Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Forrás: Erdélyi Napló, 2013. október 31.)
Az utódállambeli magyarságnak minden nemzetrészben megvannak a rendszerváltó személyiségei. A kilencvenes évek zavaros közéletében ők jelentettek eligazodási pontot a helyi magyar közösségek számára. Felvidéken Duray Miklós ez az ember. Dunaszerdahelyen beszélgettünk.
– A Magyar Közösség Pártja (MKP) szeptember derekán ünnepelte megalakulásának 15. évfordulóját. Az eseményre reflektálva ön azt írta: a felvidéki magyarok politikailag, társadalmilag sohasem voltak megosztottabb állapotban. Vajon törvényszerű-e, hogy a Kárpát-medence utódállamaiban hasonló forgatókönyv szerint politizálunk?
– A délvidéki és az erdélyi helyzet különbözik a felvidékitől. Délvidéken létezett az egységes Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), amely az 1994-es magyarországi kormányváltást követően kezdett el hasadozni, mert volt, aki úgy gondolta, hogy a Magyar Demokrata Fórumhoz kötődő addigi viszonyt át kell értékelni, és a szocialistákhoz kell közelebb kerülni. A megjelenő új pártok azonban változatlanul magyar pártok voltak. Valami hasonló történt Erdélyben is, ahol a Neptun-üggyel kezdődött az elkülönülés. Ma viszont senki nem vitatja, hogy az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt magyar párt. Felvidéken azonban másként alakult a rendszerváltó politizálás. Az 1990-ben megalakult új magyar pártok életében fontos választóvonal volt, hogy ki miként viszonyult a kommunista rendszerben beidegződött magatartáshoz, amin az éppen létező hatalomhoz és hatalmi garnitúrához való szoros felzárkózást kell érteni. A háromból csak egy párt lett az önálló és önjáró politikai szervezkedés híve, a többiek többé-kevésbé a múlt folytatásában hittek. Sok huzavona után a három pártból jött létre 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja (MKP), a látszategyezség azonban keveset tartott: a 2009-ben bekövetkezett pártszakadáskor azok távoztak, akik már 1998 előtt is akadályozták az egyesülést.
– A felvidéki magyarság mégsem az MKP-nak szavazott bizalmat, hanem a Most-Hídnak. Miért hisznek az emberek jobban egy szlovák-magyar vegyes pártban?
– Látni kell, hogy a felvidéki magyar szavazatok mellett Bugár Béla pártja azoknak a szlovákoknak a szavazatával jut be a parlamentbe, akik számára a magyarok nem ellenszenvesek, de a szlovákul gondolkodó magyart szeretik. De a magyar szavazatoknak egy jelentős részét az éppen tudati válságba jutottak teszik ki. A Most-Híd alapító elnöke kereszténydemokrata múltjára hivatkozva egyféle ministráns fiú-imázst hozott magával, amivel azokat erősíti, akik számára nem az a fontos, hogy mit mondasz, hanem mit érzel. Félművelt választói nem veszik észre, hogy súlyos értékzavarban szenvedő politikus, aki számára nem világos, hogy a keresztények között nem csak katolikusok, hanem protestánsok is vannak. Hiányos vallási ismeretek és a ministráns fiú egyszerűsége egy felvidéki politikus számára sem elegendő a sikerhez. Ehhez kellett a felvidéki magyar közösség szinte genetikussá váló félelme is. Sokan megpróbálják eltitkolni magyarságukat, úgy érzik, hogy vesztenivalójuk van. Az ilyen embereknek jól jött a Most-Híd. Sok kisvállalkozó például csak úgy támogat magyar rendezvényt, ha kilétét titokban tartják. Attól tart, hogy elveszítheti szlovák kapcsolatait. Ki kell mondani: a Most-Híd párt a társadalmi lezüllés tenyészete.
– Régi beidegződések ezek, vagy valóban van mitől tartani?
– Nehéz megítélni, hogy ebből mennyi a képzelgés, és mennyi a reális félelem. Hallottam olyan esetekről, amikor felvidéki magyar vállalkozó elveszítette a szlovák kereskedelmi kapcsolatait ilyen okból. Tény, hogy a félelem a mindennapok szerves részévé vált Felvidéken.
