Ne féljetek megmaradni magyarnak!

A Pro Minoritate Alapítvány és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szervezésében a magyar Országházban került április 20-án megrendezésre a Duray Miklós üzenete a világ magyarságához című konferencia. Méltó történelmi környezet, sok-sok barát és ismerős, megannyi magyar elme, politikus, közéleti ember, Duray tisztelői, pályatársai. A „nemzet főtere”, ahogyan Gyurcsík Iván egykori Együttélés-alapító az Országházat nevezte méltó helyet adott egy erre érdemes magyar ember, politikus, hazafi emléke előtt tisztelegve. Furcsa érzés volt, ahogy a történelmi falak között nézelődve, gyönyörködve arra vártam, hogy Duray Miklós mikor lép be a terembe, hogy elmondja – mindig felkészülten – gondolatait a nemzet jelenéről, jövőjéről, igazi stratégaként, a kisebbségbe szorult nemzetrészünk kilátásairól, tűpontosan, egyenesen, nem kenegetve a bajt a száraz kenyéren. Hiszen egy ilyen léptékű konferencián, neki mindig ott volt a helye.

De amint elkezdődött és egyre intenzívebbé vált a gondolatok, a múlt emlékeinek igazgyöngybe fűzése, ha fizikailag nem is, de lélekben kirajzolódott, szellemében megjelent Duray Miklós is. Fia, Duray Áron Bálint, aki Duray Miklós önkéntes száműzetése, „tanulmányi ösztöndíjba” bújtatott kimenekítése idején született az USA-ban, szintén jelen volt , így jelezve, kész továbbvinni és ápolni, megóvni édesapja, szülei örökségét. Köszönet neki ezért.

A hivatalos megnyitón többen is, köztük Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Forró Krisztián, a Szövetség elnöke, Deli Gergely, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora is szót kaptak, köszönthették a konferencia résztvevőit. Megtisztelte jelenlétével az emlékülést Ján Čarnogurský egykori szlovák miniszterelnök is, a Charta 77 egyik aláírója, Duray „sorstársa”, ha mondhatunk ilyet, hiszen őt is bebörtönözték az elvei miatt.

Mondanivalójából talán azt tudnám kiemelni, hogy fontosnak tartja a közép-európai együttgondolkodást, és hogy Európa jövője az erős, szuverén nemzetek szövetségén kell, hogy alapuljon, és ez kell, hogy adja az igazi erejét. Kár, hogy ezt a gondolatot, a jelenlegi, USA-bérenc liberális szlovák kormány nem osztja, az EU vezetésével egyetemben.
A későbbi folyosói beszélgetésekből kiderült, Ján Čarnogurský érti a magyarok problémáit, de véleménye szerint, a magyarok sajnos ezt egyedül nem tudják megoldani. Kimondta azt, amit mi is látunk 1100 éve.

Minden látszat ellenére, egyedül vagyunk Európában. Önmagunk foglyai vagyunk, és egyben legnagyobb ellenségei is.
A bevezető, köszöntő felszólalásokból talán Németh Zsoltnak, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökének néhány megszívlelendő, őszinte gondolatát emelném ki, aki Duray Miklóst politikusként, a nemzet szolgájaként hajthatatlannak és hajlíthatatlannak nevezte, ami kétségtelenül igaz is.

Következetesen és radikálisan ragaszkodott a felvidéki magyarok jogaihoz, és soha nem változtatott a hosszú vitákban edződött és kristályosodott letisztult álláspontján, és ez egy kérlelhetetlen erénye volt.
A „Durayzmus”, melyet a szlovák nacionalista és kommunista média egy része negatív jelzőként ragasztott rá, hogy leválassza, hiteltelenné, „szélsőségessé” tegye őt a szlovákok és a felvidéki magyarok körében (ami részben sikerült is), mára márkanév lett a kisebbségvédelmi politizálásban járatos emberek között, és immár az ő örökségeként él tovább tisztelői körében. A magyarság fennmaradásáért vívott küzdelemben mindig következetes és tiszta gondolatai voltak, és soha nem volt rest kimondani, amit gondolt, őszintén, minden máz és sallang nélkül. Neki a fekete fekete volt, a fehér pedig fehér. Nem keverte a színeket sem szürkére, sem piszkosfehérre, sem szivárványosra. Hitte, hogy a problémák pontos és érthető megfogalmazása és kimondása nélkül nincs megoldás. (Milyen kár, hogy ezt a részt (sem) halhatták meg azok a politikusok, akik ma a felvidéki magyarságot szeretnék képviselni, úgy, hogy még az igazság környékét is elkerülik). Duray örökségét nem szabad bezárva tartanunk, az ő nyomdokában járva vállalnunk kell a tartalmas, előremutató és -vivő vitákat még úgy, és akkor is, ha ezért megbélyegzést, vagy megvetést kapunk cserébe.

