Van egy nem elhanyagolható szempontja a háború előtti baloldali egységnek: a baloldal ellenzék volt, csakúgy mint kis kivétellel a magyarok is. Ebből formálisan az következne, hogy nekünk pedig azokkal kellett volna felvenni a kapcsolatot, akik
1948 után kiszorultak a hatalomból. Csakhogy 48 előtt ezek is – a kommunistákkal vállvetve – üldözték a magyarokat. Ennek ellenére várható lett volna, hogy miután túljutott tetőpontján a kommunista hatalomátvételt követő gyilkos osztályhatalmi harc, a fennálló rendszer ellenfeleinek érdekében állt volna – mondjuk – szövetségest keresni a magyarok között, akik kettős elnyomásban éltek. Csakhogy ezeknek a szlovákoknak megkötötte a kezét a hatalom nemzetiségi politikája. A szovjet típusú kommunizmus sokuknak nem tetszik, de a szűkkeblű és az asszimilációt szorgalmazó nemzetiségi politika módszereiben és elveiben azért többé-kevésbé egyetértenek a hatalommal, még a nyugaton élő régi, tehát a mai renddel szembe álló szlovák emigráció tagjai is.
A csehek számára a magyar kérdés – főleg a három és fél millió német nemzetiségű csehszlovák állampolgár elkergetése után – csak a cseh-szlovák viszony alkalmi fegyvere volt. Időnként rá lehetett dobni a politikai mérlegre, amikor zsarolni akarták a szlovákokat, vagy vissza akarták szorítani nemzeti követeléseiket. A cseh ellenzéktől az ötvenes-hatvanas években – amikor szervezetten még nem is létezett – nagyon távol esett a magyar kisebbségi kérdés, mert még nem az emberi jogok kérdése izgatta őket, hanem a cseh hagyományok védelme. Tehát sem a hatalmon lévők felé, sem a hatalmon kívüliek felé nem vezetett út. Ezért volt eleve lehetetlen a reális és őszinte kapcsolatteremtés a magyar kisebbség és a szlovákok között. Ennek ellenére voltak kísérleteink. 1966-ban levelet intéztünk a pozsonyi főiskolások és egyetemisták szlovák nyelvű lapjának, az „Echo”-nak a szerkesztőségéhez. Célunk a kapcsolatfelvétel volt, mert ekkor éppen mi is saját újságot szerkesztettünk. A levélben kollektívan léptünk fel, mint magyar nemzetiségű, de csehszlovák állampolgár diákok. A szerkesztők magatartása feltételezhetően őszinte volt. Nyomtatásban közölték levelünket, de a folytatás elmaradt, mert a soviniszta hangvételű válaszok áradatát kapta a szerkesztőbizottság – legalábbis ezt közölték velünk –, és emiatt levették a témát a napirendről. Nem volt bátorságuk szembeszegülni a közszellemmel? Vagy megtiltotta nekik a laptulajdonos, az ifjúsági szövetség (CSISZ)? Ez a meghátrálás mindenképpen azt bizonyította, hogy az új generáció másságába vetett remény ebben az időben még hiú ábránd volt. Világossá vált, hogy a cseh-szlovák-magyar kapcsolatteremtésnek és a „híd”-építésnek nemcsak politikai szempontjai vannak, hanem legalább annyira függ a nemzettudattól is. A középeurópai térségben az utódállamok uralkodó nemzetei és a magyarok között sajnos egyelőre nincs realitása nem hivatalos politikai kapcsolatok kialakulásának. Legalábbis 1968-ig egyáltalán nem volt realitása. Ennek oka részben az 1918 előtti fél évszázad magyar politikájában gyökerezik, részben a Horthy-korszak külpolitikájában, de a fő ok az utódállamok létrejöttét, illetve életben tartását mind a mai napig kisérő lappangó magyarellenes propaganda. Ezért nem hivatalos jellegű politikai kapcsolatok kollektív formái 1968-ig egyáltalán nem léteztek, és eleve sikertelenségre volt ítélve minden ilyen kísérlet. Ez a mesterségesen létrehozott izoláltság kissé oldottabbá válik, ha e térség országainak lakossága a meglévő politikai problémák és gazdasági nehézségek miatt a Szovjetunió hatalmi politikáját kezdi okolni. Bár létezik ilyen közép-európai „szovjetimperializmus-ellenesség”, de ha ugyanazon geopolitikai térségben lakó nemzetek csupán valamilyen elutasításban tudnak közös platformot teremteni, kérdés a valamiért való együttműködésnek a sikere. Ezért a sokszor hangoztatott „híd”-eszme is csak egyéni kezdeményezésekben merül ki, csak személyekhez kötődik, illetve kötődhet egyelőre. Ha a kollektív érdekek és jogok érvényesítése szempontjából szemléljük, nincs rá remény. Csupán a kulturális szférában lehet némileg gyümölcsöző.