– Dunaszerdahelyen, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) székházában beszélgetünk. Mára a szervezet Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség lett, de a régi Csemadok mégis megmaradt. Nem tartja ezt furcsának?
– A Csemadok szorosan kötődik a felvidéki magyarsághoz. Olyan korban jött létre, amikor a negyvenes évek végén a magyarság mindenét elveszítette: nem voltak magyar iskolái, nem voltak lapjai. A Csehszlovák Kommunista Párt ideológusai azt mondták, létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely a mindenből kiábrándult magyarokat aktivizálni tudja a szocializmus építésében. Szinte mindenki belépett az új szervezetbe. A számkivetett, és politikailag üldözött szüleim is tagjai lettek. A felvidékiek abban bíztak, hogy újra lehet éleszteni a magyar életet. A Csemadokot a kommunizmus későbbi időszakában szinte ellenzéki szervezetnek tekintették. 1969-ben a pártállam egyik fontos szerve, a Népfront kizárta soraiból a Prágai Tavasz idején tanúsított magatartása miatt. Így értük meg vele a rendszerváltást.
– A Felvidékre látogató magyar vendég számára nemcsak az feltűnő, hogy a magyar nyelv ellen szabályos szlovák „dzsihád” folyik, hanem az is, hogy a múlt öröksége összemosódik a jelennel. A kommunista szlovák állam közismert magyar ellenzékijeként hogyan tekint erre az örökségre?
– Számomra az ellenzékiség nem választási lehetőség volt, én ebbe születtem bele. Már diákkoromban a hatalomtól független magyar ifjúsági szervezet létrehozásában láttam a kibontakozás lehetőségét. 1968 júniusára az új magyar diákszervezetnek húszezer tagja volt, ezzel lettünk részesei a Prágai Tavasznak. Az első nagy pofont mégis azoktól kaptuk, akitől nem vártuk el: a szlovák ellenzéki ifjúsági szervezetek elutasítottak, mert magyarként szervezkedünk. Korán szembetaláltam magam a szlovák sovinizmussal. Felkerültem a fő politikai bűnösök listájára, és ígéretes kutatói pályafutásom derékba tört. Üzemi geológusként dolgozhattam tovább, de amikor megírhattam volna a magyarok lakta területek ásványvíz-monográfiáját, egy házkutatás során a rendőrség elkobozta jegyzeteimet.
– Tartós ellenzékiségre rendezkedett be?
– 1976-ban úgy tűnt, változik valami: a Helsinki emberjogi konferenciát követően Csehszlovákia jogrendjébe iktatta a Polgári és Politikai Jogok Egységokmányát. Kiderült azonban, hogy a változás reménye hiú ábránd. Ekkor született meg a Helsinki Záróokmány csehszlovákiai megsértése ellen tiltakozó Charta 77 politikai nyilatkozat. A felvidéki magyar értelmiség jelentős része nem vállalta fel, így a Charta 77 magyar aláírójaként elszigetelődtem. Az események azonban egymást követték: 1978-ban megalakítottuk a Csehszlovák Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, miután az állam tervbe vette a magyar iskolák felszámolását. 1984-ig tartó küzdelmünk sikeres volt, mert megakadályoztuk a magyar iskolák beszüntetését. Igaz, engem kétszer letartóztattak és bebörtönöztek.
– A rendszerváltó személyiségek közös sorsa a mai Kelet-Európában, hogy mindenhol megkérdőjelezik tetteiket. Ön, ezt hogyan éli meg?
– Nekem nem kellett éveket várni erre. 1989 decemberében a Polgári Fórum javasolta, hogy tagja legyek a rendszerváltó prágai kormánynak. A tárgyalásokon az asztal másik oldalán ült a Csehszlovák Kommunista Párt delegációja, akik belekötöttek személyembe. Kiderült, én voltam az egyetlen a leendő kormányból, aki az általuk készített egykori politikai bűnösök listáján szerepeltem és ráadásul magyar – ugyanis kimondva ez az utóbbi volt a kizáró ok –, így nélkülem alakult meg az új kormány.
