Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(öninterjú)
Kedves barátom, több mint tizenkétezer-kétszázötven napja ismerjük egymást, ezért ne vedd tőlem zokon a kissé szemtelen kérdést– hogyan jutott eszedbe, hogy önéletrajzot, illetve memoárt írj, holott alig múltál harminc éves?
Ha kétszer ennyi idős lennék, akkor mi jogosítana fel ugyanerre? Igaz, a tapasztalatok mennyisége egyenes arányban növekszik az életkorral. De most másról van szó. Két sajátos indítékom volt.
Az első?
Minden embernek kötelessége elmondani tapasztalatait, továbbadni felismeréseit. Ez alól nem mentesít semmi. A mi helyzetünkben megbocsájthatatlan mulasztást követnek el azok, akik elhallgatják azt, amit átéltek, mert nem készítik fel kortársaikat és utódaikat a lehetséges helyzetekre.
Azok, akiknek van mit mondaniuk és nem mondják?
Minden ember életének vannak tanulságai, de nem mindenki tudja elmondani vagy összegezni. Ezért azokat terheli a nagyobb felelősség, akik képesek feldolgozni saját élményanyagukat. Ha az ilyenek nem vallanak, vagy tudatosan csak részigazságokat mondanak el, olyan bűntényt követnek el, amely a történelem sarkító pontjain akár tömeghalált is okozhat.
Történelmi emlékezetünknek legfontosabb része saját korunk hiteles dokumentálása. Túlságosan nagy fényűzés a feledékenység, ha történelmi vagy társadalmi méretű tapasztalatokról van szó. A felejtés a történelmi katasztrófahelyzetek megismétlődésének táptalaja. Megbocsátani tudni kell, de felejteni nem szabad. A tények hiteles feltárását tartom a legfontosabb feladatnak, mert a valóság elferdített ábrázolását, a történelem meghamisítását valóban a gyilkosság vagy a gyilkosságra való bujtogatás egyik formájának tekintem.
Helyes az, ha nyugalomban élő embereket rádöbbentenek helyzetük veszélyeire?
Minden esetben fel kell tárni a valóságot. Az európai kultúrába mélyen begyökerezett „keresztényi szeretet” nem csupán megbocsátás, hanem beletartozik az igazság kinyilvánítása is. A jószándékú vagy a taktikus elkendőzés is megtévesztés és lenézés, lekicsinylő sajnálat van benne.
Akiknek valóban rossz a helyzetük, azok előbb-utóbb úgyis tudatosítják, mert rájönnek arra, hogy az nem isteni elrendelés, amit át kell vészelni, ki kell bírni valahogy. Hiteles értesülések hiányában az emberek többsége általában nem ismeri fel a bajok gyökereit. A „miért” felfedezésével azonban tudatosodik a magatartás és alakul a változtatás lehetősége. Ezáltal az információk átadása az önmagunkon való segítés alapja. A társadalmi önvédelem álapja. Az állam polgárai információk híján elfelejtenek kérdezni, számonkérni. Az embereknek pedig ismét meg kell tanulniok interpellálni, hogy rákérdezhessenek saját helyzetükre. Minden embernek és minden csoportnak törekednie kell arra, hogy létrehozza a szabad emberek társadalmát, a demokratikus rendszerű közösséget. Ehhez pedig a körülmények és a viszonyok tényszerű ismerete szükséges.
Mi volt a másik ok?
A félelem.
Ismered Bibó István megállapítását, hogy aki fél, nem szabad ember?
Ismerem. Sokunk helyzete igazolja. Érzem azt, hogy nem vagyok szabad, és ez félelmet kelt bennem. De remélem, jellembeli defektusokat még nem váltott ki.
Te mitől félsz?
A félelem filozófiáját kellene megírni ahhoz, hogy azok is megértsék félelmeim lényegét, akik más körülmények között élnek. Egy nyugat-európai vagy észak-amerikai korosztályombéli ezt akkor sem fogja megérteni pontosan, ha ésszel képes is felfogni, vagy ha megszerzett hozzá minden alapinformációt. A totális félelem akkor kezdődik, amikor teljesen nyilvánvaló dolgokról azok ellenkezőjét kell állítani. Amikor a lefektetett törvényes jogokat egy következő paragrafus feloldja. Amikor a kiteljesedni kívánó élethez való jogot törvények hiánya akadályozza vagy jogfosztó törvények és rendeletek gátolják. Rengeteg közvetett és közvetlen eszköze van a félelemkeltésnek, és ha ezzel az állam rendelkezik, akkor az embernek nincs kihez folyamodnia védelemért. Egyszóval: a félelem a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság.
Az én félelemvilágom kialakulására a nemzeti és politikai kiszolgáltatottság együttesen hatott, mondhatom életem első pillanatától kezdve. Ezért alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségek elnyomása csak a politikai elnyomás megszüntetésével csökkenhet, vagy szűnhet meg. Ha mint csehszlovákiai magyar nem éreztem volna folytonosan az elnyomás terhét, akkor valószínűleg a nemzeti hovatartozás sem játszott volna olyan döntő szerepet életemben. Mind csehszlovák állampolgárként, mind csehszlovákiai magyar kisebbségként a történelmi, politikai és emberi igazságtalanságok olyan sorát tapasztaltam, amely elől nem lehetett és nem is akartam kitérni.
Erről írsz önéletrajzi esszédben is?
Igen. Ez ad összefogó értelmet a megírásra késztető két oknak is. Úgy éreztem, ha megírom életrajzomat, feloldom félelemgörcseimet és védelmet biztosítok magamnak.
Felejtés elleni védelmet.
1981. február