*
1965-ben a JAIK felvette a kapcsolatot a prágai Ady Endre Diákkörrel, valamint a kassai új Nemzedék Ifjúsági Klubbal, s együtt rendeztük az első Nyári Ifjúsági Találkozót. A tábor három „parancsnoka” – a prágai és a kassai klubvezető, valamint én – a három mozgalomalapító klubot képviselte. Innen intéztük felhívásunkat is (pontosabban a tábort előkészítő bizottság július elején tartott gombaszögi találkozójáról) az ország magyar fiataljaihoz a dunai árvíz károsultjainak megsegítésére. Ennek hatására több hónapon át dolgoztak önkéntes csoportjaink Komárom mellett.
Tehát 1965 nyarán alakult meg a klubmozgalom. Majd pár hónappal később a JAIK szervezésében, de a Népművelési Intézet pénzén rendszeressé váltak a klubvezetői találkozások, s ennek hatására új klubok alakultak Brünnben, Nyitrán, Komáromban, Csatán, Losoncon, Rimaszombatban, Nagykaposon stb. 1965 decemberében alapítottuk meg lapunkat, szintén a Népművelési Intézet jóvoltából. Az Intézet „Népművelés” című folyóiratához csatolva jelent meg – mellékletként – tizenkét hónapon keresztül a klubfórum, először „Így élünk mi”, majd „Hang” címmel. Ezt is a JAIK-ban szerkesztettük, és mi írtuk a cikkek zömét is.
Nem volt véletlen, hogy a Népművelési Intézet támogatott bennünket. Az intézet nemzetiségi osztályának vezetője még diákkori ellenlábasa volt a CSEMADOK főtitkárának, és mivel a CSEMADOK visszautasította a klubmozgalom támogatását, ő pártunkra állt. A személyi versengésből mi húztunk hasznot. Helyzetünk gyengesége viszont abból fakadt, hogy bármikor megszűnhetett a támogatás. 1966 decemberében a laptulajdonos cenzori nyomásra beszűntette lapunkat és 1967 elején véget értek a klubvezetői találkozások is. De ekkorra már annyira megerősödtünk, hogy ezt nem sínylette meg jelentősen mozgalmunk.
1965-ben, mikor már észlelni lehetett a JAIK kialakuló arcélét és sejteni a szerveződő klubmozgalmat, érdeklődni kezdtek tevékenységünk iránt a politikai szervek. Ez annyit jelentett, hogy rendszeresen meg kellett látogatnom az SZLKP KB titkárságának egyik referensét a fehér travertinnel burkolt székházban. Udvariaskodva beszélgettünk az ifjúság helyzetéről és arról, hogy miként lenne kívánatos a JAIK működése, miért nem kapcsolódik a CSISZ-hez, miért nem egyesülünk az akkor alakuló pozsonyi főiskolás klubbal stb. Nem voltak ezek nyílt támadások, csupán olyan javaslatok, melyeket meg kellett volna szívlelni. Természetesen mindig ígértem valamit, amit végül sohasem teljesítettünk, de azért vigyáztunk, hogy ne haragítsuk magunkra teljesen a „ráncoshomlokú Zeust”, aki abban az időben Dubcek képében járt Szlovákiában. Az SZLKP KB első titkári funkcióban alakított szerepe sötét árnyékot vet az 1968 és 1969 nimbuszát viselő személyiségre.
A „fehér ház”-béli kihallgatások a hangulattól függően vagy sima kézfogással, vagy egy-két pohár konyakkal és könyvajándékokkal értek véget. Nem akarom azzal a váddal illetni ezt a hivatalnokot, hogy ilyen primitív módon akart lekenyerezni, de a kicsengése ez volt.
