70 éves Duray Miklós – Születésnapi interjú

dm szorvanyEgy valami nem változott: a hatalom és a szlovákiai többségi társadalom viszonyulása  a magyarokhoz – mondja Duray Miklós.

Duray Miklós politikus, író, tanár és gondolkodó, a felvidéki magyarság kiemelkedő személyisége hetvenéves. 1945. július 18-án született Losoncon. Születésnapi beszélgetésre kértük fel.

Értelmiségi családba született, milyen útravalót kapott Losoncon a háborút követően?
– Szerintem nem az a döntő, hogy értelmiségi, vagy nem értelmiségi családba születik az ember, hanem az, hogy milyen értékrend az uralkodó a családban. Ugyanis az emberek magatartását, legalább is kezdetben, mindenképpen az határozza meg, az befolyásolja szemléletvilágának alakulását. Ezt tartom döntő szempontnak. Olyan értékrendben nőttem fel, ami természetesen keresztény értékrend, de ez önmagában még keveset mond. A meg nem alkuvás, a tisztesség, a magántulajon és a közösség tisztelete, a közösségért való cselekvés és a látástól vakulásig való munkálkodás jellemezte közegben nőttem fel. Három-négyéves koromban a nagypapám lakatosműhelyének közepén ültem egy kisszéken, és néztem, ahogyan dolgoznak. Ötéves koromban pedig már én adtam ki a megrendelt, elkészített tárgyakat. Tehát már iskolás korom előtt felnőtt-feladatokkal voltam megbízva. Vagy amikor a Csemadok megalakulását követően megjelent az első Népnaptár, az előfizetőknek szánkón hordtam szét Losoncon, pedig még nem is jártam iskolába. Tehát ez a közeg alapvetően befolyásolta a magatartásomat és gondolkodásmódomat.

Ha visszagondol gyermekkorára, derűs emlékei támadnak? Nem voltak ugyanis könnyű évek ezek…
– Az ember két szempontból szokott emlékezni a gyerek- vagy fiatalkorára. Az egyik maga a pozitívum, hogy fiatal volt, mert az mindig pozitív élmény, függetlenül attól, hogy milyen közegben éli meg. A másik meg az a szörnyűség, amiben élni kellett. Figyelmeztettek például, hogy ne hangoskodjak, mert meghallják, hogy magyarul beszélek, s abból gond lehet. Emlékszem a családom belüli betegségekre, a nagyapám halálára 1949-ből, emlékszem hogyan hurcolták el apámat. El akarták vinni Jáchymovba kényszermunkára… Végül is egy olyan betegség árán menekült meg, melynek következtében hónapokig kórházban feküdt. Emlékszem 1956-ra, naplót vezettem az eseményekről… Két síkon jelenik meg korai ifjúságom: a borzalmak és a fiatalság kellemes emlékei alapján.

“Életutad üzenete, hogy nincs külön nemzeti kérdés és demokrácia kérdés. Ha a nemzeti kérdések nem nyernek a demokratikus értékek jegyében megoldást, akkor súlyos hiány marad a demokráciában. És ebbe nem lehet belenyugodni. Ezen a téren mutattál példát, és vállaltál bármilyen árat, a börtönt és a megaláztatást is. Meggyőződésem, hogy a magyarság helyzete e példa híján rosszabb lenne” – fogalmazott az ön a 65. születésnapja alkalmából az akkori magyar külügyminiszter, Martonyi János. Az, hogy a nemzet kérdései kezdték el egyre inkább foglalkoztatni, a családi indíttatásnak köszönhető, vagy valami más is közrejátszott?
– Nyilván az ember is úgy épül fel, mint egy ház. Egymásra rakják a téglákat, majd eljutnak odáig, hogy tetőszerkezetet kell készíteni. Hogy az ember idős korára milyenné válik, rengeteg benyomásnak, ismeretnek, tudásnak a következménye. Egyáltalán nem véletlen, hogy a nemzettel kezdtem el foglalkozni, hiszen azt láttam kiskorom óta, hogy a nemzettel gond van, a nemzethez tartozás miatt üldözésben részesülhet az ember, nehéz az iskolába járás, mert nincs olyan iskola, vagy csak éppen megalakult. Szóval a nemzethez kapcsolódó nehézségek és bonyodalmak mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzet egy központi, gondolkodásom irányultsága szempontjából meghatározó kérdéssé vált. Mert ha valamivel baj van, ha valami miatt emberek egy csoportját támadják, azt védeni kell. Ha hovatartozásod, vallásod vagy faji származásod miatt támadnak, azzal szembe kell szállni, mert ezek alapvető értékek.

