Miért nem vált történelmi sikertörténetté a komáromi nagygyűlés?

A felvidéki, értelemszerűen az 1993 óta önálló államalakulatként létező Szlovákia államterületén élő magyaroknak legnagyobb közösségi és politikai teljesítménye az 1994. január 8-án megvalósult nagygyűlése volt.

„A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlése” a közösségi önrendelkezés és önkormányzatiság akaratának kinyilvánítása volt. Az esemény házigazdájának tisztét a Csallóközi Városok és Községek Társulása töltötte be, amelynek elnöki székében Komárom polgármestere, Pásztor István ült, de a politikai hátterét és az országos mozgósítást az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Keresztény-demokrata Mozgalom biztosította.

A Nagygyűlésen elfogadott terjedelmes állásfoglalás leszögezte, hogy a jelenlegi Szlovákia állami területén a magyar nemzetnek több mint ezer éve őshonosként élő része nemzeti közösségként határozza meg magát, alapvető joga a kulturális önmeghatározás és a létező állam keretei közötti önrendelkezés.

A nyelvi jogok vonatkozásában kimondta, hogy a magyaroknak, az általuk legalább 10%-os arányban lakott minden területén érvényesüljön a nyelvhasználati joga és a közterületeken a kétnyelvűség, a magyarok által többségben lakott területen a magyar nyelv együtt a szlovákkal legyen hivatalos nyelv – az ekkor érvényes nyelvtörvény a szlovák nyelvet hivatalos nyelvként és nem államnyelvként határozta meg.

Az állásfoglalás politikai üzenete a legsúlyosabb: a magyarok a Szlovák Köztársaságban a szlovákokkal egyenrangú közösségként óhajtanak élni és a magyarok által jelentős számban lakott régiók kapjanak különleges jogállást.

A Nagygyűlés résztvevői egyértelműen letették a voksukat Szlovákia közigazgatási-területi átszervezése mellett, elutasítva azt a megoldást, hogy a magyarok által lakott régiót öt közigazgatási nagyterület között osszák fel, valamint követelve a helyi önkormányzatok megerősítését, jogkörének bővítését és a regionális önkormányzati rendszer létrehozását. Ezzel párhuzamosan állást foglaltak a magyarok által lakott terület regionális önkormányzatának kialakítása mellett, amelynek létrehozására két módozatot fogadtak el: összefüggő közigazgatási és önkormányzati területként tekinteni a magyarlakta területre, vagy ugyanezen a területen kialakítani három, ugyancsak sajátos jogállású közigazgatási területi egységet. Ezen/ezeken belül pedig kialakítani 22 közigazgatási kisrégiót a települési önkormányzatok természetes társulása alapján.

A Nagygyűlés állásfoglalásának negyedik része az önkormányzatok jogaival foglalkozott, melynek lényege arra vonatkozott, hogy Szlovákia új önkormányzati rendszerének kialakítása érdekében csatlakozni kell a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájához.

„Korai” előzmények

A Kelet Közép-európai térségben a kommunista egy-párti hatalmi rendszer több mint negyven éves uralma következményeként hiányzott a modern önkormányzatiság élménye. A második világháború előtti hagyományokra – ami alkalmas volt a folyamatos fejlődés megalapozására – egy félévszázados kiesés miatt már nem lehetett visszacsatlakozni.

Az önkormányzatiság fontosságát a kommunista hatalomnak a rendszerváltoztatás előtti ellenzéke is felismerte, de nem született meg az ezt támogató társadalmi akarat. Ennek hiánya az 1990-es első önkormányzati választáson lett szembetűnő, nagyon nehéz volt összeválogatni a polgármester jelölteket. Térségünkben a rendszerváltozás előtt egyedül a magyarországi ellenzéki gondolkodók vetették papírra ezzel kapcsolatos véleményüket. Ezek sorából két dolgozatot kell megemlíteni. Az egyik Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottília Társadalmi szerződés c. tanulmánya, ami a Beszélő 1987. évi júniusi különszámában jelent meg. A másik terjedelmes tanulmány, ami az önkormányzatiság szempontjából fontosabb volt: Bihari Mihály „Reform és demokrácia” kötete a Münnich Ferenc Kollégiumnak a Társadalmi valóság – Nemzeti önismeret c. kiadványsorozata 3. füzetében jelent meg 1987-ben. A két tanulmány egymásnak nem ellentmondó, de különböző szemléletű.

