Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Február 3-án és 4-én a Magyar Tudományos Akadémia adott otthont annak a nemzetközi konferenciának, amelynek témája az európai nemzeti kisebbségek lehetőségei és jövője volt. A tanácskozást az akadémia és a Duna Televízió közösen szervezte.tA következőkben Duray Miklós előadása olvasható.)
Kérdéssel kezdem.
Tudják-e, melyik az az ország Közép-Európa keleti felében, amelyiket jelenlegi államhatárai között úgy alakítottak ki, hogy létrejöttében nem érvényesült a nemzetek, – vagy ha úgy tetszik – a népek önrendelkezési joga? Sőt, nem, hogy nem érvényesült, de megtagadták tőle ezt a jogot?
Elárulom önöknek, ha nem tudják: ez az ország Magyarország.
Európának Versaillesben történt újra-felosztásakor, ha érvényesült volna a magyarok irányában ez a jog, akkor mintegy három millió magyar nem kényszerült volna olyan kisebbségi sorsba, amelyben megfosztották az önrendelkezés legegyszerűbb formális jogától is. Ez a jog, ha érvényesült volna, akkor ezek a magyarok ma, magyar állampolgárok lennének és a hazájukban élnének. És ha nem űzték volna el onnan egy jelentős részüket, mindannyiuknak, leszármazottaikkal együtt azóta is a szülőföldjük lenne a lakóhelye, vagy a végső nyughelye. Maradékuk azonban még most is azon a földön él, ahol az összes ősük született, ahol nemzetük történelmének egy része több mint ezer éven át zajlott. De ezeknek a magyaroknak, mint ahogy a többi magyarnak is, nem volt joga dönteni arról, hogy a szülőföldjük a hazájuk része maradhasson, vagy ne csonkuljon meg, esetleg ne váljon egy idegen állam részévé. Ezt a jogot akkor – máig hatóan – megtagadták a magyaroktól, de csak tőlük. A koszovói, azaz a rigómezei albánok ebben a jogban lehet, hogy hamarább fognak részesülni – szurkolok nekik.
Bárki felvetheti: miért nem fogtak fegyvert a magyarok önrendelkezési jogukért?
De kik ellen? – kérdezhetjük vissza. Azok ellen, akikkel a szentistváni hagyaték szellemében évszázadokon keresztül békességben éltek? Azok ellen, akik ugyanannak az államnak voltak részei, amelynek a magyarság is – azaz a Magyar Szentkorona államának? Ez lehetetlen lett volna. Magyarországon a középkortól számítva két belháború volt, az egyik 1919-ben, a másik 1956-ban s mindkettőt a kommunistákkal kellett megvívni. A magyar nemzet a középkortól számítva egyetlen szomszédnépét vagy társnépét sem támadta meg, csak megtámadtatott.
Ezért tűrte békességgel, az önrendelkezési jogtól való megfosztását is.
Ez egy huszadik századi magyar alapképlet.
A huszadik század nemzetköziesített alapképlete azonban az, hogy a magyaroktól meg lehet tagadni az önrendelkezési jogot.
Ennek finomított változata arról szól, hogy a magyarok esetében Magyarország létével, Magyarországnak, mint államnak a nemzetközi jogalanyiságával, beteljesedett a nemzet, – vagy ha úgy tetszik – a nép önrendelkezési joga. A többi, mintegy hárommilliónyi magyar ezt a jogát elvesztette.
Erról szól a mai nemzetközi politika. Ennek a helyzetnek az elfogadására manipulálja évtizedek óta a magyarságot az európai és az euroatlanti térség államainak közössége.
Ezért nem jöhetett létre 1920 óta – a magyar történelmi állam feldarabolása óta –, az államhatárokkal elszakított magyar nemzetrészek olyan önrendelkezése sem, amely az új államok keretében teremtette volna meg autonómiájukat.
Miért lehet Európában a magyarokkal szemben megkérdőjelezni ezt a jogot?
Azért, mert nem gyilkolták halomra a szomszéd népeket? Vagy azért, mert létezik a nemzetközi közösségben egy megegyezés, hogy a magyaroknak nincs joga arra, amire másoknak joga van?
Nem tudom, hol lennénk ma, ha az első feltételezésnek az ellentétje történt volna. De ez nem kérdés, mert ez a lehetőség senki fejében nem fordult meg.
A másik lehetőség azonban több mint feltételezés. A kommunizmus évtizedeiben arról igyekeztek meggyőzni a magyarságot, hogy egyes – államhatárokkal elválasztott részeinek – semmi köze egymáshoz, külön-külön egy-egy szocialista nemzet részét alkotják. A rendszerváltozás után csupán a „szocialista” jelző maradt el.