1965 decemberében a „fehér ház”-béli vendéglátóm révén „nagy ajándékot” kaptam a párttól, ám ennek épp ellenkező hatása lett, mint amit vártak. Rendkívüli meghívót biztosítottak számomra a prágai országos főiskolás konferenciára. Vendégként vettem részt, ehhez méltó ellátással, repülőjeggyel stb. A kétnapos ülést a Slovansky dumban tartották (Szláv Ház), és megjelentek az ország legfőbb vezetői, beszédet mondott az oktatásügyi miniszter stb. A konferencia vezetői az egyes karok, főiskolák és egyetemek küldöttei voltak. Az ülés első napjának délutánjáig nem történt semmi, teljes érdektelenség és vonalasság uralkodott. A hozzászólásokból kiderült, hogy mindenütt minden a legnagyobb rendben van, pontosan a nagykönyv szerint. Bár növelni kellene az aktivitást az ifjúsági szervezetben, de azért mégis mindenki megtalálja ott a számítását, beilleszkedhet érdeklődésének megfelelően stb. Mivel vendég voltam, csekély reményem volt a felszólalásra, ezért írásban készítettem egy rövid beadványt. Ebben szóvá tettem, hogy bizonyára elkerülte a konferencia résztvevőinek figyelmét a Csehszlovákia főiskoláin tanuló kb. kétezer magyar egyetemista és főiskolás, kiknek életével, problémáival nem foglalkozott a konferencia, sőt nem is említették, hogy ilyen csodabogarak is léteznek ebben az országban. (Hol voltak a nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának képviselői?).
Megírván beadványomat, kértem felszólalásom engedélyezését, hogy ismertethessem a konferencia résztvevőivel a csehszlovákiai magyar főiskolások problémáit. Ezzel a bevezetéssel jelentkeztem a vitára, s mivel sejtettem, hogy úgysem kapok szót, előterjesztettem megjegyzéseimet a határozati javaslathoz is. Kértem, hogy határozatilag biztosítsák Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Nyitrán, Kassán tanuló magyar főiskolások tanácsainak megalakulását, melyek autonóm részét képeznék az ezen városokban létrejövő főiskolás tanácsoknak. Iratomat átnyújtottam a konferencia elnökének. Viszont nem hiába szervezték jól a konferenciát, ilyen nem várt felszólalás még tárgyilagos megjegyzés formájában sem kaphatott helyet. Furcsa disszonancia lett volna. A szövegem rövidesen az SZLKP KB titkárságának azokhoz a képviselőihez került, akiknek a szlovákiai küldöttek ideológiai higiéniájára kellett vigyázniuk, köztük volt az én gyakori hivatalos vendéglátóm is. Étkezésnél találkoztunk, ahol csak annyit mondott: erről majd Pozsonyban beszélgetünk.
Most nem ért rá, ugyanis akkor már minden óvintézkedés ellenére robbant a bomba. Felszólalt Jiri Müller. Körülbelül huszonöt percig tartó beszédében támadta a szocialista társadalom hivatalosan szentesített fő alapelvét, a párt vezető szerepét, aminek következménye az állampolgárok irányában megnyilvánuló elemi bizalmatlanság. Ugyanez az állapot uralkodik az ifjúsági szervezetben is, amelyet alapjaitól kezdve át kell építeni. Müller előadta a szövetség átszervezésének javaslatát. Eszerint az ifjúság szervezetének tükröznie kell az ifjúság korosztályi és szociális rétegeződését. A szlovákiai küldöttek nagy része állást foglalt Müller ellen. A folyosói vitákban pedig elszabadultak a nacionalista érzelmek: szlovákellenesnek nyilvánították Müller hozzászólását. Ez számomra érthetetlen volt, hiszen a felvázolt új szerkezet nem helyezte egyik nemzetet sem a másik fölé. A két országban már ekkor is erős volt a párhuzamosság. Az egyik vitázó csoportban elhangzott vélemény világított rá a szlovák küldöttek indulatának okára: a csehek gondolták ki, majd ők fogják irányítani. Tulajdonképpen ez lett a szlovák küldöttek félhivatalos álláspontja is, mert a Pozsonyi Egyetem delegációjának vezetője mondta ki ezt a véleményt.
