Nem volt kötelező elgyávulni!

(Miklósi Péter interjúja, megjelent 2014. november 7-én az Új Szó napilapban)

Duray Miklós 25 évvel ezelőtt, épp ezekben a napokban bő egy esztendei amerikai tartózkodás után (ideiglenes úti okmánnyal, mert saját útlevelét a hazajövetel eredeti, augusztusi időpontja előtt nyilván a csehszlovák titkosszolgálat ellopta) már a hazautazásra készülve csomagolt. Viszont öt évvel korábban, 1984. május 10-én, izgató hírek terjesztésének vádjával másodszor is letartóztatta őt a politikai rendőrség. Még hat évvel korábban, 1978 áprilisában, megalakította az illegális és eredeti nevén a Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottságát, amely a bársonyos forradalom után, 1989. december 28-án függesztette fel a tevékenységét.

Kezdjük a beszélgetést a Jogvédő Bizottságról.

– A Bizottság ténykedése többágú volt, de fő célunknak a csehszlovákiai magyar tannyelvű oktatás megőrzését, iskoláink védelmét tartottuk. Ebből a szempontból eredményes volt a tevékenységünk. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy életem egyik legsikeresebb korszaka ez, hiszen többedmagammal elértük célunkat. Ha ez akkor nem sikerül, ma talán már nincs is miről beszélnünk. Ugyanis az elképzelés, orosz mintára, az volt, hogy az oktatás nyelvét a természettudományi és más szaktantárgyakban szlovákra változtassák. Szlovákiában az ukrán iskolákat így szlovákosították el a hatvanas években. A 11 év alatt kiadott összesen 52 dokumentumunkból ellenben az is kiderül, hogy más szempontokból szintén szükség volt a tevékenykedésre, ezért mindig egy adott helyzettel foglalkoztunk. Egyebek mellett a Csemadok védelmével vagy a kormányzati szinten zsarnoki üzemmóddal kezelt kisebbségi kérdéssel. Az 1988-at megelőző egy-két évben ugyanis minden jel arra mutatott, hogy fölszámolják a szlovák kormány kisebbségi titkárságát. A Jogvédő Bizottság ez ellen is fölemelte szavát, éspedig sikerrel. Nyolcvannyolc májusának egyik délutánján éppen otthon voltam, amikor megszólalt a telefon, és a vonal túlsó végén az érintett kormányzati hivatal akkori vezetője, Sziegl Ferenc csak annyit mondott: „Miklós, győztünk!” Az ekkori kommunista hatalom – igaz, megkülönböztetetten háttérbe szorított – részese olyan embert hívott fel a hírrel, aki szemben állt a hatalommal, és akit addig kétszer bebörtönöztek. Tulajdonképpen megköszönte, hogy egyeztetés nélkül is tudtunk együttműködni.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (az alábbiakban CSMKJB) által kiadott dokumentumok könnyen számszerűsíthetők, de még mai szemmel is fontosabb azok társadalmi „csobbanása”, hullámverése…

– Ennek két jellemző vonása volt. Az egyik a mindenható hatalom mindenkit megfélemlíteni akaró hepciáskodása, olykor egyenesen hecckampánya; a másik pedig 1982-83-ig a felvidéki magyarok negatív viszonyulása a Jogvédő Bizottság munkájához. Úgy tekintettek rá, mintha provokáció lenne. Mert sokáig egyszerűen nem akarták elhinni, hogy az itteni magyar iskolákban megszüntethetik az anyanyelvi oktatást. Amikor viszont lelepleződött ez az ármánykodás, engem pedig 1982. november 10-én Pozsonyban a köztársaság felforgatására irányuló bűntett elkövetésének vádjával letartóztattak és először bebörtönöztek, majd bíróság elé állítottak, annak részben belföldön, részben nemzetközileg is – beleértve mind a hivatalos, mind a nem hivatalos magyarországi köröket – nagy visszhangja támadt. Ennek köszönhetően helyeztek szabadlábra 1983. február 22-én.

Tizenöt hónappal később, jelesül pont harminc éve, újra letartóztatták. Ekkor már egy kerek esztendeig tartották zárkában.

– De miért? Bosszúból, mert a hatalom meghátrálni kényszerült, és visszavonta a magyar iskolákkal kapcsolatos tervezetét.

Másodszori letartóztatása a korábbiaknál is határozottabb hazai ellenzéki és széles körű nemzetközi tiltakozást váltott ki. Idehaza Ján Čarnogurský, Ján Jablonický, Milan Šimečka, Miroslav Kusý; Magyarországon a hivatalos politika és az ellenzéki körök álltak ki ön mellett. A tengerentúlon a nemzetközi PEN Klub amerikai tagozata, Tom Lantos kezdeményezésére az amerikai kongresszus 38 tagja, az írók közül például Kurt Vonnegut, Arthur Miller és mások fejezték ki tiltakozásukat; a kanadai Ottawában pedig ’85 májusának elején tüntetést tartottak a szabadulásáért. „Odabenn” voltak minderről értesülései?