A Társadalmi szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része konkrét programot javasol, ami a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának anyagaiban és az erdélyi Ellenpontok Memorandumában fellelhető szellemiséget tükrözi. Kimondja: a kisebbségek nem lehetnek egyenrangúak, ha nem élveznek kollektív jogokat. Ugyanakkor azt is megállapítja: ahol a nyugati demokrácia működőképes, nem kell ragaszkodni a kollektív jogokhoz.
Bihari Mihály tanulmánya az egyenlőségről írt fejezetében utal arra, hogy a többség és kisebbség viszonyában a kisebbség védelme elengedhetetlen, mert ez a társadalmi pluralizmus biztosítéka, amin a különböző társadalmi csoportok, beleértve etnikai közösségek önállóságának, autonómiájának megőrzését érti. Néhány év múlva ez az elképzelés teremtette meg az alapját a magyarországi „kisebbségi önkormányzatok” létrehozásának.
A csehszlovákiai rendszerváltoztató események kezdetén, 1989. december 1-én vagy 2-án röppentette fel a hírt a Magyar Távirati Iroda, hogy a felvidéki magyarok egy csoportja Nagykaposon vagy Királyhelmecen a magyar autonómia igényével lépett föl. Nyilvánvaló volt, hogy ez akkor nem közigényként jelentkezett, hanem a politikai felszabadulás lendületében fogalmazódott meg. Autonómiára való törekvésnek a felvidéki magyarok körében nem volt hagyománya. A szlovákok autonómia igényének a támogatása szerepelt a két világháború közötti felvidéki magyar politikában, elsősorban Esterházy Jánosnál, ezért ezt a bejelentést inkább az önkormányzatiság igényeként lehetett értelmezni, ami ugyan azonos értelmű az autonómiával, csak szimmetrikus jogi rendszerben létezik. Az autonómia, mint sajátos jogállás, aszimmetrikus megoldásként alkalmazható – akár területi autonómiaként, akár személyi elvű autonómiaként kerül megfogalmazásra.

A nagygyűlés előzményei az 1990-1993-as időszakban

A nagygyűlés előzményeit a politikai rendszerváltozás folyamatában megalakuló politikai pártok, mozgalmak programjából lehet kihámozni. Az vitathatatlan, hogy a rendszerváltoztató két ernyőpárt a csehországi Polgári Fórum (Občanské fórum) és a szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu) nem kerülhette el sem a közigazgatás reformjának sem az önkormányzatiságnak a tolakodó kérdését. A felvidéki magyarok szempontjából ez azonban csak annyiban lenne érdekes, amennyiben támogatták volna a magyar önrendelkezési kísérleteket. Mivel ilyen összhang nem lelhető fel sem a kezdetekben, sem a későbbiekben, ezekkel nem foglalkozunk. Elegendő megállapítani, hogy elutasítottak bármiféle magyar önkormányzati igényt, sőt az önálló magyar politikai szervezkedést is. Még ha 1990 legelején volt is némi engedékenység. Szlovákiában sikerült néhány település nevének 1947-ben hivatalosított nevét visszaváltoztatni a korábbi nyelvi alakra. Így lett Čalovo ismét Veľký Meder/Nagymegyer vagy Šafárikovo ismét Tornaľa/Tornalja.
Az 1990 elején színre lépett három csehszlovákiai magyar politikai szervezet közül egyedül az Együttélésnek volt a kezdetektől a komáromi nagygyűlésig nyomon követhet önkormányzati programja.

Az Együttélés 1990. február 7-én nyilvánosságra hozott alapító levelében egyértelműen van megfogalmazva a politikai mozgalom krédója: küzdeni fog a kollektív jogokért, a saját ügyekben való döntési jogért, az állampolgári egyenjogúságért és egyenrangúságért. Célkitűzésként határozza meg az alapító levél, hogy „a nemzeti kisebbségek a sok évtizedes romboló hatások ellenére és azok alól felszabadulva ismét felépíthessék az önigazgatáson és az önkormányzaton alapuló társadalmukat.” A nyelvhasználat vonatkozásában pedig megfogalmazza a két- és többnyelvűség igényét a kisebbségek által lakott régiókban (közigazgatási egységekben).

