Együtt-gondolkodás nélkül nincs együttes cselekvés

(megemlékezés Hamos Lászlóról a Magyar Országgyűlésben 2019. július 1. Budapest)

Hámos László az eszményi Kárpát-medencei magyar ember megtestesítője volt, aki nem csak a New York-i lakásában érezte magát otthon hanem Budapesten, Kassán és Kolozsvárott is. Ő olyan volt, akiből több kellene errefelé, talán néhány milliónyi. Akik számára természetes lenne, hogy a hazajövök és a hazamegyek ugyanazt jelenti: a nemzet közösségéhez tartozást, éljen bárhol a földkerekségen.

Édesapjának családi gyökerei révén felvidéki, pontosabban palócföldi, édesanyja családja szerint erdélyi eredetű. Ez ugyan csupán a térségünknek több mint ezer év alatt kialakult történelmi-földrajzi egységeire utal, illetve a család területileg elágazó származására, de ha érzékeljük az ebben rejlő kulturális és történelmi kapcsolatrendszert, akkor családja a Kárpát-medencei magyar nemzeti szövevény egyik megtestesítője.

Ennek a hazaként is emlegetett földrajzi nagytérségnek én csupán az északnyugati részét tekinthetem szűken vett szülőföldemnek, de húszévesen, 1965-ben kezdtem tudatosan birtokba venni hugenotta, német, zsidó, szláv gyökereimmel ezt az eszmeileg összefüggő területet Soprontól Gyímesfelsőlokig, többek között Szentimrei Jenő Zsolt nevű unokájának ösztökélésére, akinek hívására akkor Erdélybe utaztam. Csalogatása nem csupán az ottani tájnak, számomra az irodalomból ismert sajátosságai miatt volt sikeres, hanem a haza azon ismeretlen részének szellemi vonzása révén is, ami okán ő sem csak a Karancs hegye vagy a Gömör-tornai karszt miatt utazott Felvidékre, hanem Madách Imre végső nyughelyénél való tisztelgés, Zoboralja ősi magyar népi kultúrája és a közös gondolkodás több évtizede tartó bénultságának felélesztése miatt. Meg talán a szász, frank, zsidó, szláv, vlach, magyar közös, hungarus gyökerű hagyományok miatt, aminek részben én is örököse vagyok és ő is, meg Hámos László is és remélem még nagyon sokan.

Ez a lényeg. Lehetnek valakinek palócföldi vagy erdélyi gyökerei és születhetett Párizsban, életének nagy részét élhette New Yorkban, egyszerre érezhette magát magyarnak és amerikainak, hiszen a párhuzamosság ma már természetesnek tekinthető és sohasem volt természetellenes, akárcsak hungarusz tudatunk elmélyülésének idején (de ez nem kettős indentitás, mert az tudatzavar). Mindemellett elkötelezettje lehet bárki örökölt nemzeti kultúrájának és az ehhez kapcsolódó nemzeti értékeknek, amik nem állami, még kevésbé nemzetállami és sohasem hatalmi eszközök, hanem a nemzet közművelődési, a senki ellen sem irányuló, közösségi tudatot alkotó és erősítő tudati és érzelmi elemek.

Ez a meghatározó pont. Egy ember, akinek fizikailag semmi kötődése sincs a magyarok által lakott térséghez, mégis úgy dönt, hogy az ott élő magyarok érdekének szenteli életét. Nem az anyagi léte függvényében dönt így, hanem lelki, hagyományi, gyökéri alapon. Lehet, hogy Hámos Lászlóban az első pillanatban, 1976-ban nem így fogalmazódott meg ez az elhatározás, de ez lett a következménye. Ugyanakkor azt sem zárom ki, hogy ez volt az elrugaszkodási pont. Tizenötéves koromban én is tettem olyan kijelentést, hogy az életemet a felvidéki magyaroknak szentelem.