– Nem, hiszen az ügyvédem sem reszkírozhatta meg, hogy beszámol, mert találkozásaink helyiségét is lehallgatták. Csak az arckifejezéséről tudtam párszor leolvasni, hogy mi történik. Közvetett információm is csupán egy volt, de az érdekes. Egy alkalommal a körletparancsnok vezetett a folyosón, és mögöttem lépdelve azt mondta: „Duray, maga híres ember. Az összes külföldi rádió magáról beszél!”

Mint ahogy 1977 januárjától a nyugati médiában gyakori téma volt a Charta ’77 is, amelyhez aláírásával szintén csatlakozott. Hogyan értékeli ma ezt a kiáltvány és a CSMKJB együttműködését?

– Fontos volt, noha sokáig pusztán személyes kapcsolataim voltak a Charta képviselőivel, az „intézményes” együttműködés csak 1983-ban jött létre. Ugyanis azok a munkatársak, akik a Jogvédő Bizottság tevékenységét segítették, ellenezték a közvetlen kapcsolatfelvételt. De 1983-ban már annyira önállósítottam magam, hogy a korábbi segítők kihátrálása után újakat kerestem, és nekik nem volt ez ellen kifogásuk. Így nyolcvanhárom után már közös akcióink voltak a Chartával.

Ma már nyilvánosan is tudható, hogy a CSMKJB például 1980 májusában az EBESZ madridi konferenciája elé terjesztette javaslatait; pár hónappal korábban a politikai mérföldkőnek számító helsinki utókonferencia záróokmányát aláíró kormányoknak címezte leveleit! Mérhető volt e nemzetközi aktivitások eredményessége?

– Ez tulajdonképpen lemérhetetlen, hiszen közvetlen visszajelzések, érthetően, nem érkeztek. Elmondható viszont, hogy közvetett jelzéseink voltak. Például az 1987-ben Bécsben tartott újabb helsinki utókonferencián az amerikai küldöttségvezető felszólalt mind az én, mind a felvidéki magyarok ügyében. De látni kell, hogy a Jogvédő Bizottság működésének kisugárzásában közrejátszottak azok a változások is, amelyek Leonyid Brezsnyev 1982-ben bekövetkezett halála után jellemezték az akkori Szovjetuniót, illetve az úgynevezett keleti blokk országait. Egyéni emlékem, hogy amikor 1985 márciusában Moszkvában Gorbacsov lett a párt főtitkára, én még a börtönben olvastam az első beszédeit a Pravdában és az Új Szóban. Akkor hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy szabadon fognak bocsátani.

Érdekes, legalábbis újságíró szemmel, hogy a CSMKJB csaknem két évvel az ön 1985-ös szabadulása után, csak 1987 januárjában újította fel érdemben dokumentumainak kiadását. Mi indokolta ezt?

– Mással foglalkoztunk: a Charta ’77, az akkoriban Ján Čarnogurský körül formálódó szlovákiai ellenzék és mi egy nagy közös tervezeten dolgoztunk, és erről 1986 végéig zajlottak a tárgyalások. A Charta jelezte, ha megegyezünk a szlovákokkal, akkor ők támogatni fogják a megtárgyalt dokumentumokat. Sajnos, nem sikerült megegyezni a szlovákokkal, ami engem nem lepett meg; és a szóban forgó anyagok csak később, a Kettős elnyomásban című kötetben jelentek meg.

Mit lehet tudni az ön egyesült államokbeli meghívásáról?

– Hogy két meghívásom volt. Az első még 1982-ben érkezett. Pont egy-két héttel a lakásunkban tartott nagy házkutatás előtt, és erre a levélre is lecsaptak. A második meghívásban az amerikai Soros Alapítvány, Indiana város alapítványi egyeteme és a HHRF, tehát az amerikai magyar emberi jogokért alapítvány társultak. 1987-ben beadtam hát itt az útlevélkérelmemet, de egyből elutasították. Nem sokkal később felkeresett egy ismerősöm – ma már tudom a titkosszolgálati nyilvántartási számát –, hogy miképpen áll az útlevelem ügye? Mondtam, sehogy. „Ó, rosszul intézted” – felelte, mert a rendőrség útlevélosztályán azt kell mondani, hogy kivételt kérsz. Újra letettem hát a hazai hatóság pultjára a kérvényemet, mondván, kivételt kérek! Egyből átvették az iratot, és meg is kaptam a pozitív elbírálást. A feleségem kérelmét viszont elutasították, és csak 1987 decemberében bírálták el kedvezően. Kiutazásunk dátuma így lett 1988 augusztusa.