A köszöntők utáni első panelbeszélgetésen Tőkés Lászlót, Bárdos Gyulát és Brenzovics Lászlót szólaltatta meg Pánzcél Károly, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, arról faggatva őket, hogy mikor volt az első találkozásuk Duray Miklóssal. A jelenleg is zajló orosz–ukrán háború kapcsán talán Brenzovics László fogalmazott a legkeserűbben, hogy Duray már évekkel ezelőtt látta, megjósolta a kárpátaljai magyarság mára valósággá vált sanyarú helyzetét.

A megszólalók mindnyájan kiemelték, Duray nemcsak magyar, de európai szintű politikus is volt, aki gyakorlatilag államférfiként látta és értette a kisebbségi sorsot, és olyan magaslatokban, stratégiákban gondolkodott, ahogyan csak államférfiak képesek a nemzetükről.
Őket Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos előadása követte, aki a fellelhető, kutatható levéltári adatok alapján Duray rendszerváltás előtti, az állambiztonsági szervek általi megfigyeléséről, letartóztatásairól tartott értékes és érdekes, tanulságos előadást. Durayról többen is jelentettek a levéltári adatok szerint a szlovákiai magyarok közül. Többek között Szőke József, Balla Kálmán, Varga Sándor, id. Gyimesi György és Püspöki Nagy Péter, aki mellett, és akinek a farvizén, vagy kapcsolatrendszerén véletlenül a rendszerváltás utáni években feltűnt és beevezett, politikai pályára lépett a kiválasztott utód, Bugár Béla is. Véletlenek persze nincsenek, mint ahogyan az sem véletlen, hogy Bugár gatyamadzagon távirányított és rángatott eszmetársai éppen most készülnek másodszor is szétverni a felvidéki magyar, körvonalazódó egységet.

Duray 1987-es amerikai ösztöndíjjal való kiutazásáról, és az ottani tartózkodásáról Szekeres Zsolt, az Amerikai Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) elnöke számolt be részletesen, ismertetve, hogy Duray munkáját és tevékenységét mennyien figyelték és követték már akkor is a tengeren túl. Őt Horony Ákos jogász, majd Molnár Imre, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke, történész követte,

aki tényszerűen vetette össze Esterházy János és Duray Miklós életútját, mint a felvidéki magyarság Trianon utáni két legmeghatározóbb politikusának a munkásságát, gerincességét, magyarságát.
Ha csak ennek a két embernek a nyomdokaiban haladna a jelenlegi felvidéki politika, akkor sokkal előbbre lennénk. Duray, Esterházy hitéből táplálkozva politizált és élt, és mondta ki az örök igazságokat: ne féljetek magyarnak maradni a szülőföldön. Mi, kisebbségbe szorult magyarok, akiknek soha nem volt hazájuk, csak szülőföldjük, értjük ezt. Nemcsak beszélni kell a nagy elődökről, hanem felvállalni is az értékteremtő és nemzetet szolgáló munkájukat. Nem megalkudni, nem meghátrálni, nevén nevezni, és merni kimondani azokat a problémákat, amelyek megkeserítik kisebbségi létünk mindennapjait. Duray Miklós a kommunizmus összeomlása után újrakezdő felvidéki magyar politikai nemzedék nevében (és persze a maga nevében) fogalmazta meg és tisztázta Esterházy János helyét és szerepét az általa képviselt magyar népcsoport múltjában, jelenében és jövőjében. Ezt a szembenézést minden felvidéki nemzedéknek meg kell tennie, mert nekik is tudniuk kell: „Esterházy a mi tükrünk, a legfényesebb tükrünk.”

„Miklósnak az igazság folyamatos keresése és az igazságért való szüntelen küzdelmének erősítése miatt volt szüksége Esterházy János hitet és reményt adó példájára. Egészen addig, míg maga is rá nem talált a végső Igazságra, s halálos ágyán Kerényi Lajos atya, a haldoklók legendás kórházlelkészének kezébe le nem tette életének terheit, s a szent útravalót magához véve, megtisztult lélekkel lépte át az öröklét kapuját. Találkozásuk után Lajos atya megrendülten mondta a telefonba: „Egy nagy lélek távozott el közülünk.” Ez a kegyelmi pillanat volt Esterházy János viszontajándéka Duray Miklós számára, hiszen a Gulagban maga is azért imádkozott, azt kérte az Istentől, hogy a szentgyónás és szentáldozás szentségét megkapva távozhasson e világból, s így elnyerhesse az üdvösséget. Köszönjük neked János és Miklós, hogy itt a földön a nektek rendelt nemzetközösség szolgálatának szentelve életeteket, közbenjáróink voltatok. Legyetek velünk égi segítségetekkel is, hogy hozzátok hasonlóan mi is rátaláljunk az igazságra, s veletek együtt tiszta forrásból meríthessünk erőt földi létünk küzdelmeihez.”

