A kisebbség mennyiségi vagy politikai fogalom?

(Előadás a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által szervezett Nemzetstratégiai Akadémia konferencián 2014. március 6. Budapest)

A kisebbség kifejezést a 19. és a 20. század európai nyelvhasználatában két összefüggésben ismerjük. A 19. század végének és a 20. század legelejének kisebbség fogalma egyértelműen és kétséget kizáróan pártpolitikai összefüggésekre utal. Azokra a politikai csoportosulásokra vonatkozott, amelyeknek számarányuk, számszerűségük, csekély támogatottságuk miatt nem volt/nem lehetett beleszólásuk az állampolitikába, a kormánypolitikába, nem szerezhettek döntő befolyást a közügyek menetére. A kisebbség az volt, akik kiszorultak a hatalomból.

A huszadik század második évtizedében, az első világháború idején, a világot a modern hatalmi politika elvei szerint újra felosztó hatalmi érdekek függvényében a kisebbség fogalom új értelmezést kapott. A korábbi pártpolitikai értelmezését felcserélte az etnikai értelmezés. A történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken élő, mintegy 3 millió magyar vonatkozásában kezdték elsősorban használni a kisebbség megváltozott értelmezésű fogalmát.

A kisebbség megnevezés nemzeti vagy etnikai vonatkozásban hivatalosan 1919-től, az első világháború győztes hatalmai által megalkotott Versailles-i békerendszer életbelépése és az ezen belül létrejött ún. „kisebbségvédelmi” szerződések óta használatos. Ezt a szerződést Ausztriával, Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királysággal (a későbbi Jugoszláviával) Saint-Germain en-Laye-ban, 1919. szeptember 10-én kötötték meg a Szövetséges és Társult Hatalmak, Romániával Párizsban, 1919. december 9-én. Ennek ellenére az 1920. június 4-én ugyanezen békerendszernek a keretében a maradék Magyarországgal aláírt Trianoni Békeszerződés az említett országok vonatkozásában mégsem a kisebbség, sem a korábbi, a 19. században Magyarországon a közjogban használatos nemzetiség kifejezést, hanem „a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók” leíró meghatározást használta.

Nem egyértelmű, hogy a faji, vallási vagy a nyelvi eltérést csoportos jellemzőként, vagy egyénekre lebontva értelmezi-e a Versailles-i dokumentum, azaz jogi szempontból csoportjogként vagy egyéni jogként kezeli-e, de mindkét értelmezés belemagyarázható.

Az államok közötti és nagyobbára az államokon belüli jog vonatkozásában ezzel a megkülönböztetéssel kapcsolatban három sajátosságot tapasztalhatunk:

– a leíró „eltérő fajú, vallású vagy nyelvű lakók” meghatározás helyett a kisebbség kifejezés vált bevetté, az államok közötti kapcsolatok nyelvezetében is;
– jogaik vonatkozásában nagyobbára csak egyéni jogokról beszélnek, noha a kisebbség kifejezés csoportra is utal. A felekezetek esetében egyértelmű, hogy mind egyéni, mind közösségi vonatkozása is van.
– az etnikai kisebbséget csupán negatív tartalmú megjelöléskor kezelik csoportként, pl. a kollektív bűnösként való megbélyegzés esetében. A nácik a zsidókat, Csehszlovákiában 1945-től évekig a magyarokat és a németeket, beleértve a német evangélikus egyházat és a (túlnyomóan magyar) református egyházat a csoporthoz való tartozás okán, illetve csoportként sújtották jogfosztással. A nemzetiségként való korábbi, igaz, helytelen megjelölése a mai (etnikai) kisebbségeknek nem vonta kétségbe az oda tartozók közösségi létét.

