Kutyaszorító (a teljes könyv)

 

A csehszlovákiai magyar ifjúság mozgalmában programként meghirdettük a demokratizálódás támogatását és érvényrejutását. Ezt nem csupán az áprilisi programbeszédben nyilvánítottuk ki, hanem a klubmozgalom 1965-től alakuló hagyománya is alapot teremtett ehhez. Ebbeli törekvésünket mind a magyar, mind a szlovák sajtóban kinyilvánítottuk. Szlovák nyelven akkor kellett megtennünk, amikor 68 tavaszán az államellenesség vádja érte a JAIK-ot. Azt olvasták a fejünkre szlovák részről, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúság a magyarországi kommunisták segítségét várja a nemzetiségi kérdés megoldásához. Válaszunkat az „Echo”-ban közöltük. Elitéltük a szlovák nacionalizmust, és kijelentettük, hogy saját magunk akarjuk felvenni ellene a harcot, külföldi segítség nélkül. Viszont nem csodálkoznánk, ha valósággá válna az ellenünk felhozott vád, mivel a szlovák nemzeti türelmetlenség kétségbeesésbe sodorja a magyar lakosságot. A nemzetiségi kérdés rendezését csak demokratikus körülmények teszik lehetővé. Ilyen körülményeket teremthet a demokratikus szocializmus, amelyet itt, Csehszlovákiában kell megvalósítani, mert erre most itt a legérettebb a helyzet.

1968-ban a szocializmus demokratizálása számtalan olyan problémát hozott a felszínre, melyet nem volt képes megemészteni a csehszlovák társadalom. Évszázados ellentéteket kellett volna megszüntetni a demokrácia szellemében. Erre nem csupán a tömegek voltak éretlenek, de a vezetőik is. A klasszikus nemzetiségi kérdés mellett, melyhez múlt századi indulatokkal közelített a szlovák többség, a faji probléma is teljesen megoldhatatlannak bizonyult. A faji előítéletet ebben az esetben a cigánysággal szemben nem tudta leküzdeni az emberi arcot öltő szocializmus. A cigányok kollektív egyenjogúsítását – „internacionális” összefogással – a lehető legalacsonyabbra szorították vissza a nemzetiségi alkotmánytörvényt előkészítő bizottságban, s így az egyáltalán nem nyert alkotmányjogi formát. Megtagadták a cigányoktól nemzetiségük alkotmányos elismerését, amit azzal okoltak, hogy a cigányok nem rendelkeznek a nemzetiséget meghatározó jelleggel, mert nincs egységes kultúrájuk, irodalmuk, nyelvük, települési területük stb. Ezért etnikai csoportnak nyilvánították őket, s továbbra is a progrom-hangulatok prédái maradtak. Csupán egy kultúregyesületet engedélyeztek számukra, melyet a konszolidáció jegyében felszámoltak a hetvenes évek első felében.

A konszolidáció korszaka újraélesztette az antiszemitizmus szörnyét is, most az anticionizmus leplébe burkolva. Nem csupán a nemzeti kisebbségek jogkövetelését tüntette fel úgy, mint a világ zsidóságának szervezkedését, hanem az egész demokratizálási folyamatot a zsidók és imperialista szövetségeseik mesterkedéseként állította be. A hatalom tudatában volt, hogy a zsidóellenesség örve alatt mindent el lehet adni. És ha a demokrácia zsidóérdek, akkor a nemzeti érdek ezzel ellentétes, mert a demokráciában elvesznek a nemzeti érdekek. Így rögződött ez mind a meggyőződéses, mind a latens antiszemiták tudatában.

A szlovák sajtóban publikált cikkeim, melyekben a szlovák nacionalizmussal szemben védelmeztem a magyar kisebbséget, nemcsak egyetemista kollégáim reakcióját váltotta ki, hanem ostromállapotot teremtettek albérleti lakásom körül is. A „Predvoj” című lap közölte lakcímemet egy cikkem alatt, nyilván megfontolt szándékkal. Ennek érdekében lincselési hadjáratot szerveztek ellenem. Szerencsére ebben az időben rendszertelenül jártam haza, néha napokig nem tartózkodtam otthon, ezért elkerültem a „népítéletet”, csak szegény háziasszonyom rettegett, mert a lakásban is kerestek és nem titkolták szándékukat. Ót is megfenyegették, hogy ne rejtegessen engem, mert úgyis elintéznek. Végül, nyilván az állhatatosság hiánya miatt, elvonultak őrhelyükről. Így épp bőrrel megúsztam ezt a kalandot.