– Felvidéki politikusként, parlamenti képviselőként ön volt a kilencvenes években a magyar-magyar kapcsolatok letéteményese. Azt olvastam, hogy a MÁÉRT és a státus törvény létrehozása az ön ötlete volt…
– Az MDF-kormány 1994-es bukása után, a határon túli magyar politikai szervezetek vezetőinek találkozásai megszűntek. Több mint egy év elteltével a Magyarok Világszövetségének akkori székházában találkoztam Takács Csabával, az RMDSZ ügyvezető elnökével, és arról kezdtünk tanakodni, hogy tovább kéne lépni. Mivel neki jobb kapcsolatai voltak a Horn-kormánnyal – engem zsigerből utáltak –,, úgy egyeztünk, hogy ő veti fel a környező országok magyar politikai szervezetei és a magyarországi parlamenti pártok rendszeres találkozójának gondolatát. 1920 óta először 1996-ban jött létre az első magyar-magyar csúcstalálkozó. A magyar kormánypártok neheztelése ellenére sikerült egy közös zárónyilatkozatot elfogadni. Három fő tétele – a szülőföldön boldogulás, a szülőföldön maradás és az autonómia valamint a találkozók rendszeresítése – azóta is a magyar-magyar kapcsolatok alapját jelenti. A fejlődés 2002-ig töretlen volt, a kapcsolatrendszer évről évre új elemekkel bővült, aztán a kormányváltás után visszazuhant. Ezt tetézte a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás, amely diverziós merényletként éket vert a kárpát-medencei magyarság testébe. A népszavazási kezdeményezést az Alkotmánybíróság leállíthatta volna, ha abból indul ki, hogy az állampolgárság alapvető emberi jog, amiről nem lehet népszavazást tartani. Politikai haszonszerzés céljából a Gyurcsány-kormány erre rátett egy lapáttal, a főbűnös azonban egyértelműen a kezdeményező volt.
– A magyar-magyar kapcsolatok tételeként említette az autonómiát. Vajon mi az oka annak, hogy ezen a területen nincs előrelépés?
– Az autonómia létrehozásának két fontos feltétele van: a közakarat – ne legyen belső megosztottság – és a belpolitikai helyzet, amelyeknek időben találkozniuk kell. Felvidéken soha nem alakult ki belső egység az autonómia mellett, emiatt a belpolitikai helyzetet sem tudtunk kihasználni. A délvidéki Magyar Nemzeti Tanács egy fényes példa, de erről sem lehet úgy beszélni, mint az autonómia letéteményeséről, de az autonómiának mindenképp egy csirája. Ez egy intézményes önigazgatási rendszer, amely a titói hagyományoknak köszönheti létét. A csíra azonban adott, erre építkezni lehet és kell is. Erdélyben talán most jutott el a magyar közösség arra a pontra, amikor a politikai megosztottság ellenére Székelyföld és Partium ügyében meg tud egyezni. Ez egy nagyon fontos lépés!
– Bízhatunk az Európai Unió jóindulatában?
– Ez naivitás! Az Európai Bizottság leseperte az asztaláról mindhárom erdélyi magyar európai polgári kezdeményezést, de elutasította a szlovákiai állampolgársági üggyel kapcsolatos beadványunkat is. Saját szabályaiknak ellentmondva vették le napirendről. De nem új keletű az EU viselkedése. 2002-ben a bajorországi szudétanémetek szervezete óvást nyújtott be Csehország uniós tagságával kapcsolatban, a cseh (és a szlovák) jogrendben ma is élő 14 jogfosztó Benes-dekrétum miatt. Az EU döntése értelmében a Benes-dekrétumok az 1957-es Római Szerződés előtt születtek, azokat tehát nem érinti a jelenlegi uniós jogszabály. Nos, olyan ez az indoklás, mintha azt mondanák, hogy az unió nem ítélheti el a holokausztot, illetve más háborús bűntetteket, mert azokat ugyancsak 1957 előtt követték el. Európában kettős mérce van érvényben, ez egyértelmű! Autonómiát csak belső összefogással és belpolitikai helyzet teremtésével érhetünk el!
Makkay József