Müller hozzászólásának nacionalista szintre való süllyesztésében szlovák részről minden bizonnyal közrejátszott a vezető szerepét védő párt mesterkedése is. Így könnyebb volt megfúrni és részben diszkriminálni is a prágai Cseh Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Kara nevében felszólaló Müller javaslatait.
A nagy zűrzavarban természetesen elsikkadt az én szúnyogdünnyögésű megjegyzésem, amely azonban autonomista koncepciója révén inkább a Müller által felvázolt új struktúrába illeszkedett volna, mint a fennálló monolit szerkezetbe. Beadványom miatt a fejmosást a következő év januárjában vagy februárjában kaptam meg – „merészségemért” és „hálátlanságomért”. Még szerencse, hogy idejében közbeavatkoztak, mondta „pártfogóm”, mert így megmentettek egy kellemetlenségtől. Sejtettem, hogy mi lett volna ez, ugyanis Müllert azonnal kicsapták a Műszaki Egyetemről és bevonultatták katonának. Azt is mondták a „fehér ház”-ban, túl forrófejű vagyok, meggondolatlan, és nem látom az összefüggéseket. Bizalmatlansággal és türelmetlenséggel viszonzom a párt jóhiszemű szándékát. Inkább hagyjak mindent rájuk, ők majd bölcsen elirányítják az ifjúság sorsának hajóját. Összeütöttem a bokám és sietős léptekkel távoztam.
*
Az 1966-os évet kihasználtuk a klubmozgalom erősítésére, egyre nőtt az öntudatunk, s ez átmenetileg kritikus helyzetet teremtett az év végére. Betiltották lapunkat, mely kezdetben húsz géppel írt normál oldal terjedelemben jelent meg havonta, majd negyvenre emelkedett és decembertől, a 13. számtól már hatvan oldalnyi szöveget szándékoztunk szerkeszteni, mely a betiltás idején már készen állt a nyomdai szedésre. A betiltás oka egy cikk volt, mely a csehszlovákiai magyarság szociális helyzetével foglalkozott. Jól jött ez a Népművelési Intézetnek is, mert közben kinőttünk keretei közül, már nem tudták átlátni szervezkedésünk rendszerét.
A klubmozgalmunk több mint egy éves szervezőmunkája nyomán létrejött új klubokon keresztül betörtünk a CSEMADOK szervezetébe is. Ez előre nem sejtett konfliktusokat idézett elő. A JAIK és a CSEMADOK pozsonyi helyi szervezete között példás kapcsolat volt. Viszont a CSEMADOK járási funkcionáriusai meg az öreg harcosok általános ellenszenvet tápláltak ifjúsági klubjainkkal szemben, hiányolták a párt vezető szerepét a klubokban.
A viszály főbb okai ismertek voltak számunkra. A klubmozgalom ellenzői képtelenek voltak elviselni a másképp gondolkodás lehetőségét. A CSEMADOK funkcionáriusainak többsége nem kitűnő szellemi képességei miatt lett tisztségviselője, illetve hivatásos szervezője a kisebbségi magyar kultúrának. A párt a kontraszelekció elve szerint javasolta őket. Az ellenséges hangulatot főleg a CSEMADOK Központi Bizottsága titkárságának egy-két alkalmazottja szította. Akkor még nem léptek fel a személyem ellen, de az én vezetésem alatt működő JAIK-ot felforgatónak bélyegezték.
Ebben a hangulatban ült össze a CSEMADOK IX. Országos Konferenciája 1966 novemberében, melyen több klubos is részt vett, teljejogú küldöttként a CSEMADOK alapszervezetek révén. Tervünk az volt, hogy ésszerűsítjük a konferencia ügyrendjét. Az eddigi gyakorlat szerint mindenki, akit szóhoz engedtek, annyit beszélhetett, amennyit csak akart. Persze figyelmesen kiválogatták a hozzászólókat, így néha egy órán keresztül csak üres fecsegést hallgatott a plénum. Sajnos a klubosok nem voltak eléggé elszántak a cselekvésre. Elvileg egyetértettek a tervvel, de megvalósíthatatlannak tartották a gyakorlatban, ezért nem vállalták a közreműködést. Így a javaslatot én nyújtottam be. Elképzelésünk az volt, hogy minden felszólalás csupán tíz percig tartson, és mindenkinek legyen joga háromperces tárgyilagos megjegyzésre.
