A magyar elnökjelölt

Először van államfőjelöltje a magyaroknak 1920 óta az északra elszakított történelmi területen. Ezt ma – 1993 óta – Szlovákiának nevezik, korábban nevezték Csehszlovákiának is, korábban, már egyszer, átmenetileg (1939-1944 között) Szlovákiának. Több mint ezer éven át azonban a Magyar Királyság integráns területe volt – a Szent Korona és a történelmi Alaptörvény szemszögéből megítélve ma is az, még ha a mai államközi („nemzetközi”) jog ezt másként ítéli meg.
Hányszor lehetett volna magyar elnökjelölt ezen az új állam-területen?

Vegyük sorra.

A két világháború közötti Csehszlovákia az odacsatolt magyarok számára érdekellentétben lévő államalakulat volt, noha részt vettek belpolitikájának befolyásolásában. Egy ilyen állam élére magyar embert javasolni nem lehetett. Aki ezt megtette volna, az kiírja magát a magyar közéletből. Volt ugyan egy sajátos mozzanata az elnökválasztásnak Masaryk lemondása után 1935-ben, amikor Beneš lett a legesélyesebb, de nem egyedüli jelölt. Edvard megkörnyékezte Esterházyt, hogy álljon mellé, de miután megkapta a szudétanémetek támogatását, a magyarokat ejtette.
Ezt követően sok évtizeden át nem is volt miről beszélni, mert vagy a szláv nemzeti, vagy a kommunista diktatúra, vagy a Beneš-féle hagyományok követéséről volt szó, lehetett szó, beleértve az 1939-ben megtartott szlovák elnökválasztást, mely által Jozef Tiso lett a szlovák államfő, vagy Václav Havel államfővé választását is 1989. december 29-én, amikor a kommunista Nemzetgyűlés választotta őt kézfelemeléssel államfővé.
Ezt a hagyományt követte az 1993. január elsején önállóvá vált Szlovákia is az első öt évben, azzal a különbséggel, hogy nem kézfelemeléssel kellett szavazni. Ilyen körülmények között egy magyar államfő-jelölt nevetségessé vált volna.

A helyzet az 1999-ben elfogadott alkotmány-módosítással változott, aminek következtében Szlovákiában az államfőt közvetlen módon a választásra jogosult állampolgárok választhatják.
Az addigi alkotmány módosítását a parlament magyar képviselőinek támogatása nélkül nem lehetett volna elfogadni, az új törvényi állapot mégsem indította be a felvidéki magyar politikagyár képzeletének gépezetét.
Kezdetben ez nem volt feltűnő, hiszen az akkori közös jelöltünk, 1999-ben Rudolf Schuster lett, aki mind magyar szemmel, mind szlovák szemmel megítélve elfogadható volt. A történelmi Magyarország szellemi szülöttje, magyar anya, mánta-német apa gyermeke, magyarul, németül és szlovákul jól beszélt. Eszményi megtestesítője lett volna a Magyar Királyság északi területének, akár száz évvel korábban is. Az elnökválasztás második fordulójában a szavazatok térképe, akár etnikai térképként is értelmezhető – Schuster a magyarok szavazatával lett elnök. Ennek mindannyian örültünk.
A felvidéki magyar politikai élet számára a 2004. évi elnökválasztás tette fel azt a kérdést, ami elől nem lett volna szabad kitérni. Négy olyan jelöltje volt a magyarok által is elfogadható szlovákiai politikai térfélnek, akire magyar ember képes volt szavazni. Az első fordulóban szétszóródtak a magyar szavazatok, a második fordulóban a magyarok gyakorlatilag nem vettek részt. Volt olyan választási körzet, ahol egy szavazatot sem adtak le, noha az egyik jelöltet az MKP támogatta.  

A 2004. évi államfőválasztás eredménye leginkább a felvidéki/szlovákiai magyar politika csődjére mutatott. Az akkori MKP-ban volt egy szárny, amelyik szorgalmazta, hogy legyen a pártnak saját államfőjelöltje. Elsősorban azért, hogy kivonhassuk választóinkat a megosztottságból. Ezt a javaslatot az akkori pártelnök nyomására a többség leszavazta. Az MKP testületileg Eduard Kukant támogatta, aki az első fordulóban az érvényes szavazatok 22,1%-át szerezte meg. A magyar választók azonban az öt évvel korábbi választás emlékeként Rudolf Schusterre is szavaztak valamint érzelmi okokból František Mikloškora is – akit politikai szempontból még elfogadhatóbbnak tartottak, mint Schustert, mert nem volt kommunista múltja. Az MKP egyik, alapszabály szerint nem identifikált szárnya pedig Martin Bútora mellett tette le a voksát.

Ez a helyzet egyértelműen mutatta, hogy az MKP-nak nincs politikai stratégiája. Már korábban is, de legkésőbb ekkor vált világossá, hogy vezérváltásra, sőt elitváltásra van szükség a pártban. Erre csak azok nem ébredtek rá, akiket azonnal le kellett volna cserélni. Sőt annyira nem ébredtek rá, hogy 2006-ban a parlamenti képviselő választások után azt gondolták, ők diktálhatják a győztesként kikerült párt (Smer) kormányalakítási stratégiáját. Ez vetett véget az akkori MKP sok megalkuvással és árulással kísért kormányzati szereplésének.

Négy évvel később kissé módosult a helyzet, de nem javult. A szétesőben lévő MKP 2009 tavaszán alkalmatlan volt elnökjelölt állításra. Akkor a pártban talán az egyetlen összetartó erő Iveta Radičová államfőjelölt személye volt. Ebben értett egyet a 2007-ben leváltott elnök és az akkor megválasztott elnök. Csakhogy ennek az egyetértésnek a közös nevezője – mint később kiderült – a jelölt személy alkalmatlansága volt, amit egy év múltán kormányfőként bebizonyított. Az MKP ezt megelőzően robbant szét. A pártütők eltávoztak Radičová kormányába, a többi maradt. Ekkor mondtuk: nem fogyunk, tisztulunk. De ez sem volt igaz, mert tisztultunk, ugyanakkor fogytunk. Radičová pedig megbukott, véglegesen.

Most van egy új helyzet. Írunk 2014-et.

Az MKP ezúttal már nem a korábbi, az értelmezhetetlen Magyar Koalíció Pártja, hanem irány- és érték-határozó néven, Magyar Közösség Pártjaként lép a színre.
A felvidéki, vagy szlovákiai magyar politika most jelenik meg ismét felnőttként, akárcsak 1994. január 8-án a komáromi nagygyűlésen. Azóta teperték a lábuk alá a felvidéki magyar közösségi érdeket az egyéni, a szlovák politikai és gazdasági és a magyarországi gazdasági érdekek.

Úgy látszik elég volt!

Három hét alatt több mint negyvenhatezer felvidéki magyar állt csatasorba az MKP önálló arculatát támogatva. Három hét alatt több mint negyvenhatezer felvidéki magyar embert lehetett megszólítani a szlovákiai önálló magyar politika eszményének támogatására.

Úgy látszik, hogy a jelenlegi téli időszak ellenére ősziesnek mondható időjárásban is megtelt a hócipője a felvidéki magyaroknak a szlovákiai és a magyarországi pártpolitikák fondorlataival.

Duray Miklós