Az etnikai hovatartozás függvényében átfogalmazott kisebbség kifejezés sajátos, új fogalmak bevezetésére is késztette az új államalkotókat. Emiatt keletkezett például a csehszlovák nemzet fogalma, ugyanis az új államban a németek nagyobb létszámban éltek, mint a szlovákok. Politikai okok miatt a szlovákokat nem lehetett kisebbségnek tekinteni, ezért meg kellett alkotni a csehszlovák nemzet fogalmát, ami egyértelművé tette, hogy kik alkotják az uralkodó többséget. Ugyanez következett be később Jugoszláviában is – megalkották a jugoszláv nemzet fogalmát.

Kisebbség az, amit az uralkodó többség kizár a hatalom gyakorlásából.

Mit lehet kezdeni a Versailles-i rendszerben átírt kisebbség fogalommal? Kezdjük a minősítő jellegével és menjünk vissza néhány szó erejéig a gyökerekhez.

A kisebbség a korábbi „békeidőben” azt jelentette, hogy a politikai többséghez tartozók az ő fejük fölött átnyúlva hoznak döntéseket. Ezeket a politikai csoportokat vagy pártokat az első világháború után politikai ellenzéknek, jobb esetben a kormányt kívülről támogató politikai csoportnak/pártnak nevezték. Viszont 1919-et követően, azt a számbelileg kevesebb létszámú, az állam felségterületén lakó népcsoportot, eltérő nyelvű egyéneket vagy ezek csoportját jelölte kisebbségként a nemzet-hatalmi többség, akiket ki akart rekeszteni, vagy eleve kirekesztettnek tekintett a közügyek gyakorlásából, akiket ki akart zárni a döntéshozatalból, meg akart különböztetni az uralkodó többségtől. Azokat jelölték vagy bélyegezték meg kisebbségként, akik zavarták a „nemzetállamnak”, mint a legújabb-kori abszolutizmus eszméjének bűvkörét.

A megoldást is kitalálták arra, hogyan lehet kitörni a kisebbségi helyzetből. A korábbi felfogás szerint a politikai kisebbségből csak kollektív kitörési lehetőség nyílt azáltal, hogy a politikai csoportosulás belépett egy többségi koalícióba, kormánypárti szövetségbe. Az új felfogás szerint, a kisebbségi helyzetből egyénenként is ki lehet válni. Erre találták ki a nemzetiség szabad megválasztásának jogát, ami korábban is létezett spontán asszimilációként, de senki nem nevezte néven és valóban rá volt bízva az egyéni döntésre. A nemzetiség szabad megválasztásának a joga 1919 óta azt jelenti, hogy pl. nem azért magyar valaki, mert úgymond magyarnak született, minden felmenője magyar volt vagy ezt az identitást választották felmenői, vagy azért mert magyar az anyanyelve, magyarnak nevelték a szülei. Az új felfogás szerint a szabad identitásválasztás a felnőtté válással teljesedik ki, mert a nagykorú személy maga dönti el, mi a nemzetisége. Felnőttként, gazdasági, azaz anyagelvű, esetleg politikai érdekei szerint másként is dönthet, mint a származási meghatározottsága. Esetleg más is dönthet helyette, aminek egzisztenciális, vagy hatalmi, esetleg politikai okok miatt nem mer ellentmondani. Ez utóbbinak a sajátos példája az 1946-ban Csehszlovákiában törvényileg bevezetett „reszlovakizálás”, ami a magyarok szlovákká nyilvánítását jelentette „önkéntes” kérelem alapján (reszimiláció). Ezek a körülmények magyarázzák a kollektív jogok elutasítását is.

A kisebbség fogalom etnikai vonatkozású használata tehát arra is utal, hogyan szüntethető meg a kisebbségi helyzet. Erre egyetlen kínálatot ajánl: igazodni kell a többséghez. Ami végső soron asszimilálódást, beolvadást jelent. Ezt a lehetőséget nevezik humanisztikus szómisztikával integrálódásnak, ami az állampolitikák gyakorlata szerint homogenizációként nyilvánul meg. Ha önként nem lépsz ki a kisebbségi állapotból, kizárt maradsz. Ha segítenek benne maradni, akkor is. Ez utóbbi helyzetet ma előszeretettel nevezik szegregálódásnak, gettósodásnak.