1968 nyarán a IV. Nyári Ifjúsági Találkozót már a Magyar Ifjúsági Szövetség rendezte. A találkozó műsorát a MISZ propagálásán kívül a kisebbségi magyar közélet demokratizálásának szenteltük. Sürgettük a nemzetiségi társadalom intézményeinek kialakulását. Szó volt ott oktatásügyről is, de a magyar iskolaügy minisztériumi irányítója, Mózsi Ferenc, visszautasította meghívásunkat. A visszautasítás okát – kollégájának esküvőjét –elégtelennek tartottuk, s ezért nyilvánosan ellene fordultunk a sajtóban. A táborozás befejeztével kiadtuk a magyar ifjúság társadalompolitikai nyilatkozatát, melyet másodmagammal szerkesztettem. A közlést az „Új Szó” visszautasította, így csak az „új Ifjúság”-ban jelent meg, éppen egy héttel a csapatok bevonulása előtt.

A klubmozgalom hagyományai, de természetesen mindenekelőtt maguk a szlovákiai viszonyok – főleg a szlovák nacionalizmus – egyértelműen Prága és a csehek irányába tájolták a magyar ifjúságot. Pontosabban a cseh progresszió irányába, mely nem zárkózott el teljesen a nemzetiségi kérdés elől: a Csehországban élő lengyel fiataloknak biztosították a személyi és kollektív egyenjogúságot, az önálló Lengyel Ifjúsági Szövetséget. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy 1968 augusztus 21 után a magyar fiatalság körében gyakorlatilag nem volt csírája a már említett opportunizmusnak.

*

A csehszlovákiai magyarok zöme egyénileg is, testületileg is elitélte az intervenciót, amelyről hamarosan világossá vált, hogy ismét évekkel visszavetette a közép-európai fejlődést. Persze, ennek kapcsán beszélni illik a katasztrófa tanulságairól is. A bevonulás következtében kialakult országos hangulat látszólag a csehszlovakizmus ideálját erősítette. Azonban a katonai intervenció tapasztalatai megalapoztak sokkal mélyebb és messzebbható politikai tanulságokat is.

A cseh közvélemény hagyományos oroszbarátsága, mely a csehszlovák államiságért folytatott harccal kapcsolatos, már az előző húsz év folyamán gyengült, de csak augusztus 21 tett határozottan pontot a végére. Végleg szétfoszlott a szláv testvériség rózsaszínű képe, mert ha addig valaki számára nem volt világos, hogy a szláv testvériség egyenlő az orosz, majd a szovjet terjeszkedő politikával, az most a saját bőrén győződhetett meg róla. A kiábrándulás annál keserűbb volt, mert az a mítosz, hogy Csehszlovákia ilyen irányból sebezhetetlen, a második világháború utáni restaurációs és győzelmi hangulatban abnormális méreteket öltött. Ezzel Csehszlovákia odasorakozott a történelmi tapasztalatok terén Lengyelország és Magyarország mellé, ami egy majdan lehetséges – egyelőre csak óhajtott – nemzetközi együttműködés alapját teremtheti meg. A demokrácia képletei szerint gondolkodó csehszlovák és főleg cseh homo politicus rádöbbenthetett a kiszolgáltatott közép–európai sors valóságára. A szlovákság nemzeti tudatában azonban még nem rögzülhettek ezek a történelmi tapasztalatok, mert államiságának szilárdítását mindig a haladással – a demokratikus eszmékkel – ellentétes pólusokon kísérelte meg. 1848–49-ben, 1939-ben és 1969-ben is. Azonban a környező népek eddigi tapasztalatai serkentőleg hathatnak a szlovák történelmi tudat alakulására, s a szlovák értelmiség európai méretekben gondolkodó kisebbsége ennek tudatában is van. 1968-ban mindenesetre alaposan megrendültek a Közép-Európa feldarabolásához tetemesen hozzájáruló masaryki és beneši politikai eszmék. A tanulság: az atomizált Közép-Európa védhetetlen. Az egymás ellen szított érdekek fáziseltolódásokat idéznek elő mind a történelmi tudatban, mind a történelem napi megvalósulásában, melyek nehezen áthidalható szakadékokkal határolják az egyes, nemzeti államok keretébe fogott különnemű konglomerátumokat. Ennek eredménye, egyebek között, a magyarországi 56 tragédiája és a csehszlovák 68 augusztusa, illetve a „konszolidáció” tíz éve, mely hosszantartó utóvédharcokra kényszerítette a demokráciát. Az első világháború végétől ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy három közép-európai történelmi nemzet, a lengyelek, csehek és magyarok eljussanak a történelmi tudat és tapasztalatok hasonló szintjére. 68 óta érkeznek ezt tanúsító jelzések a cseh gondolkodó körökből.