Mint minden új javaslat, mely addig nem tapasztalt helyzetet teremthet, ez is lázadás-gyanús volt, ezért a munkaelnökség természetesen nem bocsátotta szavazásra. Ezzel mindjárt feszültté vált a hangulat, amit egyelőre csak mi, a klubosok és a konferencia munkaelnöksége észlelt. A főbeszámoló elhangzása után azonmód hárman jelentkeztünk felszólalásra a klubosok közül. Véget ért a konferencia első napja, sőt a második napi záróaktus közeledett, de minket még mindig nem szólítottak. Ekkor megbíztuk az egyik klubos lányt – kinek dús keblét nagy csodálattal szemlélte az ülésszak elnöke –, hogy győzze meg az ülésvezetőt, engedjék felszólalni a klubok képviselőit. Végül szót kapott a komáromi küldöttünk. Őt viszont azzal bíztuk meg, hogy szavaztassa meg a plénummal az én hozzászólásomat. Sajnos a klubtárs lámpalázas izgalmában elfelejtkezett minderről. Mikor a munkaelnök végre befejezettnek nyilvánította volna a vitát, felálltam a széksorok között, és követeltem felszólalásom engedélyezését. Természetesen a plénum zöme mellettem szavazott, csak az öreg kommunisták közül álltak fel néhányan és felháborodva tiltakoztak az ilyen módszer ellen. A konferencia küldöttei úgy látszik örültek a váratlanul jött cirkusznak, pedig már áramlott a levegőben a sikeres konferenciát koronázó, frissensült bécsiszeletek vasárnapot idéző ínycsiklandó szaga.
Tíz plusz három percre tervezett beszédem közel fél óráig tartott, mert a hallgatóság tizenhatszor tapsolt közbe. A meghirdetett elvek és a valóság közötti ellentétekkel foglalkoztam, a CSEMADOK küldetésének tisztázatlanságával és szervezeti züllöttségével, lévén a szervezet a hivatalos politika transzmissziós eleme, és nem a csehszlovákiai magyaroknak a képviselője. Bíráltam mind a politikai, mind a kulturális munka alacsony színvonalát, szorgalmaztam az ifjúsági klubok határozati elismerését – ez sikerült is. A jövő feladatai közül első
helyen az emberi egyéniség tiszteletben tartását említettem, és
az értelmiség szerepének növelését a CSEMADOK szervezésében és programjában. Beszédem végeztével, kipirult arccal levonultam a szószékről. A CSEMADOK KB titkárságának pártszervezeti titkára, a klubmozgalom legkövetkezetesebb ellenzője is elismerte beszédem hatását. A hatás nem volt véletlen, mert napok óta készültem erre az alkalomra. Beszédemet tükör előtt gyakoroltam, órával a kezemben. Azt is tudtam, hogy melyik szó után kell lélegeznem, és előre tudtam, hogy mikor fognak közbetapsolni. Az is igaz, hogy jól időzítettük a felszólalást, mert a közhangulat már érett volt a befogadásra.
Nagy volt a felfordulás. Ennek ellenére mégis beválasztottak a CSEMADOK Központi bizottságába. Rossz taktika lett volna, ha kihúznak a jelölő listáról a felszólalás után. Viszont a Népművelési Intézet Nemzetiségi Osztályának vezetőjét jelöltsége ellenére törölték, mivel őt tartották felbujtómnak. Nem sokkal ezután pártbüntetést kapott.