A rendszerváltozás folyamatának első évében, 1990. október 25-én fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács a szlovák hivatalos nyelvről szóló törvényt. Ez volt az első jogszabály 1948 óta, ami nyelvhasználati korlátozást vezetett be. A kommunista hatalmi rendszer negyvenéves időszakában a nyelvhasználat ügyével csak párthatározatok foglalkoztak. A nyelvhasználati jogot vagy kötelességet törvény nem rögzítette, ami nem jelentett szabadságot, de számon kérhető vagy kikövetelhető kötelezettséget sem. Ez a nyelvtörvény lett a nyitó lépése annak a folyamatnak, ami 1992-ben elvezetett Szlovákiának nemzetállami alkotmányos törvénybe foglalásához, a kétrendbéli állampolgárság rögzítéséhez, az államnyelv törvénybe iktatásához. Ez a nyelvtörvény váltotta ki az első nagy válságot az újjáéledő felvidéki magyar politikai közéletben, mert a magyar politikai szereplők egy része aktívan részt vett a nyelvtörvény elfogadásában, a másik része pedig elutasította. Akik támogatták a nyelvtörvényt, azok is két szárnyból álltak össze. A magyarok egyik része kormánypártiként támogatta, a másik része, akik kormányon kívüliek voltak a törvényhozás épületének kapuján kívül őrjöngő szlovák fasiszta tüntetők láttán a kisebbik rossz megoldás lehetőségének tekintették. Erről a válságról azóta sem beszélünk, noha a felvidéki magyar politika mai széteső állapotát ez a körülmény alapozta meg. Mint mindenkor mindennek, ennek az állapotnak is van előzménye, ami 1990 januárjának és februárjának eseményeiben gyökerezik. Amikor a Független Magyar Kezdeményezés és a szerveződő Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom hangadói megfogalmazták az Együttélés diszkriminálásának stratégiáját, miszerint azt politikai szélsőséggé kell nyilvánítani. Ezt a minősítést első alkalommal nyíltan Ján Budaj mondta ki 1990. február 14-én, amikor az alakuló Együttélés hivatalos küldöttsége látogatást tett a Nyilvánosság az Erőszak Ellen székházában és kinyilvánította együttműködési szándékát.

Ha a felszín alatti és időnként nyilvánosságra törő, a kezdetektől meglévő feszültségeket, ellentéteket figyelemmel követjük, felfedezhető bennük a komáromi nagygyűlés eredménye lenullázásának az oka.
Az Együttélés programja és politikai megnyilvánulásai egyértelművé tették a szervezet önrendelkezés iránti elkötelezettségét. Parlamenti képviselői a prágai Szövetségi Gyűlésben 1991 novemberében az ország sorsáról folytatott vitában javaslatot terjesztettek elő Csehszlovákia alkotmányos államjogi átalakítására, amelynek része lett volna a területi és a kulturális autonómia intézménye is. Majd 1992. február 1-én a mozgalom országos tanácsa elfogadta azt a dokumentumot, ami a kulturális és területi önkormányzat jogának megadása mellett száll síkra.

Az önrendelkezési programot mozgató szellemi gépezet és erre kapcsolódva az Együttélés politikai tevékenysége, amiről egyre inkább leszakadt a koalíciós partner, az MKDM, akadályozva annak kiteljesedését, 1992 nyarán váltott gyorsabb fordulatra. A Kárpátok-Alpok Alapítvány 1992. augusztus 4. szimpóziumán került először megfogalmazásra a később „komáromi nagygyűlés” néven emlegetett önkormányzati nagygyűlés megrendezése. Politikai vonatkozásban azonban az Együttélés 1993. február 27-én tartott kongresszusa volt a meghatározó. Ezen a kongresszuson fogadták el a küldöttek, hogy a kisebbség kifejezés helyett a közösség fogalmát tekintik önmaguk és a felvidéki magyarok számára önmeghatározónak és alapvető jogkövetelésként fogadták el az önrendelkezés érvényesítését a helyi és területi önkormányzat valamint a személyi elvű autonómia keretei között. Ez alapozta meg az egyenrangú partneri viszonynak, a szlovák nemzet és a magyar nemzet közötti társnemzeti kapcsolat kialakításának gondolatát is. Innen számítható a „komáromi nagygyűlés” szervezésének kezdete.

Célegyenesben a nagygyűlés?

