Kutyaszorító (a teljes könyv)

Életem 12.250 napjáról

 

Hogyan születhet valaki csehszlovákiai magyarnak?

Egyszerűen úgy, hogy az adott állam területén élő apa és anya magyar, s a nagyszülők, dédszülők és talán az ükszülők és szépszülők is azok voltak. Ez a legegyszerűbb mód. Persze mindenki számára nem adatott ilyen egyértelműség. Az évszázados európai népmozgások okozta keveredések, a betelepülések és telepítések létrehozhattak sokkal bonyolultabb képletet is, melynek végső jellege csak a tizenkilencedik század sarkító hatásai következtében tisztázódott.

Példaként vegyük a következő lehetőséget. Volt egy középkorig visszavezethető augsburgi patricius család, a Welserek, akik nemcsak a Fugger családéhoz hasonló gazdagságról voltak híresek, hanem Franz Welser Filippine nevű leányáról is, aki I. Ferdinánd másodszülött fiához, Ferdinánd osztrák főherceghez ment feleségül. A család egyik ága – számomra ismeretlen módon – Magyarországra szakadt, s végül Nógrád vármegyében lelt otthonra. Majd a Wertheimer család – talán osztrák zsidó nemesek – egyik leány sarja, akinek édesanyja Kháán Sophie volt, megismerkedett a múlt évszázad közepe táján az egyik Welser ifiúrral, amiből házasság kerekedett, s ők lettek apai részről nagyanyai dédszüleim.

E nemes családokról mit sem tudva települt Magyarországra valamikor a tizennyolcadik század végén egy Müller nevezetű német üvegfúvó mester és szintén Nógrádban telepedett le, az Ipoly felső völgyében, ahol minden bizonnyal boldog családi életet élt, míg meg nem halt. Utódai közül az egyik tiszteletreméltó férfiú anyai részről nagyanyai ükapámként került életem történetébe.

Közben az elmúlt évszázadok folyamán, de mindenképpen 1750 előtt került Árva vármegyébe a bizonyára francia eredetű Duray (y, i, j) család, melynek az Alsó Kubin-Bezine-i (Dolny Kubin Bziny) katolikus egyház anyakönyvében fellelhető őse szabómester volt, a múlt század folyamán azonban a család egyik fiú sarja megunva az északi dombvidék zord éghajlatát, nősülés útján a nógrád-vármegyei Vácra költözött. Így kérhette feleségül Duray nagyapám a Welser-Wertheimer frigyből született nagyanyámat, aki számára ez ugyan mesalliance volt, még a Durayak állítólagos nemesi származása ellenére is. Mesalliance vagy sem, hat gyermeket nemzettek. A legkisebb fiú, Endre 1908-ban született és később alapvetően befolyásolta a sorsom, mivel ő lett az apám.

Apám zsenge ifjúkorában megismerkedett anyámmal, aki 1910-ben jött a világra, szülei negyedik élő és egyben utolsó gyermekeként, s összes számontartott őse iparos volt. Anyai nagyapám családneve szerint ítélve szlovák származású lehetett, hiszen Zvodának hívták. Igen kiváló lakatos hírében állt, országos szabadalmai is voltak. Anyai nagyanyám édesapja szabó volt, és családneve – Csonka – alapján egyedül nála biztos, hogy régtől magyar származású.

Apám és anyám már magyarnak születtek, de még nem csehszlovákiainak. Magyarságuk egyértelmű volt és vitathatatlan, hiszen az elmúlt évszázadban tisztázódott az ősök érzelmi hovatartozása. Az „echt” német származású Welser család 1848–49-ben elkötelezte magát a szabadságharc mellett és emiatt vagyonelkobzással büntették. Csak később kapták vissza a dél-nógrádi Pencen lévő kastélyukat, mely mai szemmel nézve nem lehetett fényűző palota. Méreteiben inkább közepes nagyságú kúria volt, provinciális barokk építmény. Jelenleg néprajzi múzeum.