Gondolom szívesen emlékszik vissza a hatvanas évekre, akkor kezdődött a Prágai Tavasz, amikor egyfajta felszabadultság érzése uralkodott el az embereken, s ön többedmagával megalapította az önálló Magyar Ifjúsági Szövetséget.
– Ez már a kibontakozás időszaka volt, az ezt megelőző időszakot a készülődés jellemezte. Egyetemista koromra viszont már teljesen egyértelművé vált az irány. Elsőéves koromban alakult meg a József Attila Ifjúsági Klub, ahol azonnal el kezdtem dolgozni, 1965-től már az elnöke voltam. Abban az évben szerveztük meg az első Nyári Ifjúsági Találkozót, amelynek jelentősége mind a mai napig abban rejlik, hogy a háborút követően ez volt az első ilyen jellegű ifjúsági találkozóhely. Nem a hivatalos hatalom szervei jóváhagyásával, részvételével szerveződött, hanem teljesen civil alapon. Most van az 50. évfordulója, ezt nem lenne szabad elfelejteni. Tudatosítani kellene, hogy ott indult el egy olyan országos méretűnek nevezhető civil szerveződés, amely 1968-ra oda érett, hogy megalakíthattuk a független Magyar Ifjúsági Szövetséget, melynek 20 ezer tagja volt.

Most is szívesen találkozik fiatalokkal, ott volt a martosi és a krasznahorkai táborban is. Az első martosi szabadegyetemet követően, mondhatni lelkendezve nyilatkozta, hogy valamit visszaérez abból, ami a hatvanas éveket jellemezte.
– A hatvanas évek azon szellemiségét éreztem visszaköszönni ezekben a táborokban, ami minket is fűtött akkoriban. Tehát nem a 60-as évek körülményeit, hanem ami bennünket is mozgatott annak irányában, hogy függetlenül, de elkötelezetten cselekedjünk. Közösségi elkötelezettséggel szervezni az életünket, a kapcsolatrendszerünket. Tény, azóta sok minden megváltozott, egy valami nem: a hatalomnak és a szlovákiai többségi társadalomnak a viszonyulása a magyarokhoz. Egy biztos: magyarellenesség volt, van és lesz. Nyilván nem arra kell az embernek az életét felépítenie, hogy létezik magyarellenesség, de ha a társadalmi szerveződéseit, a kapcsolatrendszereit, a szakmáján kívüli szellemi életét ennek tudatosítása nem befolyásolja, akkor veszélybe kerül a társadalom, mert szét lehet verni. A társadalom egységben tartásának fontos eleme, hogy a nemzet nyelvi, kulturális, történelmi és tudati egységét próbáljuk megőrizni. Ez önmagában olyan érték, hogyha támadják, ahogy említettem, akkor védeni kell. Ha a kormányzat nem védi, nekünk, civileknek kell ezt megtenni. Ezért kellenek a szervezeteink, erre kell felkészülnünk. Ha küzdeni kell, akkor küzdeni kell. Ilyen szempontból megítélve, mind a martosi, mind az ún. gombaszögi, azaz krasznahorkaváraljai rendezvényen is visszaköszön ez a probléma, de úgy érzem, mintha ma másként tudatosítanák ezt, mint 50 évvel ezelőtt, noha a mai korszak sokkal nehezebb, mert jóval megosztottabb a társadalom. Soha nem lehet tudni, a társadalom melyik szegmenséből kap az ember támadásokat, melyik része adja fel a küzdelmet. Nos, mintha az életnek ezt a fajta bonyolultságát nem igazán tudatosítanák a mai fiatalok.