A kisebbség eredendően aritmetikai fogalom

A kisebbség-fogalom olyan üzenet, ami a többség nyomása miatt társadalmi válsághelyzetté válhat. Ezért a kisebbségi helyzetre való ítéltségben társadalmi lelkiállapotot kiváltó kódolt üzenet rejlik. A hatalmi ágazatok döntéshozatali intézményeiből származási alapon való kizártsága a kisebbségnek, ami eleve másodrendűséget jelent (mint a zsidók kizárása a közéletből vagy egyes szakmákból az emancipáció előtt) azt sugallja, hogy a kisebbség fogalmának egy etnikai (vagy vallási, nyelvi) csoportra vonatkoztatása célzatos szándék, aminek lecsengési ideje a kisebbségként nevezett csoport felszámolásának/felszámolódásának időtartamával azonos.

Bevallom, én is csak 1979-ben próbálkoztam először a kisebbség fogalmának vitatásával az akkor nagy vállalkozásnak számító Bibó emlékkönyvben az „Adalékok a kisebbségi politikához” c. tanulmányomban1 . Ekkor a kisebbségnek a statisztikai, aritmetikai értelmezhetőségére helyeztem a hangsúlyt, ami – szerintem – ma is vállalható. Ezt megelőzően én sem gondolkoztam el a kisebbség kifejezés valódi jelentésén. Sőt, egy időben, csakazértisből (főleg az 1968-as Prágai Tavasz hatására) használtam a kisebbség fogalmat, elutasítva a kommunista időszakban erőszakolt „szocialista nemzet” meghatározást, amit csehszlovákiai vonatkozásban az egységes cseh és szlovák nemzet, valamint a (szocialista) nemzetiségek összessége alkotott.

A kommunisták azért nem használták a kisebbség kifejezést a többségitől eltérő más etnikumra vonatkoztatva, mert egyrészt burzsoá csökevénynek tartották, másrészt belesejtettek kollektív jogokat, amik ellentétben álltak az államról alkotott abszolutisztikus felfogásukkal. Ezért részesítették előnyben a 19. századból átöröklött „nemzetiség” kifejezést, aminek azonban a kommunizmus utáni korszakban megszületett a még rosszabb változata. A rendszerváltozás után egyes posztkommunista államokban meghonosodott a nemzetiségi kisebbség fogalom, ami fokozottan értelmezhetetlen, ezért értelem nélküli, annak ellenére, hogy megjelenik törvények szövegében is. Például Szlovákia 1992. szeptember 1-én elfogadott és 2010-ben módosított alkotmányának preambuluma is két osztályba sorolja az államlakókat. Az egyikbe tartozik a szlovák nemzet, a másikba a nemzetiségi kisebbségek. Érdekes, hogy az Európai Uniót ez a megkülönböztetés nem zavarja.

Az ajtón kopogtat a múlt.

Önmagában az a tény, hogy 2013-ban Magyarországon a kisebbség (kisebbségi önkormányzat) helyett az új alaptörvény szellemében ismét a nemzetiség (nemzetiségi önkormányzat) kifejezést használják, nem enyhíti ezt a megítélést – inkább súlyosbítja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar államjogszemlélet sem tud kitörni egy bűvös körből. A nemzetiség fogalom újbóli használata szerencsétlen visszatérést jelent nem csak a szocialista nemzetre hajazó szocialista állam és nemzet felfogáshoz, hanem a 19. századi elhibázott nemzetszemlélethez, mely szerint a nemzetiség a valós jelentésével, azaz a nemzethez való tartozással ellentétben másodlagosságot jelentett – mert a nemzet akkor magyart jelentett.