Az ebédet követően a konferencia befejező részében Tárnok Balázs moderálta azt a panelbeszélgetést, melyben Szabó Tibor, Entz Géza, Tabajdi Csaba és Kiss Gy. Csaba beszélgettek a rendszerváltás utáni évek nemzetpolitikájáról, az erdélyi, felvidéki magyarság akkori terveiről, reményeiről és megfogalmazott autonómiatörekvéseikről, kapcsolattartásáról az anyanemzet kormányaival, a diplomáciai erőfeszítésekről, az akkor megszületett román–magyar, és szlovák–magyar alapszerződésekről. Tabajdi elmondta, hogy

az Európai Unió részéről erős nyomás volt mind a magyar, mind a szomszédos országok kormányain akkor, hogy rendezzék történelmi vitáikat, viszonyukat, és hogy ha ma születne egy ilyen alapszerződés, már sokkal gyengébb lenne, mint az akkori, ami szintén egy szinte semmitmondó dokumentumnak tekinthető a kisebbségek védelme és megmaradása tekintetében.
Tudatosítani kellett, hogy ezek a szerződések nem az RMDSZ vagy az MKP elődpártjai és a magyar kormány között születtek, hanem az egyes országok kormányai között. Talán Tabajdi Csaba fogalmazott meglepő módon a legőszintébben, aki baloldali politikusként nyíltan rávilágított arra, milyen különbség van a rendszerváltást követő baloldali értékek, és a mai, a nemzethez semmilyen módon nem kötődő liberális, hazaáruló ellenzék értékrendje között.

Rámutatott arra a szomorú felismerésre, hogy a jelenlegi európai kisebbségvédelmi politika teljes csődben és értékválságban van. Gyakorlatilag nem létezik és ez óriási gond. Az elmúlt harminc évben szinte semmilyen előrelépés nem történt a Magyarországgal szomszédos államok kisebbségi politikájában, a kisebbségi jogok érvényesítése területén, beleértve Szlovákiát, Romániát, Ukrajnát is. Kivétel talán csak Szerbiában, a Vajdaságban tapasztalható. Ennek következtében nem csodálkozhatunk, ha a kisebbségi politika radikalizálódik. A radikalizálódás, amire manapság szívesen ráaggatja főleg a liberális kommunista média és politika a szélsőségesség bélyegét, de aminek az eredeti jelentését, vagyis a gyökeres, mélyreható, a megszokottól eltérő változást akaró jelentését, már elfelejtették vagy elhallgatják. Sajnos, és ez hozzátartozik a szomorú igazsághoz, hogy a jelenlegi felvidéki politikai elit, mely képviselni szeretné az elárvult felvidéki magyarságot, most sem nagyon vette a fáradságot, hogy erőt, esetleg hitet merítsen az emlékkonferenciából. Bárdos Gyulán kívül a Szövetség közel húsztagú elnökségéből,(mondjuk Rigót nem vártuk) senki nem vette a fáradságot, hogy végig ott legyen az emlékülésen, mint ahogyan a szülőföldje, Losonc sem volt túlképviselve.

Én is kérdezhetném, hogy miért van ez, de csak azt látom, hogy Duray szellemi örökségének éltetése helyett még mindig csak a bugári szellemi mocsárban taposunk a Felvidéken.
Miklós mindig az igazság kimondására, és a nyílt, őszinte vitákra buzdított minket, és mutatott példát, aminek a hiánya ma mindennek az oka. Őszinte beszéd helyett ma üzengetünk egymásnak, egy másnak. Mára nemcsak a vitákból, de az őszinteségből és a hitből is kifogytunk. Hite- és magára hagyott lett a felvidéki magyar közösségünk. Esterházy, de Duray Miklós Együttélés Politikai Mozgalma országos kampánykörútjai helyett, melyeken az emberek szemébe nézve hallgatták meg a gondjaikat egykoron és beszélgettek el velük a jövőjükről, ma egy belső, a valóságtól elszakadt virtuális politikai buborékban él a politikai „alitünk” ( nem tévesztendő össze az elit szóval), akik az egyszerű emberek problémáitól és mindennapjaitól, gondolkodásuktól, érzéseiktől olyan távol vannak, mint egy-egy galaxis a végtelen bolygóközi űrben.

A konferenciát Gyurcsík Iván főszervezőnek, az Együttélés Politikai Mozgalom egyik alapítójának gondolatai zárták, melyekből üzenetként talán csak annyit emelnék ki a felvidéki magyar, de a Kárpát-medencei magyar politikusok felé is, hogy célokat, csak értékek mentén szabad, és lehet megfogalmazni és nem az érdekek mentén. Érték nélkül ugyanis mi is értéktelenekké, hiteltelenekké válunk, akárcsak az, amit mondunk, vagy mondhatnánk az emberek felé. Duray Miklós öröksége kötelez minket az értékek melletti kiállásra, a tisztességes, nyílt, őszinte párbeszédre. Örök üzenete számunkra: Ne féljetek megmaradni magyarnak, minden körülmények között, a szülőföldön!

Hrubík Béla

Megjelent a Felvidék.ma hírportálon