A konferenciát követően megindult a hajsza. Ki? Hogyan? Mit? Miért? Kivel? Mikor? Magyarázták a helyzetet, teljes erővel működött az ellenpropaganda gőzhengere. A leghatásosabb fegyver a megfélemlítés volt. Egyik középiskolai tanárom, aki szintén részt vett a konferencián, óvatlanul helyeselte felszólalásomat, ezért ő is pártbüntetést kapott. Csupán engem kerültek el. Ez ismert módszer, ha a magot jégre teszik, nem csírázik ki. Elhallgatni, elszigetelni sokszor hatásosabb, mint ledorongolni. Ez rövidesen megosztotta a közvéleményt, egyesek provokátornak, mások rendőrségi besúgónak tartottak. Az ellenem irányuló akciók ezzel elérték kívánt céljukat. Válságos hónapokat éltünk, a klubmozgalmat a felszámolás fenyegette, de én a CSEMADOK Központi Bizottságában hivatkoztam az országos közgyűlés határozatára, mely megszilárdította a klubok helyzetét. Végül a „középrétegkétoldali bólogatása közepette magmaradtunk, nem szűnt meg egyetlen klub sem, sőt tovább bővült a hálózat. De a klubmozgalom és a CSEMADOK közötti konfliktus nem múlt el következmények nélkül. Minden szinten sarkította a nézeteket, s ezzel kissé megingatta a gépies kiszolgáló személyzet biztonságérzetét. Ami nem is volt csoda, mert ekkor már az egész országban új szelek kezdtek fújni – főleg a Csehszlovák Irószövetség IV. Kongresszusának következtében, 1967 tavaszán –, és nem lehetett többé teljesen elnyomni a struktúrát lazító törekvéseket.
*
1967 őszén ünnepelte megalakulásának tízéves évfordulóját a prágai Ady Endre Diákkör. Ezt az alkalmat kihasználva országos klubtalálkozót rendeztünk, melyen tizenegy képviseleti csoport jelent meg Szlovákia különböző részeiből. Itt fogalmaztuk meg az összehangolt tevékenység alapelveit, és létrehoztuk a Központi Módszertani Csoportot, melynek valóságos feladata a közös stratégia és taktika irányítása volt. A testület vezetője én lettem. Ez a csoport alig fél évig működött, mert közben beköszöntött 1968, s többet és mást lehetett és kellett csinálni. Az őszi prágai találkozó merőben eltért a Népművelési Intézet szintjén szervezett összejövetelektől. Ott még taktikáznunk kellett, nem mondhattuk ki valódi célkitűzéseinket, mert kötött a mecénás jelenléte, és vigyáztunk, nehogy elveszítsük az anyagi támogatást. De amikor egyszerre megszűnt a támogatás, ami csökkentette ugyan a találkozási lehetőségeket, mert most már teljesen saját zsebünkre voltunk utalva, tulajdonképpen megszabadultunk az ellenőrzéstől is, teljes egészében magunk vállaltuk magunkért a felelősséget, és egymás között szabadon megmondhattuk véleményünket.
Téves az a hit, hogy a törekvésünk a párttagok ellen irányult. Ez inkább rágalomként hangzott el, mint az is, hogy antiszemita szempontból válogattuk az új elnökséget. Szándékunk mentes volt minden ilyen tendenciától, mert elsősorban arra törekedtünk, hogy határozott, ütőképes elnöksége legyen a CSEMADOK KB-nak, mivel rengeteg társadalmi és politikai kérdésben kellett szerepet vállalnia és döntésre jutnia. Az új elnökség zöme összhangban volt a pártonkívüliek javaslatával, és azt, hogy valóban nem a párttagok ellen irányult csoportosulásunk, világosan mutatja, hogy az elnökség túlnyomó többségét párttagok alkották. Tehát nekünk nem a párttagság ellen volt kifogásunk, hanem a párt szokásos machinációival szemben léptünk fel. Ezért tartottuk szükségesnek összehívni a pártonkívülieket. Az addigi tapasztalatok alapján nem hittük, hogy lehetséges az őszinte progresszió kialakulása a régi módon működő szervezetben. Főleg azért nem, mert a központi bizottságot még 1966-ban választották, és emiatt már eleve kevés tagja volt, aki híve lehetett az álláspontok nyílt összeütközésének. Rövidesen be is igazolódott ez a feltételezés, midőn sorra került az elnökség megválasztására. Minden tagnak abszolút többséget kellett szereznie. Az én személyem körül kialakult bonyodalom bizonyította a legjobban, hogy mennyire félt a régi központi bizottság a szokatlantól. Végül csak az ötödik fordulóban értem el azt a százalékszintet, hogy az új elnökség tagja lehettem.