Nagy hiba csak azért visszatérni a magyar történelmi nemzetszemlélethez, főleg annak a nemzetpolitika szempontjából sikertelen 19. századvégi, akár még liberálisnak, de inkább zavarosnak nevezhető felfogásához, mert a körülöttünk élő nemzetek a mi 19. századvégi hibás felfogásunkat a 18. századi körülményekhez mérten másolják, mert a nemzetállamot II. József szellemében képzelik el. Azaz a megszerzett területhez és az ott lakó „másfajúakhoz” gyarmatosító módján viszonyulnak.

Tény, hogy ma nem illendő ebben az irányban vizsgálódni, mert kiderülne, hogy a huszadik századi téveszmék, a fasizmus és a nácizmus rettenetes módszerei a ma is felmagasztalt európai nyugat hagyományain alapulnak. Kiderülne, hogy a mai nyugat-európai nemzetállamok két- háromszáz évvel ezelőtti elődeinél ringott a fasizmus és a nácizmus bölcsője. Ugyanis a mai Európa-uniós felfogásban a nemzet azonos az állammal. Ha értelmileg felfogjuk, hogy Európa újkori szellemtörténetének és állameszme szemléletének a megvilágítása az abszolutizmus vetületében nem áll messze a fasizmus valóságától, akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy Trianon után minden fogalom megváltozott, nem csak a kisebbség fogalma. Az elszakított magyarokból megszüntetésre ítélt kisebbség lett, illetve az 1947-es Párizsi Békeszerződés után röviddel a nemzet csehszlovákot a nemzetiség magyarul beszélő csehszlovákot jelentett; a nemzet románt a nemzetiség magyarul beszélő románt jelentett, a nemzet jugoszlávot a nemzetiség magyarul beszélő jugoszlávot jelentett és így tovább – a szovjet nemzet ennek csak amatőr párlata volt.

Összefügg az Európa-eszme torzulása korunk kirekesztő törekvéseivel.

Sem a politológusok, sem a történészek nem tudatosítják kellőképpen, hogy Európa, mától visszaszámolva az elmúlt négyszáz évben szinte értelmezhetetlenül megváltozott, aminek sok következménye lett. A Quedlinburgban létrehozott középkori Európa modernizálódása a reneszánsszal kezdődött, majd a reformációval folytatódott. E két eszmei áramlat nem térítette ki Európát eredeti medersodrásából, csak a korábbi folyását módosította. Elsősorban gazdagította és demokratizálta. Erre a két, máig meghatározó eszmei áramlatra adott hatalmi és ideológiai választ a birodalmi szemléletű abszolutizmus, aminek az erőszakossága máig ható, a mai viszonyokat is befolyásoló alapvető értékrendi változást eredményezett.

A politológusok és történészek azt állítják, hogy a korai abszolutizmus által megerősített államhatalom és ezt követően a modern abszolutizmus által modernizált társadalom majd a felvilágosodás teremtette meg annak az ugrásszerű változásnak a lehetőségét, ami a modern nemzetek kialakulását eredményezte. Nem gondolják végig, hogy ez nem a modern nemzeteszme kialakulásához vezetett, hanem az abszolutizmus bedarálási módszereinek hatására megszülte a totalitárius államnemzetet valamint a nemzetállamot.

Az Európa-eszme torzulásának útvesztőjén végigbotorkálva láthatjuk ennek a folyamatnak az egyik végtermékét: a nemzeteszme eltorzulását, ami a nemzetnek hatalmi kérdésként való megjelenését, egyidejűleg a nemzeti ellenségkép tudatos megrajzolását is jelenti. Ezt a képet a többségi társadalom saját frusztrációjának ellensúlyozására alakítja ki a nemzetiség, a kisebbség vagy a szomszéd nemzet felé. Ez a kényszerkép teljesebbé teszi a kisebbség fogalomnak az érthetőségét. Egyúttal azt is, hogy a nemzeti kérdés egyes vonatkozásai miért váltak kisebbségi kérdéssé.

