kezdte az alulról építkező pártunió létrehozását. Ez az elképzelés azt célozta, „hogy helyi szinten – ahol kedvezőek a feltételek – jönnének létre uniós szerveződések, amelyek elszaporodva kialakítanák az unióra lépett alapszervezetek hálózatát. Ezen alapult volna a járási, illetve az országos pártunió kialakulása.” (Nem halogathatjuk a szlovákiai magyar pártok egyesülését. In: Önrendelkezési kísérleteink.) Ez a kezdeményezés ugyan önmagában nem vezetett volna a szövetségi párt létrehozásához, de számos helyen megtörtént a három koalíciós párt helyi szervezeteinek szinte kampányszerű összekapcsolódása, ami úgy könnyítette meg a későbbi pártegyesítést, hogy a pártokon belül nyomást gyakorolt az egyesülés ellenzőire – az Együttélés két koalíciós társa nagyon nem örült ennek a kezdeményezésnek.
A választási törvény megváltoztatásának a veszélye megzavarta a magyar koalíciónak a pártok egyesítését mindaddig elutasító politikusait. Világossá vált, hogy ha nem mozdulunk el a holtpontról, jelentéktelen politikai erővé zsugorodunk/zsugorodhatunk. Ennek a veszélynek a felismerése hirtelen elmozdította a holtpontról a pártegyesítési folyamatot. Ez az elmozdulás azonban azt is leleplezte, hogy az addigi huzavona csupán pozícióharc volt. Ha megtarthatom a tisztségemet, támogatom a pártok egyesülését – mondták többen. Nekem Farkas Pál, az MKDM egyik alelnöke mondta ezt, „ha alelnök maradhatok, támogatom a pártok egyesülését”.
A három magyar párt egyesülését elutasítók azonban nem adták fel könnyen a harcot. Figyelemre méltó, hogy ekkor – 1997 őszén – éppen az MKDM vezetői részéről mutatkozott nagyobb ellenállás a pártegyesítéssel szemben, noha a tagsága inkább az egyesülést támogatta. Ezért egy külön találkozóra került sor az Együttélés és az FMK/MPP között Világi Oszkár pozsonyi, Széplak-utcai irodájában. Ennek eredménye egy szóbeli megállapodás lett, amelynek záradéka az volt, hogy közösen fogjuk előremozdítani a pártok egyesülésének ügyét. A Magyar Polgári Pártban ugyanis néhányan ekkorra már valóban felismerték (elsősorban Világi Oszkár), hogy az erő összpontosításával a majdani hatalomból, következésképpen a lehetőségekből is nagyobb szeletet vághatunk. Csak hát a maradvány szándékok még túlsúlyosak voltak. Továbbra is az szerepelt napirenden, hogyan lehet kijátszani az Együttélést. A Széplak-utcai találkozó ezért csak kísérleti léggömbnek bizonyult. Ezt követően került sor az MKDM és az MPP külön találkozójára, ahol – 1997 novemberében – kiötlötték, hogy olyan megoldást kell választani, amely a pártok eredeti arculatának a megőrzése szempontjából a legkedvezőbb. Ezen a találkozón született meg az MPP elnökének, A. Nagy Lászlónak a kezdeményezésére, de valószínűsíthető, hogy Gyurovszky László ötletén alapulva, egy választási párt létrehozására tett közös javaslatuk.
A választási párt olyan, mint egy ernyőpárt – közös választási listán indul több párt jelöltje, de egyik sem kell, hogy tagja legyen a választási pártnak. Hasonló alakulat volt a rendszerváltozás utáni első csehszlovákiai parlamenti választáson a Nyilvánosság az Erőszak Ellen választási listája. Ilyenre az 1990-es évek elején Franciaországban is volt példa. Mind a kettő kísérlet azonban nem, vagy alig élte túl a választást. Szétesett, miután megszűnt a parlamentbe való bejutáshoz fűződő közös érdek. Ez a módszer tehát főként egyszeri használatra alkalmazható, mint az eldobható pelenka. A választások után mindenki visszatérhet saját pártjába, és egyéni karrierje érdekében akár zavartalanul taposhatja is a másikat, de dönthetnek úgy is, hogy megmaradnak egy csoportban. Ennek, az FMK/MPP műhelyében született és az MKDM által nagyon támogatott ötletnek a következtében a magyar pártok egyesítése és az előttünk álló feladatokra való felkészülés helyett hónapokig azzal töltöttük az időnket, hogy megegyezzünk egy eleve halálra ítélt választási párt alapszabályában. Az Együttélés részéről csak megfigyelők vettek részt ebben a hülye, időt pazarló munkában.