Tehát szüleim nemzeti hovatartozását meghatározta nagyszüleim és dédszüleim nemzetisége, kik az iparosi, illetve hivatalnok-értelmiségi középoszályhoz tartoztak. Származásuk bizonyos kételyt támaszt: teljesen szabadon, önkéntesen választották nemzetiségüket? Az iparos-mesterember helyzete kevésbé kétséges, mert viszonylag szabad, anyagilag kevésbé függ a fennálló rendszertől, mint a hivatalnok-értelmiségi. Apai ágú elődeim azonban sokkal több jellemet alakító megpróbáltatásnak voltak kitéve. Nem szálltak szembe a legitim hatalommal, tehát nem voltak rebellisek; még a szabadságharcban való részvételük sem utal forradalmár hagyományokra. Kissé konzervatív magatartásuk állhatatossággal és becsületességgel párosult, ami egyre inkább teherré vált a magyar államrendszer felbomlásával, 1918 után. Nagyszüleim egyértelműen kitartottak örökölt vagy választott nemzetiségük mellett. Zvoda anyai nagyapám ekkor kezdett távolodni a volt Zólyom vármegyében élő szlovák rokonaitól, holott épp a fordítottja lett volna várható. Apai nagyapám három idősebbik fia pedig Magyarországon telepedett le. Duray-nagyapa körjegyző majd főjegyző volt, tehát az egykori államhatalom alappillére, ezért azzal is bizonyítania kellett volna hűségét az újdonsült Csehszlovákia irányában, hogy gyermekeit „csehszlováknak” neveli. De nem tett eleget a várakozásnak, és így szembehelyezkedett a hatalommal, amiért azzal büntették, hogy a legalacsonyabb fizetési osztályban tengődött egészen nyugdíjba vonulásáig, 1935-ig, mely halála éve is volt.

Anyám és apám már kétéves házasok voltak, mikor meglepte őket a nemvárt, de óhajtott öröm. 1938 novemberében visszacsatolták Magyarországhoz Szlovákia magyarok által lakott területének legnagyobb részét. Az a tény, hogy ismét Magyarországon élhettek, feledtette velük mind a fasizmus veszélyét, mind a háború közelgő viharát. Egy általános lelkesedés bűvkörében éltek akkor, mert kiszabadultak egy idegen nemzet kötelékéből és megszabadultak a nemzeti elnyomástól. Csupán azok nem örvendtek, akik beépültek a csehszlovák politikai és propagandarendszerbe, ettől remélvén egzisztenciájuk biztosítását. Azok pedig, akik már akkor összefüggéseiben látták a történelmi eseményeket, igen kevesen voltak, és figyelmeztető hangjuk nem zavarta meg a felszabadulás boldogságát. A közhangulat 1938-ban hasonló volt, mint 1919-ben, mikor a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadserege ideiglenesen visszafoglalt magyarlakta területeket az akkor alakult Csehszlovákiától. A Tanácsköztársasághoz fűződő viszonyától függetlenül üdvözölte a dél-szlovákiai magyar lakosság a szabadító vöröskatonákat. 1938-ban Horthy honvédjei a csehszlovákiai magyarok szempontjából ugyancsak szabadítók voltak, még akkor is, ha ez a parányi igazságtevés egy nagy borzalomvihar előjátéka volt, és a szabadítók a politikai és emberi igazságosság szempontjából nem is mutattak mindenben követendő példát. A nemzeti felszabadulás rövid ideig tartó örömét igen keservesen kellett megbűnhődni később.

Nővéremet is a friss szabadság boldog hangulata segítette a világra 1939 szeptember elején. Viszont a történelmi helyzetből következtetve, az én születésem már csak a véletlen műve volt, mondhatni a figyelmetlenségé, mert 1944 őszén gyereket nemzeni csak véletlenül lehetett.

A közép-európai térség egyik legnehezebb korszakában kezdődik az életem. Magzatként kúsztattak lövészárkokban, hogy anyámat ne érje golyó vagy repeszszilánk. Borzadállyal futottak végig velem az akasztottak erdejében, hogy meneküljenek a visszavonuló németek utolsó erőfeszítései elől, de egyúttal a bevonuló szovjet frontcsapatok törvényszerű brutalitása elől is, ami a magyar lakossággal szemben különösen megnyilvánult. Ezt főleg a zempléniek és ungiak igazolhatják, ahol még bizonytalan volt az új csehszlovák–magyar–szovjet határvonal. A bevonuló felszabadítók soha véget nem érő rabságba hurcolták a magyar civil lakosságot.