A kisebbség és a kisebbségi tudat lelki zsugorodást okoz.

Aligha gördül végig tudatunkon, hogy a kisebbség kifejezésnek van orvosi, matematikai, hatalompolitikai és politológiai vetülete. Ez utóbbi vonatkozása már-már társadalmi-lélektani kérdéssé is vált.

Orvosilag (és a fizikában is) ezt nano szókapcsolatban használják, ami kicsit, törpét, régiesen parányt jelent. Ebből ered a törpeség, nanizmus kifejezés, ami genetikailag törpe testi állapotot, lélektanilag törpe lelkiállapotot jelent. Ez, utóbbi vonatkozásban nanizmusként törpeséget, törpe-létet, törpe-tudatot, ha úgy tetszik kisebbségi tudatot, azaz társadalmilag megnyilvánuló lelki gubancot is jelent. Ez létező tömeglélektani állapot, amit a zsidók esetében az egyház tudott kezelni, de 1920 óta a magyarok vonatkozásában nem találtak erre ellenszert.

Matematikailag leginkább egyértelmű a jelentése: a kicsi kisebb, mint a nagy, tehát a kevés kevesebb, mint a több. A kisebb azonban arányosságot is jelent. A kisebbség kifejezés tehát aritmetikailag értelmezhető és megalapozott – egy kevesebb, mint kettő, de ez nem osztályozást jelent, hanem mennyiséget. Csak mennyiséget és semmi mást.

A fogalom értelmezése kapcsán Csepeli Györgyöt2  kell idéznem, aki a Kisebbség és képzelet című 1996-ban született eszmefuttatásában eddigi ismereteim szerint legzseniálisabban foglalta össze a kisebbségi helyzetet, érzést és tudatot valamint ennek következményeit. Csepeli esszéjének első mondata is nagyon fontos „A kisebbség fogalma látszólag statisztikai fogalom…” – írja. A hangsúlyt ő is a látszólagosságra teszi és azonnal a lényegre tér. Szerinte a magyar nyelvben a kisebbség fogalma a csökkent értékűségre utaló képzettársítást von maga után. Való igaz, de ez elsősorban az első világháború utáni időktől érvényes. Csepeli kulcsmondata „Valójában arról van szó, hogy a három fő társadalmi tőketípus, a politika, a gazdasági és a kultúra tőketípusa tekintetében a kisebbségnek kevesebbje van. Elég egyértelmű, hogy a kisebbség hatalom nélküli, nincsenek gazdasági erőforrásai.”. Majd néhány mondattal lejjebb így folytatja „A kisebbségektől elveszik a kommunikáció lehetőségét. Elveszik a nyelvét.”  Érthető: a kisebbséget megfosztják minden eszközétől, ami szükséges identitásához, önépítéséhez, önrendelkezéséhez.

Anyaország és befogadó ország téves értelmezése.

Csepeli eszmefuttatásunk alapgondolatához, a kisebbségi léthez és az identitáshoz kapcsolódva két
olyan „legújabbkori” kifejezésre utalnék, ami 2001 tájékán a Velencei Bizottság hatására jelent meg az Európa Tanács berkeiben, a Magyarországon elfogadott ún. státustörvény kapcsán. Egyik a kin-state, másik a home-state fogalom.

Szabadon értelmezve magyarul a kin-state anyaországot jelent, pontosabban azt az országot, amelynek többségben élő nemzetével azonos a szomszéd országban élő „kisebbség”. A home-state befogadó (otthont adó) országot jelenti, pontosabban azt az országot, ahol az előbbi ország többségi nemzetével azonos nemzetiségűek élnek „kisebbségben”.