***
1998 kora tavaszán azonban dönteni kellett. A Kék Koalícióból létrejött Szlovák Demokratikus Koalícióval (ennek lett az utódja az SDKÚ – Slovenská kresťanská a demokratická únia, majd a Demokrata Párttal való egyesülése után az SDKÚ-DS) az együttműködési szerződést mind a három magyar párt még 1997 őszén aláírta, ugyan megalázó körülmények között, hiszen magunkra vonatkozóan elfogadtunk olyan politikai jellegű korlátozásokat, amelyek a másodrendű szerződő fél helyzetébe sodortak bennünket. (A kommunizmus és a demokrácia szlovákiai bukása közötti nyolc év rövid áttekintése. In. Változások küszöbén.)
A szerződés aláírásával köteleztük magunkat egy olyan széles körű politikai együttműködésre, amelynek a következménye a parlamenti választások után akár a közös kormányzás is lehetett – noha ez nem lett kimondva a közös nyilatkozatban. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy az MKDM-et szlovák részről a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) és a Demokratikus Unió (SDK), az MPP-t pedig a Demokrata Párt bíztatta arra, hogy álljanak ellent a magyar pártok egyesítésének.
Az időt azonban nem húzhattuk tovább a választási pártról szóló látszattevékenységgel. Az időhúzás nagy művésze Mészáros Lajos, dunaszerdahelyi ügyvéd volt, Világi csapatából, akit a szóbeszéd a Pápai-féle maffiózók (és legyilkolásuk) ügyével is gyanúba hozott. Később jutalmul alkotmánybírót kreáltunk belőle (rossz nyelvek szerint azért, nehogy megverjék őt a korábbi ügyfelei).
Fel kellett tehát gyorsítani a tárgyalásokat a pártegyesítésről. Bugár Bélával 1998 kora tavaszán a Magas-Tátrába utaztunk, ahol Václav Havel cseh köztársasági elnökkel kellett találkoznunk, aki – korábbi nyugati mintára – fogadta a vendéglátó ország politikai ellenzékét. Ekkor – négyszemközt beszélgetve – ajánlottam fel Bugárnak: a pártok egyesítésének érdekében az is elfogadható lenne, ha az Együttélés az MKDM-be beolvadna, illetve összeolvadnánk oly módon, hogy ezzel egy új párt jönne létre, ebbe – ha akar – beolvadhat az MPP.
Végre 1998 márciusának végén felgyorsultak az események. A pártegyesülés ellenzői elfogadták, hogy az Együttélés részéről elutasított választási párttal való bajlódás mellett tárgyalásokat kezdjünk az egyesült párt alapszabályáról is. A tárgyalások megkezdésének alapfeltétele volt, hogy a három párt az egyesülés után külön-külön platformot hozzon létre az egyesült pártban. A húsvét utáni héten Dunaszerdahelyen megegyeztünk az egyesült párt megalakításának alapelveiben. A tárgyalásoknak ebben a szakaszában a legnagyobb szócsatát az egyesült párt majdani neve váltotta ki. Végül csak annyira tellett, hogy a párt neve Magyar Koalíció Pártja legyen. A hozzáértőknek nem kell megmagyarázni, hogy ez miért egy szemantikai és politológia képzavar. De az érthetőség kedvéért annyit talán mégis el kell mondani: egy koalíciónak nem lehet pártja, de ha párttá válik, akkor már nem koalíció. Az MKP elnevezése és maga a párt is gátlásos és ideges körülmények között született. Ennek ellenére létrehozásától 2009-ig ez volt a szlovákiai magyar egységpolitika jelképe.