Önnek is bőven kijutott a támadásokból élete során. Kezdve mindjárt a hatvanas évektől, el egészen a közelmúltig. Azonban nem adta fel. Hogy tudott azzal együtt élni, hogy módszeresen, szervezetten támadták?
– Mindenhez hozzá lehet szokni, és egy bizonyos idő után az ember már nem veszi a lelkére…

Akkor sem, ha Slotával egy szinten emlegették?
– Megnéztem, hogy ki mondja, s kialakítottam róla a véleményemet. Tulajdonképpen a hetvenes években jutottam el oda, hogy kezdett nem érdekelni, ki, hogyan minősíti a tevékenységemet, magatartásomat, véleményemet,. Több évtizede már, hogy rólam ez úgy lepereg, mintha nem is lenne. Ne hogy félreértsék, nagyon fontosnak tartom a párbeszédet, az eszmecserét, de a minősítő vélemény nem érdekel.

Viszont akik azon igyekeztek, hogy Duray Miklóst lejárassák mint politikust, közéleti embert, egész jó hatásfokkal dolgoztak. A felvidéki társadalmon belül is máig megmaradt ennek a nyoma.
– Igen, sajnos ez arról tanúskodik, hogy azok, akik ezen dolgoztak, megrendelésre cselekedtek, mert ha saját véleményt nyilvánítottak volna ki, akkor lehetett volna velük párbeszédet folytatni. De ezek utasításra feladatot hajtottak végre, s hogy volt némi sikerük, az azt jelenti, hogy vannak a felvidéki magyar társadalmon belül hasonló emberek, akik nem ugyanezt mondják, de elfogadják azt. Minden társadalomnak megvan a maga szemétje.

Most, hogy már idestova öt éve nem foglalkozik aktívan pártpolitizálással, hogyan érzi magát? Megkönnyebbült egy kicsit, hogy lerakta ezt a terhet? Hogyan éli ezt meg?
– Őszinte leszek, a pártpolitizálás engem sohasem vonzott. Nem olyan típusú ember vagyok, aki különböző hatalmi taktikákban képes odaadóan cselekedni. Idegennek érzem magamtól, s nem is igazán vagyok hajlandó a végrehajtásra. A stratégiai kérdések más jellegűek, nem mindenféle alantas taktikákról szól, hanem az irányokról. Ezzel szívesen foglalkozom ma is, publikálok is ebben a témakörben. Még a stratégiát megvalósító politikát is kedveltem, de az alantas manővereket nem. Mondhatni, megkönnyebbültem, amikor 2010-ben kiléptem ebből a körből. Ráadásul azzal a szomorú összegzéssel kellett kilépnem, hogy a rendszerváltozástól, 1989-90-től kezdve az életem talán szinte feleslegesnek bizonyult, mert semmi maradandót nem tudtam létrehozni. A hetvenes-nyolcvanas években legalább azt sikerült elérni, hogy megmentettük a magyar iskolákat. Mert azt csak azzal a módszerrel tudtuk megtenni, amit akkor választottunk, beleértve a kétszeri bebörtönzésemet is. Ez utóbbit nem vereségként, tragédiaként élem meg, hanem a cél elérése érdekében vállalt eszközként.

Ha hét évtized sikereiről, kudarcairól kérdezem, részben meg is adta a választ. A ´89 utáni időszakot kudarcként éli meg…
– Azoknak nem kudarc, akik meggazdagodtak, de a felvidéki magyar társadalom számára ez egy kudarcos 25 év. Mert csak gyengültünk társadalmilag, anyagilag, a politikai érdekérvényesítés terén, a szülőföldhöz ragaszkodás szempontjából is. Valamikor az üldöztetésben is azt keresték, hogyan szökhetnek vissza. Ma a kiúttalanság miatt elmennek, és nem váltanak menettérti jegyet.

Mindez bizonyára nagyban befolyásolja Duray Miklós közérzetét, azt, hogyan érzi magát a bőrében így hetvenévesen?
– Mindez szomorúságot vált ki belőlem, csakhogy ezen én most már nem tudok változtatni. Csak a véleményemet tudom elmondani. Próbálok oktatni, próbálom leírni mindazt, amit tapasztaltam, illetve a jövőben alkalmazhatónak is vélek. Tehát nem vesztettem el az aktivitásomat, de most már nem pazarlom az erőmet arra, ami éveken keresztül eredménytelen volt.

Az aktivitása tehát megmaradt, az optimizmussal hogy áll?
– Aki nem veszíti el az aktivitását, s ennek révén próbál jövőben gondolkodni, csak optimista lehet.

Forrás: Barta József, Felvidék.ma