Mikor szüleim a front elvonulása után visszatértek Losoncra, a házunk falán ez a felirat díszelgett: kvartal proveren, min nyet! A lakásban szovjet katonaság kvártélyozott, a háztetőt aknatűz söpörte az utcára, az egyik szoba pedig beszakadt mennyezeten keresztül szellőzött. Persze voltak, akik sokkal rosszabbul jártak.

Negyedik-ötödik hónapos magzatkoromban vette át a szlovák nemzeti bizottság szülővárosom, Losonc irányítását, és ezzel véget ért a szovjet katonai kormányzás viszonylagos nyugalmas korszaka. Ekkor kezdődött a tervszerű, céltudatos magyarüldözés, mely elől nem nyújtott védelmet semmilyen törvényadta lehetőség. Sőt, a kassai kormányprogram (az 1945ben restaurált Csehszlovákia április 5-én kihirdetett alapdokumentuma, melynek VIII. pontja jogfosztottnak nyilvánítja a csehszlovákiai magyarokat) és az akkori embertelen rendeletek (zömmel a mai napig felülbírálatlanok maradtak és szerzőik büntetlenséget élveznek) adtak lehetőséget a boszorkányüldözésszerű magyartalanításra.

Anyám 1929 óta tanított. Előbb egy Fülek melletti apró bányászfaluban, Csákányházán, majd a losonci szegény munkásgyerekek iskolájában, a katolikus iskolában. 1945 tavaszán, terhességének ötödik hónapjában állás nélkül maradt, mert mint magyar tanítónőt elbocsátották, megszüntetvén a magyar iskolákat. A losonci magyar tanítók közül anyámat bocsátották el elsőként. A tanítási órát sem engedték neki befejezni. Két hét mulya apámat is hazakergették munkahelyéről, majd rövidesen mint „magyar háborús bűnöst” munkatáborba hurcolták, holott 1944-ben zsidókat szöktetett ki a losonci gettóból. Ezek a felszabadulás utáni táborok csak valamivel enyhébb változatai voltak az akkor csak hírből ismert fasiszta koncentrációs táboroknak. Amikor eltakarították a háború romjait, újratemették az emberi hullákat és egyéb dögöket, szabadon bocsájtották őket. Ez két hónapig tartott, miközben esténként – az 1946-ban érvénybelépő reszlovákizációs törvényt megelőzően – folytatták a szlovák nemzeti meggyőzés erőszakkal párosuló akcióit. Ennek következtében fokozatosan csökkent a táborok lakóinak száma, mert akik szlovákoknak vallották magukat, hazamehettek. Megszűnt fogvatartásuk oka. Akik nem álltak kötélnek, azokat fasiszta háborús bűnösnek nyilvánították, és az azonnal kitelepítendők jegyzékére kerültek. A táborban apám volt a tolmács, mert a foglyok közül egyedül ő értett tökéletesen szlovákul, viszont ellentétben sok szlovákul nem beszélő fogolytársával, ő nem mondott le magyar nemzetiségéről. Ezért ránk is az azonnali kitelepítés várt. A gyűjtőtábori felügyelők és a városba érkezett hivatalos rendteremtők zöme, mint ahogy kiderült később, a megszüntetett fasiszta Hlinka-gárda tagjai közül került Dél-Szlovákiába, hogy magyarüldözéssel vezekeljenek bűneikért, és az ilyesmiben alapos előgyakorlatuk volt. A szlovák háborús bűnösök, fasiszták és fasisztoid elemek esetében a bizonyítható magyarellenesség enyhítő körülménynek számított.

Ebben, a győztes hatalmak által jóváhagyott csehszlovák posztfasiszta korszakban láttam meg a napvilágot, amikor a történelem jelzőtüzei Dél-Szlovákiában a magyar könyvekből rakott máglyák voltak.