A Causescu hatalom Hámos László elhatározását megelőzően, mintegy tíz évvel korábban kezdte tervezni Románia területi átszervezését, Kolozsvár nevének megváltoztatását, a nagy román betelepítések szervezését a magyarok lakta erdélyi és partiumi területekre, (akárcsak az 1960-as évek elején Csehszlovákiában az ottani magyar lakosságú területekre a helyileg idegen lakosság betelepítését.) Ennek a folyamatnak a magyarellenessége, ami az 1930-as évek fasizmusára emlékeztetett és következményei indították el a Magyar Emberi Jogok Alapítványát és nem véletlenül Hámos László kezdeményezésére. De ezt egyedül nem tehette volna, hiszen ezt szálmagányosan nem győzte volna. Munkatársai Latkóci Emese, Szekeres Zsolt, majd szélesítve az együttműködők körét, Laurel Edit és a további amerikai magyar szervezetek támogatásával, mint az Amerikai Magyar Koalíció vagy a Nagy Károly által szervezett Magyar Öregdiák Szövetség, Bessenyei Kör, Püskiék, a torontói, az ottavai, montreali magyar szervezetek, Csermely Péterék, Tőkés Istvánék és sorolhatnám. Nem véletlenül történt ez így, hiszen akkor kezdtek gyülekezni a felhők a felvidéki magyarok oktatásügye körül is, amiről ők még 1976-ban nem tudhattak sokat, de már ott volt a légtérben, hiszen 1976-ban született meg a politikai döntés a felvidéki magyar oktatás részleges felszámolásáról, de erre csak 1978-ban derült fény, ha ezt fénynek lehet tekinteni és nem inkább borúnak.

Az 1970-es évek közepének világpolitikai átalakulása sok mindenre magyarázatot ad, még ha megoldással nem is szolgál. A legfontosabb az 1973-ban elkezdődött helsinki folyamat, amiben mind a két világhatalmi fél egyszerre, de nem azonos módon nem azonos okok miatt elbizonytalanodik és egymással szemben politikailag kereskedik. Addig csak erőpolitika folyt. Ekkor kezdett átváltozni a szembenállók szembesülése szellemi értékrendi küzdelemmé Az egyezkedés harmadik kosara jelentette a talányt. Ennek a nyomása alatt ratifikálják a szocialista államokban az ENSZ-nek a Polgári és Politikai Jogok Egyeségokmányát. Ez egy lényeges támaszpontja a HHRF-nek is. Ha ez nem következett volna be, csak hadonászhattunk volna. Nyugatról kelet felé vádaskodhattak volna, visszafelé pedig kétségbeesetten kiáltozhattunk volna.

Itt kezdődik a HHRF történelmi küldetése. Ezt a helyzetet ők ismerték fel először. A csehszlovákiai Charta mozgalom is csak egy lépéssel később jött rá, hogy nemzetköziesíteni lehet a polgárjogok védelmét, a jogsértésekkel szembeni ellenállást.

A magyarországi ellenzék csak rászagolt.  Nem tudott kitörni a belső ellenzékiségből. Csupán három esetben sikerült. Először a Charta 77 aláíróival való szolidaritás vállalással, másodszor az én börtönzéseim elleni tiltakozással, majd a romániai falurombolás ügyében.

A magyarországi demokratikus ellenzék, amit később Szabad Demokraták Szövetségének neveztek, ugyan kapcsolatot épített ki a határon túli másként gondolkodókkal, de ezt eszmei, azaz ideológiai alapra helyezte. Nem az elszakított magyarok helyzetéért való kiállás volt a döntő, hanem hogyan helyezkednek szembe a létező hatalommal. Az 1985-ben Budapesten megrendezett Európai Kulturális Fórum ellenzéki külön konferenciája ezért nem is tűzte napirendjére az elszakított magyaroknak a nemzeti kultúrájuk művelésének és az anyanyelvi oktatásának jogát érintő sérelmeket. Nekem elmagyarázták, ne vegyem rossznéven tőlük, de ez a nyugatiakat ez nem érdekli. Ekkor értettem meg, hogy az 1979-ben készített Szlovákiai jelentés c. anyagunk miért nem jelenhetett meg angolul Londonban a Minority Rights Group kiadásában. A nyolcvanas évek vége felé ezért a határon túli magyarok szembe helyezkedése az uralmon lévő hatalommal az akkori magyarországi demokratikus ellenzék szempontjából csak egyéni meghatározottságúvá vált. A HHRF azonban mindezt közösségi alapra és a nemzetközi kapcsolatok függvényrendszerébe helyezte.