Az új elnökségből csaknem teljesen kiszorult a központi bizottság balszárnya, és ezt nehezen viselték el. Bizonyítani igyekeztek, hogy pártellenes összeesküvést szerveztünk, klikket alakítottunk és a tapasztalt idősebbek ellen fellépő hebehurgya ifjúság csak azért jelent meg, hogy a jobboldal kezére játssza a vezetést. Tény az, hogy segíteni akartuk a CSEMADOK megújhodását, és ezért hívattuk meg magunkat a KB ülésre. A vádak elhárítása végett felszólaltam a vitában és magyarázni próbáltam a szándékot, mely a kisebbségi magyarság társadalmi létének megújítására irányult és visszautasítottam a rosszhiszemű gyanúsításokat. Felszólalásom további részében a CSEMADOK közművelődési feladatairól beszéltem. Arról, hogy megváltozik a CSEMADOK küldetése. A tevékenység súlypontjába a művelődési program teljesítése kerül, mivel a társadalmi érdekvédelem az alakuló nemzetiségi intézményekre hárul majd. Sajnos ez csupán idealista ábránd maradt, mert másfél év múlva a CSEMADOK elvesztette társadalmi funkcióját, és nem emelkedett a kulturális munka színvonala sem. De ezt akkor még nem sejtettük.
Tehát tagja lettem az új elnökségnek, mely irányítani igyekezett a nemzetiségi kérdés széles frontján folyó munkát, a népműveléstől kezdve az alkotmányjogi tárgyalásokig. A legtöbb figyelmet a készülő új alkotmánynak szenteltük, azt akartuk hogy kiemelt helyet és megfogalmazott kollektív jogokat kapjanak a nemzetiségek. A CSEMADOK elnökségében szerkesztettük a párt akcióprogramjának a nemzeti kisebbséggel foglalkozó szakaszát is, melyet jóváhagyott a CSKP KB, s ezzel meghirdette az önigazgatás elvét a nemzetiségi kérdés rendezésében. Az akcióprogramnak ezt a fejezetét 1970-ben külön bírálta a „Pozor sionizmus” (Vigyázat, cionizmus) című pamflet, és a világ zsidóságának szervezkedését látta a kisebbségi jogkövetelések mögött. Ez a könyv bestsellerként fogyott el a könyvpiacon, bizonyítva ezzel a rendszer lappangó antiszemitizmusát, és az olvasóközönség fogékonyságát az ilyesmi iránt. A könyvnek nem volt negatív visszhangja az olvasók között, annak ellenére, hogy ezt is a hivatalos propagandagépezet nyújtotta, amely a többség számára ellenszenves volt.
Közben szerveztük a Magyar Ifjúsági Szövetséget. Az „Új Ifjúság” című központi ifjúsági hetilap minden számában egy oldalon a MISZ-szel foglalkoztunk; szervező körutakra jártunk; a klubigazolványok kiadásával megteremtettük a szervezett tagságot. A klubalapítások zömét a régi klubok végezték, és ezzel létrehozták szervezetünk alapegységeit. 1968 előtti klubmozgalmunk kipróbált hálózatának köszönhető, hogy amikor a szlovákiai ifjúsági mozgalomba a legnagyobb zűrzavar uralkodott, mi már benyújtottuk programnyilatkozatunkat és szervezeti szabályzatunkat jóváhagyás végett a belügyminisztériumhoz. Húszezer tag támogatta szervezetünket, pedig tagjaink sorába csoportként nem léptek be a középiskolás tanulók és a munkásifjúság sem, hanem csupán egyénileg toborzódott mozgalmunk a városok és falvak tömörülni kívánó magyar fiataljaiból. A középiskolák és a MISZ között azért nem jött létre hivatalos kapcsolat, mert az iskolák igazgatóságát nem utasította rendelet, s ezért nem engedték be falaik közé szervezetünket. A munkásfiatalság pedig a munkaadók fennhatósága alá tartozott, és a munkaadók csupán a meghirdetett Munkásifjúság Szervezetének adtak helyet. Mindvégig nem jutottunk egyezségre. A szabad választás lehetőségének betartásával felajánlottuk a kettős tagságot, mely közül az egyik – a tag döntése szerint – csupán nyilvántartott tagság lett volna, de ezt visszautasította az összes társszervezet.