*

Az augusztusi katonai invázió Budapesten ért. 20-án este a Schönherz utcai református templom előtt állva néztem az ünnepi tűzijátékot, s arról beszéltem a körülöttem álló ismerősöknek, hogy csillapulnak a kedélyek Csehszlovákiában, és a közélet forrásából már kezd kibontakozni a jövendő fejlődés képlete. A katonai beavatkozás rémítő képe pedig, mely két hónapja kísértett képzeletemben, ekkorra oszladozni kezdett. Ebben az órában lépték át a „szövetségesek” Csehszlovákia határát. Ezt csak másnap délelőtt tudtam meg. Reggel indultam hazafelé Losoncra. A Hatvan-Salgótarján vonalon közlekedő vonat két kocsija menetrendszerűen átjárt Csehszlovákiába, Fülekig, s én ezt a két vasúti kocsit kerestem, de nem volt a szerelvényhez csatolva. A kalauz azt válaszolta kérdezősködésemre, hogy bizony nem tudja, hogyan viszik haza a csehszlovákok az utasaikat. Ezt nem értettem és ezért felszálltam a vonatra. Többen ültünk a fülkében, majd valaki bekapcsolta a táskarádióját. Így értesültem a tízórai hírekből, hogy mi történt. Rettentő félelem fogott el, mert azonnal megtorlásokra gondoltam, mivel élt emlékezetemben 56 következménye.

A lezárt határról rendőri kísérettel gyűjtőtáborba internáltak, mely a nagybátonyi vájáriskolában volt, majd megtiltották, hogy elhagyjuk az épület körüli udvart. Rövidesen megszöktem és autóstoppal visszamentem Budapestre. Öt ráadásnapot töltöttem Magyarországon, korahajnalig tartó beszélgetésekbe temetkezve, néha csaknem vérre menő vitákban elemezve az elmúlt hónapok eseményeit, a katonai agresszió okait, a szomszédos országok szerepét a megszállásban. Abban általában egyet értettünk, hogy az egyébként számunkra ellenszenves román politika ebben az esetben szimpatikusan állt helyt, és Magyarország a végsőkig elment, hogy elejét vegye a Csehszlovákiának nyújtandó „internacionalista segítségnyújtásnak”. Közben tudomásunkra jutott a magyar szociológusok tüntetése a megszállás ellen a jugoszláviai világkonferencián, és ez rendkívül felvillanyozott bennünket, mert ezt az európai szellem megnyilvánulásaként fogtuk fel. Azonban a hírözön ellenére sem tudtuk, hogy milyen a valóságos helyzet Csehszlovákiában, és örökké az a gondolat kínzott bennünket, hogy mi lehet otthon. Mikor megszüntették a határzárlatot, Ipolyságnál léptem át a magyarcsehszlovák határt. Itt nem árulkodott az összkép semmi rendkívüliről. Rekkenő meleg volt, ezért attól tartottam, hogy megromlik a biztonsági meggondolásból csomagolt élelmiszer, melyet arra az eshetőségre vittem magammal, hátha otthon hadiállapot uralkodik az ellátásban. Csönd honolt Ipolyságon, kihaltak voltak az utcák, csupán lógónyelvű kutyák kószáltak a falusias város főterén, a kocsmában elfogyott a sör, és finom por lepett mindent. Egy árva transzparens árulkodott csak arról, hogy valami más történik az országban, mint általában, mert a felirat azt hirdette: „Magyar katonák, menjetek haza!” Semmi több. Azonban voltak olyan feliratok is Dél-Szlovákiában ebben az időben, melyek csupán arról szóltak, hogy „magyarok menjetek el”, és mi tudtuk, hogy ez nagyon is kétértelmű, célzatosan az, de ekkor megbocsátottuk és nem méltattuk figyelemre, mert azt is tudtuk, hogy most másra gondol az ország zöme. Ipolyságról menetrend szerint közlekedtek az autóbuszok. Suttogva kérdeztem a jegyszedőtől: „Mi lesz; ha útközben lőnek?”. „Itt nem lő senki senkire. Nincs miért!” – válaszolta. Valóban zavartalanul érkeztünk Losoncra, csak Nagykürtösön láttam egy magyar harckocsi alakulatot. Otthon, Losoncon azonban már más kép fogadott. Tarkállott a főutca a tiltakozó falragaszoktól, a járási bizottság épülete mögött szovjet katonák őrködtek, gépfegyverek csöve meredezett a tankok tüzelőnyílásából, de nem volt kire tüzet nyitni. Mikor megérkeztem Losoncra, feltűnt, hogy nincs egy magyar nyelvű felirat sem a városban. Sajnos ez azt jelentette, hogy az elmúlt évek folyamán sikerült felszámolni a város honos magyar ifjúságát, elsősorban azzal, hogy a magyar iskolák hiánya szétzilálta a fiatalok természetesen létrejövő kapcsolatát. Majd a hazaérkezésemet követő napon megjelentek a kézzel festett magyar plakátok, sokszorosított röpiratok és a járási újság két magyarnyelvű röplapszerű száma, melyet ekkor engedélyeztek, de kiderült később, hogy csak átmenetileg, az „ostromállapot” idejére. Ezután vissza kellett utaznom Pozsonyba.