***
1998. április 18-án az MKDM a galántai művelődési otthonban tartott, hirtelen és saját alapszabályával ellentétesen (egyrészt célzatosan, másrészt véletlenszerűen összeválogatott emberekből) összehívott közgyűlésen, váratlanul, politikai partnereit nem értesítve Magyar Koalíció Pártjára változtatta a nevét. Bugár Béla a sajtó nyilvánossága előtt beismerte: senkivel nem egyeztettek erről. A mindenki számára váratlan lépést időhiánnyal indokolta. Ezután, az addig elért eredmények megóvása végett nem maradt más megoldás, minthogy április 22-én a másik két partner is elfogadta a kész helyzetet és megállapodtunk abban, hogy a pártegyesülés befogadó pártja a Magyar Koalíció Pártjává átalakult MKDM lesz. Az egyesült párt elnökének székébe az Együttélés által javasolt személy kerül (Duka Zólyomi Árpád), az MPP jelöltje pedig a párt Képviselői Tanácsának elnöki posztját fogja betölteni.
A pártegyesülés végső formájáról a döntő – de nem hivatalos – egyeztetés 1998 pünkösdjének szombatján kezdődött Martoson, Bugár Béla és közöttem. A szérűskerteket elválasztó keskeny ösvényeken több kilométert gyalogolva a jövendő párt lehetséges működéséről illetve működőképességéről beszélgettünk.
A legfontosabb téma azonban az egyesült párt politikai szerkezete volt. Amennyiben az egyesült pártba belépő három párt külön-külön alakítana platformot, a párt rövidesen működésképtelenné válna vagy széthullana. Ezt nem csak annak alapján lehet feltételezni, hogy ahol hárman vannak, gyakran megtörténhet, hogy ketten a harmadik ellen fognak össze, hanem az eddigi tapasztalatok szerint is ezt lehetett előre látni. Az 1992 decemberében alakított koordinációs tanácsban ugyanis ez történt – emiatt szűnt meg. Ha a pártegyesítést hosszú távra tervezzük, nem szabad három politikai- vagy ideológiai-szervezeti egységet létrehoznunk. Üzenetem ezért így hangzott: ha megegyezünk két platformban, akkor az Együttélés átengedi az elnökjelölés jogát az MKDM-nek. A tárgyalások június első hetében, Pozsonyban folytatódtak Farkas Pál és közöttem. Megegyeztünk, hogy csak két platformja lesz az egyesült pártnak. Az elnökjelölt pedig Bugár Béla lesz.
***
Az Együttélés VI. – egyben utolsó – kongresszusára 1998. június 13-án, szombaton került sor Galántán. A kongresszus megszavazta a Magyar Néppárt beolvadását az Együttélésbe. Ellenvetés nélkül elfogadta az MKDM-mel kötött külön megállapodást az egyesült párt politikai-szervezeti felépítéséről, miszerint az MKDM és az Együttélés fogja alkotni az új párt „keresztény-konzervatív-népi” platformját. A kongresszus egyetértett azzal is, hogy az Együttélés ennek fejében lemond arról a korábbi megegyezés szerinti jogáról, hogy az új párt elnökének tisztségébe az általa jelölt személy kerüljön.
A Magyar Polgári Párt közvetlenül az egyesülési kongresszus előtt tartotta utolsó, talán legviharosabb közgyűlését. Nem hozott egyértelmű döntés arról, hogy a párt belép-e az egyesült pártba.