Első olvasatra a szabadon értelmezett szavak érthetőek, azonban csapda jellegük vitathatatlan, mert ha európai viszonylatban értelmezzük, kiderül, hogy többértelműek. Egyik fogalom sem utal arra, milyen körülmények között jött létre a fogalom által megnevezett állapot. A magyar nemzet viszonylatában a kin-state csak akkor fordítható anyaországként, ha nem a mai Magyarországgal szomszédos országban élő magyarokról beszélünk. Magyarország ugyanis csak azon magyarok számára anyaország, akik elhagyták a Kárpát-medencét, a történelmi ország területét. A home-state is csak ebben a viszonylatban lehet befogadó vagy otthont adó ország.

Ez a két új fogalom, tehát további félreértelmezésekre is okot adhat. Például kétséget hagy aziránt, hogy a „kisebbség” a szomszéd országba való kivándorlással jött-e létre vagy sem. Amire további képzettársítás kapcsolódhat: a kisebbségiek megtűrt idegenek. Vagy: települjenek oda (vissza), ahol a fajtestvéreik élnek – ahonnan jöttek. Mindezek a kapcsolódó vélemények vagy érzések a kisebbségként számon tartottak másodrendűség- vagy kisebbrendűség-, megtűrtség-érzetét erősíthetik, vagy éppen megtűrhetetlenségüket. A többségiekben a fenyegetettség érzetét válthatják ki, vagy ezekre a lappangó érzésekre alapozhatóan akár egy gyűlölet-kampány alapjául is szolgálhatnak. Mint ahogy ez gyakran megjelenik a választási kampányokban a Magyarországgal szomszédos országok egyikében-másikában. A kisebbség fogalmának negatív tartalmát, illetve a kin-state és a home-state fogalom többértelműségét vagy félreértelmezhetőségét némileg enyhíthetné, ha a nemzetközi szóhasználatban meghonosodott volna az őshonos kisebbség fogalma, ami egyértelművé tenné, hogy nem bevándoroltakról van szó. Egyúttal az őshonosság előtérbe helyezné a területhez való kapcsolódást a szülőföld vonzatában és erősítené a kisebbség fogalom statisztikai, aritmetikai értelmezhetőségét, valamint közösségként, csoportként való megjelenésének lényegét. Az őshonosságot azonban éppen azok az államok utasítják el, ahol az elszakított magyarok élnek, mert ez kétségbe vonja az ő nemzetállami létüket. Ha ott mások is élnek őshonosként, mint ők, akkor az „ő államuk” nem nemzetállam.

Néha olyan érzésem támad, mintha a kisebbség fogalmát a magyarok miatt értelmezték volna át 1919-ben, és a magyarok miatt alkalmaznák a kettős mércét is, hiszen másként nem hozhatnák hátrányos helyzetbe a magyarokat.

El kellene felejteni a kisebbség fogalmának mai hivatalos értelmezését.

De maradjunk az eredeti témánál.

Mi a kisebbség? Hátrányosan megkülönböztetett egyének tömege vagy számbelileg kisebb lélekszámú közösség?

Ha a ma érvényes európai jogfelfogás nyomvonalán haladunk, és feltételezzük, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozata új korszakot nyitott jogfelfogásunkban is, akkor a kisebb lélekszámú közösségeknek ma már a számbelileg nagyobb lélekszámú közösséggel egyenrangú, partneri viszonyban kellene létezniük. Ezt a jogigényt semmilyen szinten sem lehetne kétségbe vonni. Ezért a kisebbség fogalmát is el kellene felejteni. Ennek az elvnek illetve jogszemléletnek a megsértését az Európai Unió megfelelő fórumának kellene kötelező érvénnyel orvosolni. Ez egyébként az Európai Unió értékpróbája lesz, előbb-utóbb.

A korábbiak során lehetett volna néhány kritikus megjegyzést tenni az önrendelkezésre vonatkozóan is. Elsősorban amiatt, hogy, például a Versailles-i rendszerben az önrendelkezést doktriner módon úgy értelmezték: csak annak van erre joga, akinek ezt a jogot megadják, azaz megszerzi az ún. nemzetközi jog alapján. Az 1960-as évek elejétől a nemzetetek önrendelkezését pedig szinte kizárólag a gyarmatok önállósulására vonatkoztatták.