*

1945, a béke tavasza, pusztítón köszöntött a csehszlovákiai magyarokra.

Három évig tartó népirtó Dies irae-vel.

Születésem napján, egy gyönyörű napsütéses nyári délelőttön, a volt Kossuth Lajos utca 22-es számú háznak konyhájában kelttészta szag terjengett. 1945. július 18-át írtak ekkor. Nem valószínű, hogy túlságosan örültek érkezésemnek, talán csak fiú voltom adott némi okot erre. Apró gyermeknek születtem, alig haladtam meg a két és fél kilót. Ez nem volt csoda a hónapokig tartó nélkülözések és a nap huszonnégy órájából huszonnégy óráig tartó rettegések közepette. Az a tény, hogy közvetlen környezetem nem tagadta meg származását, tovább növelte a félelmet és a nélkülözéseket, hiszen napközben alig merészkedtek az utcára, nem lévén semmilyen hivatalos igazoló papírjuk – az állampolgárságot csak 1949-ben kapták meg –, este pedig kijárási tilalom volt, ami az 1938 utáni szlovák állam területéről érkező új honfoglalókra persze nem vonatkozott. A nélkülözések nyoma rajtam látszott leginkább, mert angolkóros lettem és mellkasi deformációm a mai napig nem múlt el teljesen. Nővéremnek pedig, éppen hat éves lévén akkor, már odvasan bújtak elő ínyéből az állandó fogai. Fizikai állapotom a túlélés nem sok reményével kecsegtetett.

Alig voltam két éves, mikor a veszély halálosan fenyegetővé vált. Anyám legyöngült szervezete betegséggel küzdött, ezért ágyban feküdt, apám pedig éppen hazafelé tartott élelemszerzői körútjáról, amikor egy teherautó állt meg házunk előtt, amelyen már szorongtak az agyongyötört emberek, apró batyukkal. Majd az új hatalom rendfenntartói, feketecsizmás volt Hlinka-gárdista fogdmegek osztaga rontott be hozzánk. Jöttek végrehajtani az azonnali kitelepítés parancsát. Ötven kilónyi holmit vihetett magával a család. Két zsákot engedtek megrakni, amelyben semmilyen, később pénzzé tehető érték nem lehetett, mert azt a kitelepítés végrehajtói szedték össze szüleim szemeláttára. Minden értékesebb elemelhető tárgyat elvittek, amit pedig nem sikerült a méretei miatt, azt igyekeztek használhatatlanná tenni. Engem kiloptak a házból a nagy felfordulás közepette, és árkon-bokron, kerítéseken keresztül csempészve vittek a paphoz, hogy netán ha a kitelepítés viszontagságai alatt elpusztulok, ne érjen kereszteletlenül a halál. Ugyanis a kitelepítetteket a szó szoros értelmében leszórták az autóról a puszta mezőre a magyar határon. Mint a homokot.

Más irányba is futottak házunkból, a város polgári parancsnokához – komisszáriusához –, aki már régebbi losoncinak számított, mert a két világháború közötti szlovákosítási áramlat sodorta őt oda, és apámat jól ismerte. Egyébként a szlovák klerikális-nacionalista középréteghez tartozott, melynek 1948-ig helyi szinten jelentős befolyása volt. Döntését, amellyel visszavonta az azonnali kitelepítésünkre adott parancsot, nehéz emberségesnek tartanom, bár valószínűleg ennek köszönhettem életben maradásomat. Helyettünk ugyanis valaki más került a kitelepítendők névsorába, nehogy felboruljon az egyensúly. Mi pedig megkaptuk a „fehércédulát”, ami azt jelentette, hogy a Csehszlovákia és Magyarország között diktált lakosságcsere egyezmény keretén belül telepítettek volna Magyarországra. Ez feljogosított arra, hogy magunkkal vigyük ingóságainkat. Szüleim berendezkedtek az áttelepülésre. Ami megmaradt a háztartásból és nem volt nélkülözhetetlen a mindennapi élethez, az ládába került. Aztán apám több ízben átszökött a határon, hogy intézze majdani lakásunkat. Így vett házat Balassagyarmaton egy zsák (80 kg) csempészett brazil kávéért.