A Magyar Koalíció Pártját kiteljesítő egyesülési kongresszus 1998. június 21.-én Dunaszerdahelyen ült össze, ahol a három párt küldöttei alkották a pártokat egyesítő kongresszust. Ez volt a szlovákiai magyarságnak a rendszerváltozás utáni második legfontosabb politikai eseménye – az első a komáromi nagygyűlés volt 1994. január 8.-án. Ezzel lehetővé vált, hogy a nevét közben Magyar Koalíció Pártjára változtató Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, valamint az Együttélés és a Magyar Polgári Párt egyesülésével létrejöjjön a Magyar Koalíció Pártja. A pártokat egyesítő gyűlés az MKP elnökévé Bugár Bélát választotta, általános alelnökké Duka Zólyomi Árpádot, tiszteletbeli elnökké Duray Miklóst. A keresztény-konzervatív-népi platform elnöke Csáky Pál, a polgári liberális platform elnöke A. Nagy László lett, egyben mindketten az MKP elnökhelyettesei is lettek. Az MKP Országos Tanácsának elnökévé Farkas Pált választotta a kongresszus, Bárdos Gyulát megbízta a párt parlamenti frakciójának vezetésével, Kvarda Józsefet pedig az önkormányzati alelnöki tisztséggel.
Ezzel ért véget egy nyolc éves küzdelmes korszak, hogy megnyissa a további küzdelem terét, de immár rendezettebb és átláthatóbb keretek között.
***
Az 1998-ban végbevitt pártegyesülés és a Magyar Koalíció Pártja megalakulásának, majd utódjának a Magyar Közösség Pártjának a létezése számos (elméleti) tanulsággal jár.
Az egyik tanulság egy fizikai törvényszerűség: ha az erő nem oszlik szerte, hanem egy pontba irányul, megsokszorozódik a hatékonysága.
A másik tanulság: akik a józanész diktálta közakaratot képviselik, felülkerekednek a többiekkel szemben.
A harmadik tanulság: csak alázattal és türelemmel lehet közszolgálatot teljesíteni.
A három (négy) párt egyesítésének tízéves évfordulóját (2008) követően az MKP-ban fellángoltak a pártszakadás veszélyét előrevetítő indulatok, aminek közvetlen kiváltó oka a 2007-ben végrehajtott tisztújítás volt, amikor az MKP Kongresszusa leváltotta az addigi elnököt, Bugár Bélát és helyette Csáky Pált választott országos elnökké.
A pártszakadást 2009-ben nem sikerült elkerülni. Az oka részben benne foglaltatott az 1990-es évek említett ellentéteiben. Csakhogy ez akkor elsősorban az eszme és a politikai stratégia síkján jelent meg – legalábbis látszólag, 2009-ben azonban egyéni ambíciók és anyagias érdekek pucér szereplőjeként lépett színpadra. Levetkőzött valóságos lényére, lényegére. Az MKP-ból kivált személyeknek két emblematikus megjelenítője volt: Bugár Béla, az MKP bukott elnöke és Világi Oszkár a magyarországi FIDESZ által is felmagasztalt oligarchikus személyiség, a MOL-Slovnaft vezérigazgatója. Világi, összhangban az általa ugyan nem kedvelt Szigeti Lászlóval a Kalligram Könyvkiadó tulajdonosával, és a valamikori amerikai érdekeltségű Palmerhez tartozó Nova TV társaság részvényeinek egy részét birtokló Hunčik Péterrel egy MKP ellenes új pártot alapíttatott Bugár Bélával MOST/HÍD névvel. Ugyanazok az emberek álltak tehát az ellenpárt mögé, akik akadályozták az 1990-es években a magyar pártok együttműködését és egyesülését. Ez az egybeesés a kortársaknak talán nem is okoz meglepetést. A később születettek pedig okulhatnak belőle. De ne felejtsük: megjelentek ebben más gazdasági, Bugárhoz kötődő energetikai (Transpetrol hátterű) és földalapi érdekeltségek is. Részben ezzel függ össze, hogy 2010-ben Bugár és Világi útja szétvált, amihez a szlovák politikai érdekek által bevetett gazdasági csoportok térnyerése is hozzájárult – ugyanis elhalásztak gazdasági lehetőségeket Világi orra elől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy enyhülhetnek az ellentétek a szlovákiai magyar politika színpadán. Könnyen a további bonyolódást eredményezheti, mert szaporodott a politikai szereplők és a pénzéhes cápák száma.
Jaj neked, felvidéki magyar!