Bajnok voltál, Bajnok maradsz

(Dr. Bajnok István emlékére, 2013. szeptember 20/24.)
Ha nem ma lenne a halálod napja, még tréfálkozhatnék is, mert éppen délelőtt jutott eszembe (nem tudván, már túl vagy az utolsó dobbantón), hogy Prágában, ahol diákoskodtál és ahol együtt voltunk parlamenti képviselők, 1992 tavaszán együtt kóstoltuk meg azt a rettentően büdös kínai pálinkát, amitől egyből melegünk lett. Te mondtad: ez halott támasztó. A francba, most kellene belőle egy kupicára való, hogy beléd önthessem.
A gyászolók sokasága előtt, azonban nem illik ilyeneket mondani, csak veled négyszemközt vetemedek erre, utoljára.
Váltsunk helyhez méltóra a ravatalodnál.

***
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet, Kedves Család, Boldog emlékű István, Pistám! Búcsúzni sereglettünk ide.

Egy baráttal, egy sorstárssal, egy harcostárssal, egy felvidéki magyarral ismét kevesebb lett. Pedig tudhattad volna, jó palóc létedre, hogy nem lehet csak úgy, nagy hirtelenjében összekapni magadat és elmenni. Tudom, nagyúr a halál és te készültél, vártál érkezésére, mert az élet már néhány éve teher volt számodra. A tested már nem szenved, a lelked pedig szabaddá lett – ez vigasztalja az itt maradtakat.
Mégis.

Te még nem tudod, nem is tudhatod, hiszen csak négy napja van távol e világtól, hogy neked most már könnyebb, mint nekünk. Azért is, mert nekünk oldaloznunk kell, nehogy azok, ott észrevegyék, megint kevesebben vagyunk.
Biztosan legyintenél és mondanád „túlzol”, pedig végső utaddal nagyobb hiány keletkezett, mintsem, hogy eggyel kevesebben lettünk.
Kevesen tudják, csak azok, akik ismertek téged, vagy páciensként látogatták a rendelődet, hogy te voltál a legkövetkezetesebb nyelv-védő. Nem nyélvészként, akik sokszor inkább rontják a nyelvet, mert nyelvi és gondolkodási rendszerünkkel ellentétes, természetellenes nyelvtani szerkezetekbe kényszerítik, és nem is politikusként, akiknek nagy része visszaél a nyelvvel a nyelvi frázisok kötéltáncosaként vagy hazudozásra használva azt. Te a nyelvet a leghozzáértőbb szakemberként, lélekgyógyászként védted. Az anyanyelvet, de akadtak olyanok is, akiknek az apanyelvét védted. Tudtat és hirdetted, hogy a nyelvzavar tudati, szellemi és magatartási zavart idézhet elő. A zagyva nyelv zagyva szelleművé teszi az embereket – ez kétirányú lehetőség, kétirányú veszély. A rendelőd ajtajára ki volt írva: anyanyelvünkön is beszélünk. Kell ettől jobb gyógymód?
Azokat a gyerekeket gyógyítottad, akik magyarnak születtek, és akiket valamilyen agyficam, vagy félrevezetés következtében nem az anyanyelvükön oktató iskolába írattak a szüleik. Így közvetve, ezeket az eltévelyedett szülőket is igyekeztél kigyógyítani megtévesztett állapotukból, mert egyértelművé tetted, hogy kisiskolás korban egészségügyi okokból csak olyan iskolába szabad íratni a gyereket, amiben ugyanolyan nyelven tanítanak, amilyen nyelven otthon beszélnek.

A szülőknek pedig elmondtad, hogy az anyanyelvű oktatás a családra is jó hatással van, hiszen a gyereknek az iskolából hazahozott bajain, feladatainak megoldásában közösen, az otthon beszélt nyelven, az otthon beidegződött gondolkodási rendszerben tudnak segíteni mindenki örömére.