*

Az ezután következő korszakra már én is emlékszem, csak kissé foszlányosan. A szudéta vidékre történő telepítés kezdetét nem tudom felidézni, habár nyilván a levegőben remegtek a hírek a félig vagy teljesen agyonvert magyar parasztokról, a vagonokban megfagyott öregekről és a csehszlovákiai rabszolgapiacokról, ahol az ókori görögöket és rómaiakat megszégyenítő jártassággal válogatták – fog és izomállapot s a családtagok száma szerint – a kiszolgáltatott magyar „senkiháziakat” a cseh gazdák. A csehek mentségére csupán annyit: azt hitték, hogy a magyarok önszántukból árasztják el a csehnémet határvidéket. Így tájékoztatta őket a propaganda. Ebben az időben cserélt tulajdonost a nagyanyám szomszédságában álló ház is, melynek nagy kertje és udvara volt. Lesti szlovák család kapta tulajdonba az egész ingatlant. (Lest, magyarul Les, régi honfoglaláskorabeli gyepű volt Észak-Nógrádban, melyet az 1950-es években nagy katonai gyakorlótérnek építettek ki.) Az új tulajdonosok azzal kezdték a gazdálkodást, hogy kivágták az udvar hatalmas, évszázados fáit és kukoricát ültettek a helyükbe. Egyébként ez volt a telepítések jellemzője. Az akár Magyarországra, akár Csehországba deportált magyarok helyébe költözött szlovákok mindenek előtt felélték az ingyen kapott javakat. Hasonló állapotok uralkodtak korábban is, a két világháború közötti csehszlovák földreform idejében. A felszámolt magyar nagybirtokokat szlovák települők között osztották szét. A magyar nincstelenek nem kaptak egy négyzetlábnyi területet sem, hacsak nem temetőhelynek. Arra viszont szívesen adtak. A mi félbemaradt telepítésünk napjának délutánján is megjelent az új szlovák tulajdonos, aki bizony csalódott ábrázattal vette tudomásul, hogy mégsem veheti birtokba a házat és annak berendezését, ugyanis az is együtt járt a kiutalással. Ezek az intézkedések sem elvileg, sem gyakorlatilag nem különböztek az alig pár évvel ezelőtti árjásításoktól és zsidótlanításoktól, csak éppen nem a KZ volt a végcél.

A Magyarországról Szlovákiába települő szlovákság igen vegyes népség volt. Az erőteljesen működő szlovák propaganda igyekezett minél több magyarországi szlovákot meggyőzni, hogy hazafias kötelességük visszatérni anyanemzetük keblére. Erre aztán jöttek, akik az ígéret földjét látták Szlovákiában, jöttek az őszinte nemzeti érzéstől fűtött szlovákok, majd érkeztek ezek árnyékában osonva a vagyonszerzésre áhítozók és a bűnözők, meg a volt nyilasok, kisfasiszták, akik szlováknak vallva magukat menekültek a politikai felelősségre vonás elől, majd alkalmasint a kommunista párt tagjai lettek. Egy részük az ötvenes évek elején hírhedt pribékje lett a sztálini szocializmusnak. Apám is egy ilyennek köszönhette azt a katonai behívót, mely akkor beutalót jelentett a jáchymovi munkatáborba, ez pedig sokak számára haláltábor volt.

Annak ellenére, hogy családunk nem „reszlovakizált”, apámat mégis visszavették munkahelyére 1946-ban, mert szakemberhiány volt. Apám pénzügyi szakemberként dolgozott jogi végzettsége ellenére. Családunkat anyai nagyapám támogatta anyagilag, mivel a háború utáni újjáépítésben konjunktúrája volt az iparosoknak. Az én játszóhelyem a hatalmas, kétszintes lakatosműhely lett. Fantáziámat a mesealakok helyett a szöglet- és laposvasak meg épületvasalások töltötték ki, népdal helyett az üllőn csattogó pöröly visszhangzott a fülemben, és a naponta megismétlődő varázslat a tésztamód képlékeny, vörösen izzó vas alakulása volt. Talán négy éves lehettem, mikor elhatároztam, ha megnövök, mérnök leszek, de nem asztal mögött ülő, hanem „dolgozó mérnök”. Csaknem tíz évig képzeltem így felnőtt jövőm.