Hámos Lászlóval először 1979-ben kerültem kapcsolatba. Sajátos találkozás volt, hiszen nem is találkoztunk. Az ügy, a felvidéki magyar oktatás megvédése azonban találkozott a Magyar Emberi Jogok Alapítvány tevékenységével. Az világos volt a harcot otthon kell megvívni, de szükség volt erőforrásokra, és ez egy ilyen forrás volt, így elviselhetőbb lett az otthoni kezdeti magányosság. A HHRF segítsége és kapcsolati rendszere a második bebörtönzésem idején vált igazán nélkülözhetetlenné.

Az 1982-es első letartóztatásomat követő bírósági per felfüggesztése majd szabadlábra helyezésem 1983-ban magyarországi érdekkel függött össze. A hivatalos Magyarország attól tartott, hogy elítélésem megerősítheti és összefoghatja a magyarországi ellenzéki csoportokat. Viszont 1984-ben a csehszlovák hatalom bosszúja okán kerültem vissza a börtönbe, mert sikerült kialakítanunk egy olyan széleskörű ellenállást a felvidéki magyar társadalomban, aminek hatására vissza kellett vonni a magyar nyelvű oktatás felszámolásának tervét. A HHRF ekkor lépett be a küzdőtérre teljes mellszélességgel és megszervezte azt a nemzetközi tiltakozást, ami nélkül aligha kerülhettem volna el a többéves börtönzést.

A HHRF 1984. május 20-án tette közzé az első angolnyelvű sajtótájékoztatót második börtönzésemről. Ezt követően minden jelentős nyugati hírügynökség beszámolt erről. Megszólalt az amerikai külügyminisztérium is, az amerikai szenátus, a Pen Club, nem maradhatott szótlan a szlovák ellenzék sem, noha ők nem szimpatizáltak jogvédői tevékenységünkkel. Aztán történt valami, amire senki sem számított. Második börtönzésem egyéves évfordulóját megelőzően, húsvét előtt a pozsonyi városi ügyész visszavonta az ellenem beadott második vádemelési indítványt. Erről én is tudomást szereztem, mert egy év várakozással engedélyt kapott a feleségem, hogy meglátogathasson engem a börtönben, Az ügyészi felügyelet mellett zajló látogatás során elsuttogta két vagy három szlovák mondat fedezetében, előre begyakorolt nyelvi ferdítéssel: visszavonták. A HHRF kanadai munkatársai nagy tüntetést szerveztek 1985. május 8-ra az ottavai csehszlovák nagykövetség előtt, ahol háromezer ötszázan követelték szabadon bocsátásomat. Május 10-én délután fél egykor a pozsonyi cellám ajtajában megfordult a kulcs, kinyílt az ajtó és elhangzott a varázsszó, vegyem a holmimat és lépjek ki. Megszüntették az ellenem folyó eljárást és szabadlábra kerültem.

Az akkori csehszlovákiai belpolitikai viszonyok alapján azonban feltételezhető, hogy aligha került volna sor erre, ha a HHRF nem tesz meg minden tőle telhetőt ennek érdekében. A Szovjetunión belüli változások akkor kezdetlegesek voltak, ráadásul egy ilyen ötvenedrangú ügyet nem befolyásolhattak. Akkor már a magyarországi belpolitikának sem fűződött érdeke az én ügyemhez, hiszen a bennfentesek számára világos volt az akkori ellenzék megosztottsága, amit egy Duray-ügy nem írhat fölül. Nyilvánvaló, hogy az akkori csehszlovák politika nem akarta vállalni a konfliktust, mert nem érte meg neki. Nem állampolitikai és nem hatalompolitikai kérdés volt számára. De hogy ez így letisztázódhasson a HHRF érdeme volt.

Ezért köszönet Hámos Lászlónak és a HHRF-nek, hogy 1985 májusától szabadlábon és büntetlenül dolgozhattam a felvidéki magyarok érdekében mindaddig, amíg az egyebek nem döntötték el, hogy demokratikus módon is el hetet érni azokat a célokat, amiket korábban csak hatalmi eszközzel lehetett volna.

Duray Miklós

A beszéd videófelvétele itt tekinthető meg.