A Nagygyűlés megszervezésében az Együttélés hajthatatlan volt. A Magyar Polgári Párt (korábbi nevén FMK) elhatárolódott a javaslattól, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig az Együttélést fékezte elképzelésének a megvalósításában. Az Együttélés 1993 őszén bejelentette, akkor is megszervezi az önkormányzati gyűlést, ha egyedül kell ezt megtennie, noha ez saját elképzelésével lett volna ellentétes. Az eredeti elképzelés szerint az önkormányzati nagygyűlésnek pártsemlegesnek kellett volna lennie, tehát minden magyar önkormányzati képviselő, polgármester és parlamenti képviselő meghívást kapott volna és a pártarányoknak megfelelően jött volna létre egy száztagú bizottmány, ami az önrendelkezési célkitűzés eléréséig képviselte volna a nagygyűlés megbízatását. Ezt a javaslatot leginkább a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom ellenezte, mert az akkori arányok szerint az Együttélés képviselői túlsúlyban lettek volna ebben a testületben. Ugyanakkor az is világos volt, ha a nagygyűlés nem állít fel saját testületet állásfoglalásának képviseletére, az esemény csak történelmi lesz, de nem válik történelemalakítóvá.

Így lett.

A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom beadta a derekát és részt vett a nagygyűlés megszervezésében, noha fékezte a szervezést és vezetői külön tárgyalásokat folytattak az akkori szlovák kormányfővel a rendezvény meghiúsítására, amitől valamiféle jutalmat reméltek. Sikerült megtörniük az Együttélés néhány kulcsemberét is, akik az utolsó pillanatban javasolták, ne hozzuk létre a száztagú bizottmányt.
A Nagygyűlés napján Szlovákia magyarok által lakott térségében, mintegy kilencezer négyzetkilométernyi területen harmadfokú készültséget rendelt el a rendőrség és ellenőriztek minden autóbuszt és személygépkocsit. Ha magyarul beszélőket találtak a járművekben, feltartóztatták, nem engedték továbbhaladásukat. Ennek ellenére háromezer ötszáz meghívott megérkezett Komáromba. A nagygyűlés szétoszlatására az utolsó kísérletet Bugár Béla tette meg, aki bejelentette, hogy telefonhívást kapott (nem tudni kitől), a komáromi sportcsarnokban bombát helyeztek el, fel kell oszlatni a gyűlést. Pásztor István a város polgármestere személyes felelősségére nem lett kihirdetve a bombariadó. A városban elhelyezték a szlovák rohamrendőrség egységeit és katonai egységeket, hogy támadást intézzenek a nagygyűlés ellen, ha az kikiáltja az autonómiát. Ennek is megvolt a forgatókönyve. Bugár Béla közölte a szervezőkkel, ha bárki területi felosztási térképet osztana ki a gyűlés résztvevői között, felszólítja a saját embereit, hagyják el a sportcsarnokot. Ez lett volna a jeladás a fegyveres egységek támadásának megkezdésére.
Még szerencse, hogy a Nagygyűlésre több mint kétszázötven újságíró és hírügynökség akkreditált Japántól Mexikóig. Talán ez jelentette a legjobb védelmet a hatalmi erőszak ellen.

Mi történt ezután?

A komáromi Nagygyűlés 1994. január 8. estéig történelmi esemény volt, utána elmúlt eseménnyé vált. A Nagygyűlésen nem következett be olyan politikai fordulat, ami befolyásolta volna Szlovákia állampolitikáját. A hatalom által megbízott személyek elérték, ne jöjjön létre magyar politikai egység. Csak egy állásfoglalás született, aminek jelentősége csupán levéltári lett. Akik testületileg elhatárolódtak az eseménytől, akik akadályozták kiteljesedését azok elégedettek lehettek. Akik komolyan vették, akik szervezték, akik az értelemadói voltak, várhatták kitoloncolásukat a politikai közéletből, sok magyar közreműködő segédletével.
Hiába született meg ezt követően az Együttélés szakpolitikusai által 1994 februárjában egy Alkotmánytörvény-tervezet a Szlovák Köztársaságban élő nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek jogállásáról az akkori magyar koalícióban nem sikerült ezt elfogadtatni.