*

Fehér cédulánk ellenére mégsem telepítettek át bennünket Magyarországra, mert már nem került ránk sor. 1948 tavaszán, a februári kommunista hatalomátvétel után leállították ezt a folyamatot. Ugyanis a két munkáshatalmú ország jóviszonyában zavarólag hatott volna a kitelepítések folytatása és nem lehetett volna beilleszteni az alakuló szocialista táborban érvényre jutó moszkvai hatalmi politikába sem. Igaz, a szlovák nacionalisták nehezen vették tudomásul ezt a helyzetet. A Szlovák Kommunista Párt erősen nacionalista vezetése – bár nyíltan nem mondták ki – csak kényszerként vette tudomásul a döntést. A kitelepítési bizottságban ülő kommunisták voltak az intézkedések legodaadóbb végrehajtói, és elősegítették az utólagos transzportok útnak indítását is.

Anyai nagyapám 1949-ben meghalt és apám vette át a lakatosműhely irányítását. Mikor 1945-ben állás nélkül maradt, megszerezte a vasipari szakmunkás bizonyítványt, így hozzáértőként vezette a műhelyt. Azt hiszem, jól ment az ipar. A mester havi nyolc-tízezer koronát keresett tisztán, ami igen nagy fizetésnek számított akkor. Apám hivatali állása abban az időben a felét sem jövedelmezte.

Eszembe jutnak apám tervei. A lakatosműhelyt fémbútorgyártó üzemmé akarta átalakítani. Persze nem ez volt életében az egyedüli elképzelés. Rendkívül ügyes keze volt, sokat rajzolt, festett és eredetileg kertészmérnök szeretett volna lenni, parkokat akart tervezni. Most, öreg korára tenyérnyi udvarunkban próbálja kiélni ifjúkori kerttervező hajlamait. Nem lett belőle kertészmérnök, hanem érettségi után jegyzőségi kisegítő volt, majd két évet hallgatott jogot a prágai Károly Egyetemen. A kassai Grosschmidt szenátor (Márai Sándor író édesapja) által támogatott prágai magyar menzán étkeztek, penzióban laktak, végül az anyagi nehézségek, majd édesapja (nagyapám) halála 1935-ben áthúzták továbbtanulási terveit. Az egyetemet Pécsett fejezte be, ahol 1942-ben megszerezte a jogi doktorátust. Ekkorra már beletörődött a pénzügyi hivatalnokoskodásba, de mire elérhetett volna valamit ezen a pályán, jött 1945, majd 1951, 1952, amikor minden elképzelése végleg összedőlt.

„Karrierjének” kibontakozása 44 éves korában, többszöri nekifutás és buktatók után végleg befejeződött. 1951-ben államosították a lakatosműhelyt. Összetörték a berendezést, mindent halomra hánytak és ócskavasként elszállítottak. Ekkor ért véget az én gyermekkorom is. Hat és fél éves voltam akkor.

Apámat nem sokkal az államosítás után, 1952-ben, ismét elbocsátották állásából, de ekkor mint értelmiségit az erősödő osztályharc keretében. Ezután tanulta meg a kárpitos szakmát, de csak fél évig dolgozott kárpitosként, mert légútjai nem bírták a port. Majd jött a Jáchymov árnyékát hozó katonai behívó. Megrendült egészsége nem bírta volna a megpróbáltatásokat és szinte megelőzésként ágynak dőlt. Hónapokat töltött kórházban. Áldott betegség volt ez, mert megmentette őt az uránbányától, ahonnan láttam visszatérni embereket félholt állapotban. Akik lent dolgoztak, azok közül ma már egyik sem él, de valószínűleg tíz évvel ezelőtt sem voltak az élők sorában. Közben adódott más rettegést keltő helyzet is. Ebben az időben épült a Losonc-Nagykürtös-i szárnyvasút, melynek egy része Magyarország területén vezetett. A vasutat társadalmi kényszermunkában építették. Egyszer apám nem jött haza munkahelyéről. Vártuk őt estig, aztán napokig. Közben kiderült, hogy építi a vasutat. úgy szedték össze őket, mint a közönséges bűnözőket. Többször dolgozott ott, később azzal a reménnyel is, hogy hátha így sikerül találkoznia Magyarországon élő testvéreivel. Nem sikerült.

