Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
A bocsánatkérés és a megbocsájtás baráti lépés. A kérelmező részéről is és a megbocsájtó felől is. Az embernek, az egyénnek erkölcsi kötelessége bocsánatot kérni, ha bűnözött, és megbocsájtania a bűnösnek. De mi volt előtte és mi lesz ezután?
Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt elnöke pártjának kolozsvári kihelyezett elnökségi ülésén 2013. január 16-án, szerdán bocsánatot kért pártjának a 2004. december 5.-i állampolgársági népszavazással kapcsolatos politikai magatartása miatt. Teljesen mindegy, hogy ezt Mesterházy mennyire őszintén gondolta, ebben a kérdésben nem ő a főszereplő, sőt még mellékszereplő sem. Ami 2003-ban és 2004-ben ebben az ügyben történt Magyarországon, az fölülmúlja egy politikai párt műveleti lehetőségeit.
A katyvaszt a Magyarok Világszövetségében főzték, főzögették, szerintem nem egyszerű szemellenzős túlbuzgóságból, hanem alaposan megmártózva a titkosszolgálatok mocskában. A térségünk ügyeiben tájékozott emberek az 1990-es évek vége felé tudták, hogy még érvényben vannak az 1960-as évek elején az akkori szocialista államok által megkötött államközi szerződések a kettős állampolgárság kölcsönös tiltására. Ez romániai viszonylatban pl. azt jelentette, hogy kettős állampolgár nem tölthet be állami hivatalt és köztisztséget. Szlovákiában dönteni kellett: csak egyet lehetett választani. Ha a Szlovákián kívüli állampolgárságot választotta, el kellett hagynia az állam területét. Ukrajnában hasonlóan szigorúak voltak az állampolgársági rendszabályok. Egyedül a volt Jugoszlávia területén volt más a helyzet. Ennek ellenére a Magyarok Világszövetségének a 2000. évi tisztújítás előtti alelnöke a státustörvénnyel szemben a kettős állampolgárságot szorgalmazta – noha a státustörvény feloldott minden jogi feszültséget Magyarország és a szomszédos államok területén élő elszakított magyarok viszonylatában.
A státustörvény miatt egyedül Szlovákiában alakult ki újabb magyarellenes és Magyarországgal szembeni bonyodalom, ami részint a felvidéki magyar politikai életen belüli feszültségeknek, részint a szlovák állampolitika korlátoltságának volt a következménye.
A világszövetség korábbi alelnöke 2003-ban, már a világszövetség elnökeként az állampolgársági népszavazás kezdeményezője lett. Ezt azonban megelőzte egy sajátos konfliktus. Míg a világszövetség elnöke elégtelennek tartotta a státustörvényt, az MSZP túlzónak tartotta és azzal riogatta főleg a munkanélküli és a nyugdíjas magyarországiakat, hogy a törvény okán 23 millió román fogja elárasztani Magyarországot, akik kiszorítják a munkaerőpiacról a magyarországiakat és lenyúlják az idősek nyugdíjalapját. Mesterházy, ha bocsánatot kért, ezt is szóba kellett volna hoznia, és példát statuálva ennek előtte ki kellett volna záratnia a pártból mindenkit, aki ebben a rosszhiszemű, riogató és csaló kampányban részt vett.
Ebben az időben egy végtelenül kiélezett politikai harc dúlt Magyarországon, aminek az emberáldozatai az elszakított magyarok voltak, elvi áldozata pedig a magyar nemzetpolitika. A magyarországi társadalom – elsősorban az MSZP és az SZDSZ magyar nemzetellenes kampánya miatt – ismét zilálttá vált, talán még inkább, mint korában. Ebbe a hangulatba hozták be a magyarországi állampolgárság könnyítet megszerezhetőségét lehetővé tevő népszavazási kezdeményezést. Mintha a frissen operált betegre rányitották volna a légyhálós ajtót. Minden józan gondolkodású, tisztességes ember tudhatta, hogy ez a kezdeményezés ilyen közhangulatban csak olaj a tűzre. Bukásra van ítélve.
A Magyarok Világszövetsége részéről a kezdeményezőknek nem a nemzeti megbékélés és nem a nemzetegyesítés állt az érdekében. Ha ez lett volna a céljuk, akkor 2003 márciusában nem pellengéreznek ki és nem árulóznak le engem a világháló romániai portáljain, mert nem írtam alá Pécsett a népszavazási petíciót. Nevezhetném az aláírásgyűjtőket hülyének is, mert nem tudták, hogy a népszavazási petíciót csak az adott állam polgárai írhatják alá. Ők ezt tudták, tudatosan keltettek viszályokat. Csőbe húzták Orbán Viktort is, aláíratták vele a népszavazási kezdeményezést. Annyira erőszakosak voltak, hogy nem tudott előlük kitérni, végül beadta a derekát. Az ő aláírása lett az óriási pártpolitikai kampány ürügye az MSZP és az SZDSZ részéről.