A szemem előtt játszódott le a kommunista hatalmi rendszer bukása után az a szomorú történetsor, amelyben az Egyesült Államok kiküldött politikai ügynökei és diplomatái valamint Brüsszel politikai megbízottjai igyekeztek meggyőzni először az erdélyi magyar politikai elitet, majd a felvidékit, végül a délvidékieket, hogy ne az autonómia törekvések mellett szálljanak síkra, hanem épüljenek be az adott államok kormányzati szerkezetébe és ott is a minimumot akarják csak. Miért? Hogy ellenőrizhetőkké és zsarolhatókká váljanak, és nem azért, hogy a hatalom demokratikus megosztásával segítsenek sorstársaikon. Láttam az Európai Közösség francia szakembereit, akik arra tanították az elszakított magyarok által lakott államok szakpolitikusait, hogyan kell úgy átalakítani, illetve modernizálni a közigazgatást, hogy abban ellehetetlenítsék a magyarokat. Az Európai Unió régiós politikája is erről szól.
Két megválaszolatlan kérdés vetődik fel.
Az egyik: ellentétes-e az autonómia a demokratikus államszervezési elvekkel? Erre a válaszom csak a „nem” lehet. Ha ellentétes volna, egyetlen demokratikus berendezkedésű államban sem létezne autonómia. De ha ellentétes lenne magával az államszervezés elveivel, akkor nem létezett volna autonómia a történelmi Magyar Királyság területén sem. Pedig bizonyíthatóan volt, már a középkorban, mégpedig – mai szóhasználattal élve – kulturális és területi autonómia is.
A másik kérdés: ellentétes-e az autonómia a kelet közép-európai stabilitással? Szerintem sem, hacsak valamilyen titkosított dokumentumok szerint nem az ellentétje igaz. A gyakorlat azonban azt mutatja, mintha az autonómia tilalmára ebben a térségben valóban valamilyen titkos nemzetközi megegyezés vonatkozna. Pedig az autonómiára való jog, alapvető emberi jog, mégha ezt semmilyen nemzetközi egyezmény sem tartalmazza.
De, hogy minden világos legyen, fel kell tenni a kérdést: mi az autonómia?
Az autonómia belső, azaz államon belüli önrendelkezés!
Államigazgatási, illetve közigazgatási kategória, ami nem vonatkoztatható el egy állam felségterületétől, vagy annak egy részétől. A nem területi autonómiának is területi vonatkozásai vannak, mert szükségszerűen valamilyen közigazgatási egységhez kötődik.
Az autonómia, mint minden más közigazgatási elem, egységes legitimitással kell, hogy rendelkezzen, ha nem így van akkor nem autonómiával, hanem szappanoperával van dolgunk.
És ami a legfontosabb: az autonómia jogát az ország alkotmányának kell tartalmazni vagy alkotmányerejű törvénnyel kell meghatározni – ha ez nem így van, akkor az ugyancsak operett-intézmény. De az autonómia egyik legalapvetőbb eleme a közjogi jogosítványokkal felruházott testületek rendszere, amelynek a működését törvénnyel kell szabályozni és működésébe csak törvénnyel lehet beavatkozni. Ha ez nem így történik, akkor nincs szó autonómiáról.
A legizgalmasabb kérdés azonban továbbra is az: ha az autonómia törvényekkel szabályozott rendszer, akkor miért félnek keleten is és nyugaton is az elszakított magyarok autonómia törekvéseitől és attól, hogy a Magyarországgal hét szomszédos állam területén, de ősi lakóhelyén élő magyarság továbbra is egybetartozónak érzi magát. Azt megértem: akinek rossz a lelkiismerete, fél a másiktól. Netán erre is ez a megállapítás lenne érvényes? Vagy azzal kapcsolatos ez, hogy 1920-ban megfosztottak minket önrendelkezési jogunktól és ez az állapot folyamatosan érvényes?
Végül is mindegy, hogy miért félnek. A tények valamiféle félelemről vagy fondorlatról tanúskodnak, ezért keresik az adott országok és Európa politikai elitjei minden elszakított magyar közösségben azokkal a magyar politikusokkal a kapcsolatot, akik hajlandók lehátrálni az autonómia platformjáról vagy pedig elfogadni olyan megoldást, ami köszönőviszonyban sincs az autonómiával, azaz a belső önrendelkezéssel, illetve azokat a magyar politikusokat diszkriminálni, akik határozottan autonómia pártiak.
A megtalált helyes válasz sem változtatja meg azt a tényt, hogy a magyarságnak most már nyolcvanhatodik éve tartó helyzete a Kárpát-medencében Európa egyik szégyene.