Anyám 1950-ig kapta az állásnélküli magyar tanítóknak folyósított munkanélküli segélyt, havi ezer koronát, amelynek értéke egyenlő volt a kolduspénzzel. Mikor 1949-ben és 1950-ben fokozatosan megnyitották a magyar elemi iskolákat, újra taníthatott volna, de ekkor már az új rend emelte akadályok torpantották vissza. Vallásossága nem fért össze a hivatalos ateizmussal, és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba sem. Így nem folytatódott tanítói pályafutása. Hivatalnok lett.

1952-től fokozatosan romlott családunk anyagi helyzete. A tartalékot elvitte az 1953-as pénzbeváltás, mely ötven régi koronáért egy, írd és mondd, egy koronát adott. Persze, ezt megelőzően, a kisebb üzemek államosításával párhuzamosan, de időnként azután is igyekezett az új rendszer megkaparintani a még magánkézben lévő anyagi javakat. Rajtaütésszerűen tartottak házkutatásokat. Két-három szobás lakásokat daraboltak két-három részre. Nappal és éjszaka ült rajtunk a rettegés. Ha megzörgette a szél a kaput, anyám nyúl éberségével ugrott fel. Jönnek, ismét jönnek. Vagy apámért a titkosrendőrség, vagy éppen most szándékoznak kilakoltatni. Majd mikor megbizonyosodott, hogy pillanatnyilag nincs veszély, ólmosan zuhant vissza az ágyba.

Ekkor zajlott a negyedik telepítési hullám, melynek két célja volt. Megtörni az osztályellenséget, valamint tovább lazítani a városi lakosság történelmileg kialakult szerkezetét. Dél-szlovákiában még mindig magyar volt a városok zöme, de akadtak közöttük szórványosan már őslakosnak számító szlovákok és új telepesek is, akik szintén szlovákok voltak. Azok a régi városi polgárok, akik 1945 után, bőrüket mentendő, fürgén reszlovákizáltak, azonban az új hatalmi rendszerbe már nem sikerült beépülniük, mert nem álltak be a kommunista párt tagjainak sorába, és nem váltak volt barátaik vagy osztálysorsosaik, esetleg csupán sorstársaik feljelentőivé, nehezen kerülték el ezt a telepítési hullámot. Elvégre nem lehetett mindenkiből besúgó, és a párt sem fogadott be mindenkit, aminek többnyire nem elvi oka volt. És bizony többen életükkel fizettek ez alkalommal is, mert sok idős, megrendült egészségű embert érintett ez a kitelepítési parancs. Télvíz idején rakták őket teherautóra vagy lovaskocsikra, és szállították a közelebbi, távolabbi falvakba, ahol gazdasági épületekben, nyári konyhákban szállásolták el a családokat. Dél-Szlovákiában ezzel a telepítési akcióval teljesen felszámolták a még megmaradt régi városi polgárságot, melynek túlnyomó többsége magyar volt. A magyarok helyét ezúttal is a betelepülő szlovákok foglalták el.

De idővel ez is véget ért, s fokozatosan csökkent a rettegés és a testközeli veszély. Ezután bontottuk ki az 1944-ben és 1945-ben ládákba csomagolt holmikat. Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk. Ez az időszak – a negyvenes évek vége és az ötvenes évek eleje – sötét szobaként él emlékezetemben, ahol szótlanul és mozdulatlanul ültünk, nehogy ránk szakadjon a mennyezet, s beszélgetés helyett csak tapogattuk egymás arcát. Ekkor tanultam meg, hogy soha semmit ne kérjek a szüleimtől, mert úgyis csak azt adhatják ami van. Karácsony előtt az volt a szokás, hogy levelet írtunk a Jézuskának. Én gyufát és uborkát kértem, de azért kaptam agyagkatonát.

*