A magyarországi alkotmánybíróság is eljátszotta ebben az ügyben a nemzetromboló szerepét, amikor tovább engedte a népszavazás ügyét, pedig a későbbi alkotmánybíróság bírái egy részének az a szakmai meggyőződése, hogy a taláros testület szakmai okokra hivatkozva megakadályozhatta volna ezt az össznemzeti csúfságot. Ha másként nem, legalább azzal az ürüggyel, hogy az állampolgárság kérdése az alapvető jogok körébe tartozik, amiről nem lehet népszavazni.
A rendszerváltozás kezdete óta 2004-ben jutott el Magyarország a nemzetpolitika első nagy csődhelyzetébe, amire az MSZP és az SZDSZ tette fel október elején a trágyaszaftos koronát, a két pártelnök hivatalos találkozóján. Melyiknek a kezdeményezésére döntöttek úgy, hogy párt- és kormány kampányt indítanak a népszavazás ellen, ma sem világos, de reméljük, hogy Hiller István vagy Kuncze Gábor ezt egyszer bevallja.
Amikor Mesterházy Attila mindezért csaknem kilenc év múltával bocsánatot kért, akkor a bűnlajstromot is fel kellett volna sorolnia, az elkövetőket is meg kellett volna neveznie és el kellett volna mondania azt is, hogy ezt követően szűnt meg hat évre a Magyar Állandó Értekezlet, számolták fel a Határon Túli Magyarok Hivatalát, szüntették meg az Illyés Közalapítványt, zilálták szét a státustörvény intézményeit és járatták le erkölcsileg a státustörvény intézményrendszerét. Ennek az ügynek a lejáratása egyedül Felvidéken nem volt eredményes, mert itt megvédtük a státustörvény legbecsesebb részét, a Magyarigazolványok rendszerét és tisztaságát.
A nemzetellenes bűnök akkor is terhelik a Mesterházy pártját, ha a gyászvitézek közül néhányan már átültek a Demokratikus Koalícióba, de mennyien rejtőznek még közülük a soraikban – nem sorolom.
Mesterházy Attila pártját akkori koalíciós partnerének, a Szabad Demokraták Szövetsége kemény magjának bűnei is terhelik, legalább erről beszélhetne nyíltan. Milyen megfontolásból vállalja tovább ennek a titkolózásnak vagy bűnrészességnek a terhét? Vállalja továbbra is azokat a titkosszolgálati összefonódásokat, amelyek az állampolgársági népszavazáskor kialakultak? Mert nyilvánvaló volt, hogy az akkori népszavazás a kezdeményezőitől a fő aktorain át a haszonélvezőig tudatos, a magyar nemzet ellen megtervezett szerkezetben zajlott. Lehet, hogy túlzok, nem a nemzet ellen tervezték, csupán Magyarország szétzilálására. Mi mellékszereplők, akik arra törekedtünk, hogy elrontsuk a titkosszolgálatok és segítőik, az akkori magyarországi kormánypártok nemzetellenes játékát, mókuskerékben tapostunk. Ezt a disznóságot egy bocsánatkéréssel nem lehet jóvátenni.
Viszont utólagosan lehet helyesbíteni, módosítani a korábbi irányultságot és lehet élni a jó szolgálat lehetőségével.
Az első fogadalomnak úgy kellene hangzania: nem folytatunk pártkampányt a határon túliak körében. Ezt ugyan minden pártra ki kellene terjeszteni, de penitenciaként elsősorban az MSZP-re és a DK tagjaira.
Ha viszont a bocsánatkérés Kolozsvárott hangzott el, akkor talán hitelesebb lenne, ha e hangoskodás helyett arra tettek volna fogadalmat, hogy az Európai Szocialista Párt keretében arra fogják rákényszeríteni a jelenlegi román kormányt, hogy a magyarok kérelmének megfelelően módosítsa a közigazgatási felosztással kapcsolatos elképzeléseit. Ennek érdekében akár a végletekig is elmegy az MSZP. Egy ilyen fogadalommal akár ellensúlyozhatná korábbi tetteit.
Romániában a közigazgatás átszervezésében hasonló események zajlanak, mint Szlovákiában 1994 és 2000 között. A felvidékieknek senki sem segített abban, hogy legalább egy magyar régiót kialakíthassanak. Itt az alkalom, kedves magyarországi politikai pártok, ne hagyjátok veszni Erdélyt! Nem bocsánatot kell kérni, nem az erdélyi himnuszt kell énekelni domborodó mellkassal és düllett szemmel, hanem abban kell segíteni, hogy legyen három olyan nagy közigazgatási egysége Romániának, amelyekben a romániai magyarok túlnyomó többsége él, egyike lehgyen a Székelyföld – ha már másutt mindent elvesztettünk.
Egyebek között javaslom: a magyarországi pártpolitikák távozzanak a határon túli magyarok közül – a pártok jöhetnek támogatni az egységes nemzetpolitikát. Az egyenrangú kapcsolattartásnak egyébként léteznek az intézményei: Magyar Állandó Értekezlet, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Ezeket kell működtetni. A harmadik fórum hiányzik, a magyar köztestület, ami összefogná a világ magyarságát.
(2013. január 21. Felvidék.ma)