*

Időközben megérkezett Prágából a Magyar Ifjúsági Szövetség Előkészítő Bizottságának címzett belügyminiszteri válasz, mellyel bár nem utasították vissza kérelmünket, de jó kibúvót találva hivatkoztak a készülő szövetségi államjogi rendezésre, s elodázva a döntést, áthelyezték kérvényünket a jövendőbeli szlovákiai belügyminisztérium hatáskörébe. Ez az intézkedés egyértelműen véget vetett reményeinknek, habár tudtuk, hogy nem a mi működésünk betiltásával fogja kezdeni működését a szlovák belügyminiszter. Az igazság az, hogy én az első pillanattól fogva nem bíztam az önálló szervezet engedélyezésében, de hajtott a rendkívüli politikai lehetőség, a követelés jogossága és a folyamatok logikája. Ezért nem tehettem mást. Nem hittem benne, de az a meggyőződésem, hogy ezt kell tenni, erősebb volt bármilyen hitnél. És csaknem egyedül kellett meggyőznöm 68 márciusában azokat, akik nem ifjúsági konferenciát és önálló szervezetet akartak, hanem csupán valamilyen megfoghatatlan országos összefogást – nagygyűlést – a demokratizálás mellett. Arról kellett meggyőznöm őket, hogy ifjúságunk megérett az önállóságra, és ezért önálló szervezeti keretek között kell tömörülnie. Az akkori ellenzők végül is a MISZ aktív szervezőivé váltak, de ők fordítottak hátat leghamarább ifjúsági mozgalmunknak. A csehszlovákiai magyar ifjúságnak a klubmozgalom révén volt elegendő gyakorlati vezetője is, akik a kibontakozás korszakában vonzották a politikailag gondolkodni képes magyar fiatalokat, és valóban igyekeztek képviselni az ifjúság érdekeit. Ám a szlovák társadalom, politikai kultúrálatlanságánál és társadalmi fejletlenségénél fogva még nem tudott szembenézni a magyar fiatalok igényeivel. Mi egyedül abban bíztunk, hogy megelőzve a föderáció kikiáltását, a prágai belügyminisztérium kiadja a szervezet működési engedélyét. Ez a reményünk sajnos szertefoszlott, s ettől a pillanattól kezdve két irányban kellett harcolnunk.

Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem mondtunk le az önálló szervezetről, de minden lépésünket úgy irányítottuk, hogy majd az alárendeltebb formában is a lehető legtöbb jogot sikerüljön biztosítani. Akadtak olyan politikai analfabéták is, akik Husák szeptemberi látogatását és beszédét a CSEMADOK KB ülésén a nemzetiségi követelések előzetes jóváhagyásának tekintették. Én ebben nem hittem. Csehszlovákiában az én életemben még egyszer sem történt meg, hogy államvezető politikus betartotta volna a magyar kisebbség felé tett, ígéret benyomását keltő kijelentését. Husák szavait csak úgy lehetett értelmezni, hogy a magyarok ne nehezítsék követeléseikkel az ország amúgy is nehéz helyzetét, mivel Szlovákia társadalmi és politikai szintje szabja meg azt a határt, ameddig elmenni lehet. Ezzel olyan kompromisszumra hívott fel, mely egyenlő lett volna az alapvető jogok önkéntes feladásával.

Husák pozíciója 68 szeptemberében már elég erős volt. Ekkor lett az SZLKP KB első titkára. Megválasztására a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusán került sor, melyen szabálytalannak nyilvánították az augusztusi PrágaVysocany-i rendkívüli kongresszust. Ezzel a lépéssel indult tulajdonképpen a „konszolidáció”, melynek élére Husák állt kezdettől fogva. Saját bevallása szerint Moszkvában, az internálás napjaiban egyedül neki volt koncepciója a jövőt illetően. Ezáltal Husák beszéde a CSEMADOK KB ülésén a sorok között megfogalmazva még nyomatékosabban adta tudtunkra, hogy minden eddigi demokratikus elképzelésnek befellegzett a föderáció megmentése érdekében.

Tudtuk mi is, hogy egyre inkább irreális ragaszkodni az elvekhez, és ezért mindenképpen egyezkedni kényszerültünk. Csakhát nem mindegy, hogy milyen indulási pontról kezdünk alkudni. Ezért 1968 december 6-án kikiáltottuk a Magyar Ifjúsági Szövetséget. Az érvényben lévő törvény szerint addig fejthettük ki tevékenységünket, míg nem kézbesítik a betiltási rendelkezést. Az alapító konferenciáról újabb kérvényt intéztünk a belügyminiszterhez. Így a MISZ lett az első kikiáltott ifjúsági szervezet, mely jogilag létrejött a CSISZ bomlásának kezdete után. A többi ifjúsági szervezet helyett továbbra is csak előkészítő bizottságok működtek. Az alakuló konferencián engem választottak meg a szövetség vezető titkárává. Ezután szinte vérremenő politikai és jogi harcok vették kezdetüket, melyek folyamán végül valóban elvéreztünk.

1968 decemberében megszakítottam egyetemi tanulmányaimat, ugyanis két éve már alig látogattam az előadásokat, csupán a gyakorlatokra jártam. Vizsgázni nem jutott időm.

Az ország államjogi átrendezése következtében Szlovákia két városa – Pozsony és Kassa – önálló státust nyert. Pozsonyt fővárossá, Kassát pedig kerületi jogú várossá minősítették. Így alakult meg Pozsonyban a CSEMADOK városi bizottsága, fizetett titkárral, s ezt az állást én töltöttem be három hónapon keresztül, innen irányítva ifjúsági szövetségünk szervezését. Emellett végeztem a CSEMADOK városi szervezetének irányítását is, melynek első és a hagyományoktól eltérő eredménye a pozsonyi magyar értelmiség klubjának megalakítása volt. A szervezés igen nagy lendülettel kezdődött, megalakult a vezetőség is. Csakhát később kiderült, hogy a pozsonyi magyar értelmiség nem tudta megfogalmazni programját, nem találta meg a különböző korú és érdeklődésű értelmiségieket összefogó közösségi célt. Emiatt egy év alatt felbomlott a társaság. A pozsonyi magyar értelmiség derékhada ekkor az „1928-asok” generációjából került ki. Ez a korosztály képezte az 50-es évek „alkotó ifjúságát”, és láthatóan belefáradt ebbe.