Tisztázzuk: valójában nemzetközi jog sem létezik, mert amit annak neveznek az kizárólag az államok közötti jogviszonyra vonatkozik.

Saját példánknál maradva: Magyarország a trianoni békeszerződéssel kiszakadt a Habsburg-birodalomból, ami szintén megszűnt. Magyarország az államközi kapcsolatokban tehát önálló jogi személlyé alakult át, ami 1541 (más megítélés szerint 1526) óta nem állt fenn. Ezzel beteljesedett a magyar nemzet önrendelkezése a „modern” jogfelfogás szerint. Az elszakított kb. három millió magyar önrendelkezési joga eszerint megszűnt. A nemzetek önrendelkezési joga tehát nem általánosan érvényesíthető, csupán kiutalt jognak tekinthető. Az 1990-es években lefolytatott parlamenti és politikai vitákban az autonómiáról, azaz a belső önrendelkezésről, a saját tapasztalatom szerint a politikusok, sőt esetenként szakemberek is gyakran érveltek úgy, hogy a magyarok 1920-ban éltek az
önrendelkezés jogával és létrehozták a független Magyarországot. A többi magyar, aki nem Magyarország területén él, nem jogosult az önrendelkezés egyetlen formájára sem, mert a magyar nemzet erre való joga már beteljesült.

Eszerint a felfogás szerint a nemzet leszakított részei már nem a nemzet részei, ami mindenképpen állampolitikai és nemzetpolitikai szempontból minősítendő kérdés.

Ezzel kapcsolatban csupán példaként kívánom felidézni a valamikori Csehszlovákiához szakított magyarok egyik, 1990-ben a Kárpát-medencei összetartozás eszméje szerint létrehozott politikai csoportosulásának, az Együttélés Politikai Mozgalomnak fontos dokumentumát, ami 1993. február 27-én született meg:

„A magyar nemzet Szlovákiában élő része a magyar nemzet szlovákiai nemzeti közössége. Ezen alapul a szlovák nemzettel egyenrangú, partneri viszonya, amely azonos jogok és kötelességek eredője a politikai, társadalmi és gazdasági élet minden területén.”3

Az idézett mondat a kisebbségi létre és az ehhez kötődő esetleges identitástudat kialakulására vonatkozóan is választ adott. Immár húsz éve. A válasz lényege: nemet mondunk a kisebbségi létre és elutasítjuk a kisebbségi lét függvényeként kialakuló vagy kierőszakolt azonosság tudatot, ami ebben a vonatkozásban kisebbségi önazonosságot jelentene, ami viszont kisebbrendűségi tudat.

A rendszerváltozás kezdete óta eltelt csaknem negyed évszázad úgy látszik rövidnek bizonyult arra, hogy megfogalmazhassunk egy összeszedett, közös választ a „mit akarunk?” kérdés felvetésre.


Duray Miklós

1 – Duray Miklós (1979) Adalékok a kisebbségi politikához. In.: Bibó Emlékkönyv I. kötet, Századvég Budapest, Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern 1991,  85.-99. old.

2 – CSEPELI György (1996). Kisebbség és képzelet (a BM Rendőrtiszti Akadémián 1996. február 24-én elhangzott előadás rövidített szövege). Elérés: http://www.csepeli.hu/pub/1996/csepeli_kisebbseg_kepzelet_1996_02_24.pdf

3 – Milyen legyen Csehszlovákia? (1991) .In.: Önrendelkezési kísérleteink. Méry Ratio, Somorja, 1999,  99.-100. old.

Duray Miklós (1979) Adalékok a kisebbségi politikához. In.: Bibó Emlékkönyv I. kötet, Századvég Budapest, Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern 1991,  85.-99. old.