A legszomorúbb tény az volt, hogy egy alapszervezetünk sem alakult a legnagyobb magyar járásban, a dunaszerdahelyiben, mert a járási szervek kitartottak a régi ifjúsági szervezet mellett. Egyébként sem volt nyoma a demokratizálódásnak ebben a nagy parasztjárásban, mert a járási pártbizottság ultrabaloldali vezetői csírájában elfojtottak minden kezdeményezést. Ennek oka főleg az az íratlanul meghirdetett vezetési elv volt, hogy a paraszt dolgozzék és ne gondolkozzék sokat. 1968 augusztusa után konszolidálni sem kellett itt, mert minden maradt a régiben. Mindez azt bizonyította, hogy e vidék lakossága könnyen manipulálható, nyilván azért, mert a Csallóköz zöme nagybirtok volt, s az emberek túlnyomó többsége hatalomtisztelő gondolkodású maradt; félhűbériségből a szocialista feudalizmus csapdájába estek. Csupán a somorjai gimnáziumban csírázott magja a progressziónak, de rövidesen felszámolták azt is.
*
Az 1968-as év elején indult politikai reformok alapvető elvei vitathatatlanul a haladást szolgálták. A legfelső államhatalmi és politikai tisztség szétválasztása, a cenzúra eltörlése, a szlovákság államjogi törekvései, a nemzeti kisebbségek jogi harcai, a párt akcióprogramja, a párt új alapszabályzatának előkészítése, az új alkotmány szerkesztése, a meghirdetett prularizmus, a munkástanácsok szervezése, a szocializmus húsz évének nyílt kritikája, a politikai üldözöttek és a hatalomból kizártak csoportosulásai mind-mind hozzájárultak a politikai kultúrálódáshoz. Viszont mindemellett elsikkadt az a nemzetközi geopolitikai konstelláció, hogy ugyanúgy, mint Magyarország 1956-ban, Csehszlovákia is tagja annak a hatalmi rendszernek, melyet szocialista tábornak neveznek. Senki nem akarta elhinni, hogy bekövetkezhet a 68as augusztusi katasztrófa, mondván, hogy a történelem nem ismétlődik – amivel az 1956-os magyarországi eseményekre utaltak. Sőt voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy Csehszlovákia azért nem juthat ugyanarra a sorsra, mert Csehszlovákia győztes állam, meg szláv állam, meg okosabban csinálja, mint Magyarország.
Nem értettem egyet azokkal a nézetekkel, melyek tagadták a történelmi helyzetek hasonlóságát, valamint elfogadták a történelmi lépcsőfokok átugorhatóságát. Az 1956-os magyar október tapasztalataiból indultam ki, mely dátum nagyon jelentős a közép-európai fejlődés és történelem alakulása szempontjából, még akkor is, ha nem alkalmazhatók közvetlenül a tanulságai.
Az 1956-os „októberi események” nem egész két hetének politikai mérlege az, hogy vissza akart térni a magyar társadalom arra a demokratikus útra, melyet elkezdett 1945ben és amelyet 1948-ban a Rákosi-féle kommunista hatalomátvétel lehetetlenné tett. Ha végigkövetjük az 1968-as év első hónapjainak fejleményeit Csehszlovákiában, világossá válik, hogy a demokrácia visszaállításának óhaja emelkedett itt is mindenek fölé (kezdetben még Szlovákiában is), melynek előképét szintén az 1948 februárja előtti, de főleg a két világháború közötti polgári demokratikus rendszerben találjuk. Persze nyilvánvaló, hogy sem Magyarországon 56-ban, sem Csehszlovákiában 68-ban nem jöhetett szóba a teljes restauráció, hiszen közben eltelt egy pár év, mely alatt megváltoztak a társadalmi és a birtokviszonyok. Ezért a polgári demokrácia és a szocializmus közös továbbfejlesztésével alakulhatott volna ki ebben a térségben az új politikai rend, melynek nem biztos, hogy a legmegfelelőbb elnevezése a demokratikus szocializmus, azonban jobb híján elfogadhatjuk, mert igen rokonszenvesen hangzik. Ez a szándék volt kialakulóban 56-ban Magyarországon, valamint 68-ban Csehszlovákiában. Ezért teljesen egyértelmű, hogy a szovjetmintájú szocializmus csehszlovákiai veresége 1968 első hónapjaiban ugyanazt a félelmet keltette Moszkvában, mint amit az 1956-os fejlemények Budapesten. És minden ilyen helyzet majd hasonló reakciót vált ki a szovjet vezetőkből. 1968 augusztus 21. sajnos az én félelmeimet igazolta.
*