Utólag sem sajnálja, hogy ilymód lekéste ’89 novemberének bársonyosnak mondott, de mégiscsak forró napjait? Ahogy a berlini fal leomlását vagy a magyar–osztrák határnyitást, Nagy Imre budapesti újratemetésének felejthetetlen emlékeit közelből…

– Mondhatnám, hogy sajnálom, de bizonyos szempontból érdekes is volt onnan átélni ezeket az eseményeket. Ott ugyanis rengeteg információhoz jutottam, és nemcsak számomra vált teljesen világossá, hogy a kommunizmus meg fog bukni. Ezt csak az itthoniak nem tudhatták biztosan. Igaz, Magyarországon az MSZMP vezető képviselői már készültek a bukásra, de a CSKP első garnitúrája vagy az akkori NDK első garnitúrája nem tudta ugyanezt. Ők a berlini fal omlásakor azt várták, hogy az ott állomásozó szovjet hadsereg megvédi őket, de Moszkvából erre nem érkezett engedély. November 17-én és az azt követő első napokban Csehszlovákiában is mindenki bizonytalanságban volt. Ugyanekkor Amerikában például a képes magazinok azt is próféciálták, hogy rövidesen miképpen fog megváltozni Kelet-Közép-Európa térképe. Engem ezért nem ért váratlanul, ami a kilencvenes évek elején történt. Sőt, már 1985-ben a börtönben éreztem, hogy ha a szovjethatalom megváltozik, akkor valószínűleg Csehszlovákia megszűnése is bekövetkezik.

1988 augusztusától 1989 decemberéig miként tudta követni az itteni magyar eseményeket? Például az 1988 októberében ismertté vált Csehszlovákiai magyar memorandum aláírói között az ön neve is ott szerepel!

– Mert ezt a dokumentumot a Jogvédő Bizottságban akkor kezdtük előkészíteni, amikor még itthon voltam.

Vagy arról, hogy 1989 februárjának elejére elkészült a 33 szlovákiai magyar értelmiségi közös, a legfelsőbb pártszerveknek címzett beadványa!

– Az egy más dolog.

Tudta követni az eseményeket, megvoltak a fontosabb értesülései?

– Igen. Egyrészt itthonról személyesen hozott közvetlen információim voltak, másrészt kéthetente akár egyórás telefonbeszélgetést folytattam az itteniekkel. Nem ijedtek meg, hogy lehallgatják a telefonjukat.

Csupán sejtette, vagy bizonysággal tudta is, hogy a CSMKJB tevékenykedésében a később az ügynöklistákon is fel-felbukkanók a közvetlen munkatársai?

– Hát sejtettem, hogy vannak valakik beépítettként, elvégre az ellenkezője csoda lett volna. Ám hogy kik, arról fogalmam sem volt. És a mai napig is csak két személyről tudok a közvetlen környezetemből, mert tudatosan és tüzetesen azóta sem jártam ennek utána.

Miért mondta már idehaza, 1990 első hónapjaiban, hogy a Csemadokot le kell rombolni?!

– Valószínűleg rossz kifejezést használtam, és a későbbi nyilatkozataimban kitértem erre. Viszont annyiban igazam volt, hogy új struktúrát kellett adni a Csemadoknak. Ma már túl vagyunk ezen, megvan az új szerkezete, csak önmagában küszködött sokáig.

Pedig éppen a Csemadok akkoriban még meglévő struktúráin izmosodott az Együttélés Politikai Mozgalom, amelynek 1990 tavaszán ön lett az elnöke!

– Nézze, az Együttélést egyrészt azokra a csemadokosokra építettük, akik ’89 novemberéig főként azért dolgoztak ott, mert lényegében ez biztosította a közéleti tevékenység egyetlen megnyilvánulási formáit; másrészt pedig azokra, akikkel az 1960-as években a klubmozgalomban, 1968–69-ben pedig a Magyar Ifjúsági Szövetségben tudtunk jól együttműködni.

Sértőnek érzi, hogy 1989 decemberében végül is nem lett tagja Marián Čalfa nemzeti megbékélés kormányának?

– Nem. Többször elmondtam, köszönöm Marián Čalfának, hogy megvétózta az én jelölésemet. Nem tudtam volna mihez kezdeni azzal a pillanattal, amikor az eskütételnél Gustáv Husákkal kellett volna kezet fognom. Lehet, hogy valami nagy szamárságot követtem volna el. És miniszterként sem éreztem volna jól magam. Ugyanis a politikai életben sem politikusként, hanem inkább értelmiségiként vettem részt.

Miért beszél az utókor olyan keveset a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának tevékenységéről?

Azért, mert én voltam a főszereplője. Ez az egyetlen oka.

2014 őszén milyen értéke van a kimondott szónak?

– Attól függ, ki mondja. Mert az emberek szavának súlyát nem a pozíció, hanem a szellemiség adja meg. Lehet, hogy valaki szavának következménye van, de súlya nincs. A szavak súlya nem attól függ, hogy kinek milyen hatalmi eszköz van a kezében, hanem hogy azok milyen üzenetet hordoznak.

Az ön fia odakünn Amerikában született, ma nagyjából egyidős a szabadsággal. Ő sok tekintetben másként látja a világot?

– Talán csak annyiban, hogy kicsit radikálisabban gondolkodik, mint én.