Olyan egyszerű ez, mint a pofon. Ezt te orvosként magyaráztad nekik. Nem tudni, hogy hányan értették meg. Lehet, hogy nem sokan, pedig olyan lágy hangszínnel mondtad ezt, mint amilyen hangon adja a gyóntatószékben a pap a feloldozást. Felvilágosításod egyértelmű volt, hiszen a magyarok lakta vidékén Szlovákiának a legnagyobb a munkanélküliek aránya. Azt pedig tudjuk, hogy elsősorban a képzetlen emberek maradnak kívül a munkát adó intézmények kapuin. Akik nem az anyanyelvükön tanultak, azoknak erre nagyobb esélyük van.

A te gyógyítói sikeredet nem lehet úgy mérni, mint a sebészorvosét, ezért nem tudni, hány serdülőkorú betegedet és szüleit sikerült a gyógyulás útjára téríteni. Orvosi meggyőződésed azonban ellentétes volt a szlovákiai állampolitikával. Ezért is zaklatott annyit a kommunista államrendőrség és a hozzá hasonló önkéntesek. Ennek ellenére hittel és meggyőződéssel tetted a dolgodat, követve a magyarul beszélő emberek általunk ismert ötven emberöltőnyi hagyományát. Mert tudtad, ha Juliánus megértette az Etelközbe el sem jutott magyarok nyelvét a Volgán túli Magna Hungariában, és mi értjük a Juliánus korában beszélt magyar nyelvet, akkor ezt a nyelvet nem csupán a benne rejlő értékek, hanem a nemzet szellemi és lelki egészségének megóvására is meg kell őrizni.

Kevesen voltak közülünk annyira méltók arra, mint te, hogy egész közösségünk képviselőjeként a legfelsőbb törvényhozói testület tagja legyen. Amikor először kerültél Prágába, a Károly Egyetemre, rövidesen az ottani magyar fiatalok első embere lettél, az Ady Endre Diákkör elnöke – utódod Duka Zólyomi Árpád pár héttel megelőzött mostani végső utadon. Amikor Rimaszombatba sodort az élet és a szakmád gyakorlása, rövidesen te lettél egyike a város első magyarjainak a Tompa Mihály Klub egyik alapítójaként és ebben a minőségedben szálltál be az országos küzdőtérbe 1968-ban a felvidéki magyar fiatalok eddigi legnagyobb kísérletének lebonyolításába a Magyar Ifjúsági Szövetség megszervezésébe. Az itteni egyik harcostársad Vavreczky Galán Géza ugyancsak már ott vár téged a túlsó parton.  Majd Komáromban, ahol szinte újjászülettél, a felvidéki magyar orvosok első emberévé váltál a Magyar Egészségügyi Társaság felvidéki tagozatának elnökeként. Közösségi életünknek országos méretben lettél az egyik első embere, amikor megválasztottak a Csemadok országos alelnökévé – az ekkor leköszönő elnök Sidó Zoltán ugyancsak megelőzött pár hónappal ezen az egyirányú úton. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve tértél vissza Prágába 1991-ben parlamenti képviselőként, ahol te terjesztetted elő a rendszerváltozást követően az egyik leginkább lényegre törő magyar javaslatot: hogyan kellene átalakítani Csehszlovákiát, az államot, hogy mindenkinek, még a sok kegyetlen és embertelen megpróbáltatást kiállt, elszakított felvidéki magyarok számára is kellemesen lakható állammá váljon ez a mesterséges alakulat.

Mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy korosztálybélidként, egyesek fiatalabbként is dolgozhattunk veled.
Van-e, aki átveszi a rád kirótt feladatokat? Látod, az utódlásra soha sem gondolunk, csak tesszük a dolgunkat, aztán egyszer vége. Nem úgy van szervezve az életünk, mint a váltófutás, de az élet nem verseny, inkább iszapbirkózás. Csak az idővel futunk versenyt abban a reményben, hátha lépést tudunk tartani a sokasodó feladatokkal.

Te már nem vagy versenyben. Hiányozni fogsz az életünkért és a jövőnkért küzdő hosszútávfutók sorából.