A látszólagos magyar egység további rombolását segítette a második Mečiar-kormány bukása, ami felcsillantott együttműködési lehetőségeket a helyébe lépő új kormánnyal. Ennek lett az eredménye a semmitmondó „táblatörvény”, ami a felvidéki magyar politikusok közreműködésével csapta be az európai nyilvánosságot. Az Európa Tanács részéről Szlovákiával szemben támasztott elvárás a helységnevek kétnyelvű megnevezése volt, de mi megelégedtünk a település belterületének határán elhelyezett „falutáblán” feltüntetett megjelöléssel. A másik vívmánya ennek a kornak az anyakönyvek vezetéséről szóló törvény módosítása volt, ami lehetővé tette a neveknek az anyanyelv szerinti írását, amivel a rossz beidegződések, örökölt félelmek és a környezeti hatás miatt alig él valaki.

Kegyelemdöfés

A komáromi Nagygyűlés Szlovákia politikatörténetének abban a sajátos időszakában valósult meg, amiben könnyen lehetett süllyesztőbe utalni fontos eseményeket vagy elképzeléseket.
Ebben az időben élénkült meg az Európai Közösség és az Észak-Atlanti Szervezet illetve az Egyesült Államok érdeklődése a térség iránt. Először Románia került a fókuszba, 1991/92-ben. Itt kezdődött a romániai magyar politikai élet válsága a Neptun üggyel, ezt követően Szlovákia, ami nem vezetett az előbbihez hasonló válságba, de a háttérben megtette azt a szolgálatot, hogy kijelölte a személyeket, akik bármi áron hajlandók együttműködni a mindenkori szlovák hatalommal az észak-atlanti érdekek mentén. Szerbia térségében ettől bonyolultabb volt a helyzet, ezért nem lehetett érvényesíteni egyszerű képleteket.

A komáromi Nagygyűlés ebből a szempontból fontos esemény volt. Ha sikerült volna kialakítani magyar egységet, akkor az atlanti érdek ezt elfogadta volna tárgyaló partnerként. De a felvidéki magyar politika butái bedőltek a közelebbi csábításoknak, emiatt elveszítettük tárgyalási helyzetünket és a helyi érdekek martalékává váltunk.

A leginkább tragikus vagy tragikomikus helyzet 1997-ben és 1998-ban következett be, amikor néhányan a komáromi Nagygyűlés üzenetének a megmentéséért küzdöttünk saját sorainkban. Ne írjunk alá olyan politikai megállapodást a többi ellenzéki párttal, ami szembe fordít bennünket korábbi meggyőződésünkkel. Feladtuk.

Feladtuk?

Az én véleményem nem meghatározó, mert érzelmileg aláfestett. Úgy érzem, hogy a Nagygyűlés estéjén, az akkori siker ellenére elkezdődött a visszavonulás. A külföldi újságírók azonnal meglátták, hogy nem az történt meg, aminek meg kellett volna történnie. A nagygyűlés utáni sajtótájékoztató már nem érdekelte őket.

De mi történt akkor, amikor még történhetett volna valami?

Például 1998-ban a kormányalakítás előtt, amikor a három magyar párt már egyesült?

Lemondtunk a magyar egyetem megalakításának az igényéről és az etnikai elvű autonómiáról és másról is, pl. a regionális államigazgatásban a politikai kinevezések esetében érvényesítendő arányosság elvéről. Később meghátráltunk az alkotmánymódosításkor, noha ekkor feléleszthettük volna a Nagygyűlés szellemét és belezsarolhattuk volna az alkotmányba legalább az ún. kisebbségi önkormányzatiság elvét – önmagunk adtuk fel ezt a követelményt anélkül, hogy megkíséreltük volna az érvényesítését. Visszakozót fújtunk a közigazgatási területi felosztásról szóló törvény meghozásakor is, noha megbuktathattuk volna a kormányt. Nélkülünk, magyarok nélkül ugyanis nem lehetett volna új kormányt alakítani. Szlovákia ekkor még nem volt az Európai Unió tagja és a taggá válásának egyik politikai feltétele a magyarokkal való rendezett politikai viszony fenntartása volt.

Miért történt ez így?

Másfajta, nem a magyar közösség érdekei miatt. Emiatt következett be 2007-ben az elnökváltás az MKP-ban. A megbukott elnök és csapatának a bosszúja vezetett 2009-ben a pártütéshez. Ők zilálták szét a felvidéki magyar politikát és rombolják a társadalmunkat.

Elkezdhetnénk végre újraszámlálni az időt.

Duray Miklós/Felvidék.ma