Természetesen az ilyen életérzés nem volt ismeretlen a szlovákság körében sem, de a nemzeti konjunktúra általában bizakodóbb hangulatot keltett, s a szlovákok általában több reménységgel néztek a jövőbe. A magyaroknak azonban semmi okuk nem volt erre, és ezt a nyomasztó terhet még súlyosabbá tették azzal, hogy átadták magukat a pesszimizmusnak, letargiának. Sajnos, ez a hangulathullám szinte felerősödve érte el a fiatalabb magyarokat, az 1935-ösök generációját, és ma már az 1945-ösök között pusztít. Ennek egyik következménye például a gyermektelenség, s a csehszlovákiai magyarok rohamosan csökkenő népszaporulata.

*

1968 augusztus 21-e után világossá vált, hogy a demokratizálódás minden addigi vívmánya halálra ítéltetett. De az elkezdődött folyamatok zöme formálisan mégis befutotta a hivatalos rendezés pályáját, hogy majd azután számolják fel – diktált önkéntességgel, vagy különböző határozatokkal. Emiatt a formalista tehetetlenség miatt ülhetett össze 1969 februárjában a Szlovákia területén alakult ifjúsági szervezetek konferenciája is, melyen megalakult a Szlovákiai Gyermek– és Ifjúsági Szervezetek Társulása. Az ifjúsági konferencián először is határozatilag meg kellett szüntetni a régi szervezetet, a CSISZ-t. Az összes szlovákiai küldött közül egyedül a dunaszerdahelyi járás küldöttei szavaztak a feloszlatás ellen. Több okból is. A járás társadalmi szerkezete egyöntetű volt, ezért nem alakult ki semmilyen feszítő erő; a nemzetiségi kérdés nem teremtett kényszerhelyzetet, mert a járás lakosságának több mint 90%-a magyar volt; a járás opportunista baloldali vezetősége ellenezte a 68-as megújhodást; az országos ifjúsági mozgalom régi vezetői, akik szintén ellenezték a szervezet átalakítását, külön is erősítették a dunaszerdahelyiek ezirányú hajlandóságát. A helyzet egészen fantasztikus volt, mert a dunaszerdahelyiek szövetségre léptek a korábbi CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának azokkal a tagjaival, akik meg akarták tartani az egységes szervezetet. Egy éven keresztül együtt próbáltak ellenszegülni a szervezet átrendezésének, holott a szerdahelyiek kivétel nélkül magyarok voltak, amazok pedig nem rejtették véka alá sovinizmusukat, minduntalan támadták a MISZ-t, mindenütt a magyar ifjúság önállósulása ellen foglaltak állást. Valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy kitartottak az egységes szervezet mellett, mert abban zavartalanul ellenőrizhették volna a magyar ifjúságot. A végkifejlet egyértelmű képet teremtett. A konferencia megszüntette az egységes szervezetet, a dunaszerdahelyiek egyedül maradtak álláspontjukkal, központi támogatóik pedig alakítottak egy új szervezetet, az ún. Falusi és Városi Fiatalok Szervezetét, mely a régi egységes szervezet alapelveire épült, s ezáltal az új társulásban kialakították azt az „egészséges mag”-ot, mely később alapja lett az ifjúsági szervezetek összeolvasztásának. A dunaszerdahelyiek ekkor, hirtelen nagy csalódásukban majdhogynem a MISZ-t kezdték támogatni, de végül is ehhez az új szervezethez csatlakoztak, teljesen szembefordulva az ország magyar ifjúságának törekvéseivel.

Egyébként nemcsak az ifjúsági mozgalomban nyilvánult meg a dunaszerdahelyiek szeparatizmusa, hanem a magyar kisebbség más jogi harcaiban is. Csak részben azonosultak a CSEMADOK 1968 március 15-én nyilvánosságra hozott memorandumával. Augusztus 21-én a varsói szerződés csapatait is szeretettel fogadták. A dunaszerdahelyi járás magyarsága ezzel átmenetileg teremtett ugyan magának bizonyos politikai pozíciót, de a szlovákiai magyarok maradék nyolcvan százalékát, mely sokkal nehezebb körülmények között élt, a társadalmi periféria irányába lökte, hozzájárult a kisebbségi front feldarabolásához és erősítette a szovjetű konszolidáció bázisát, mely egyebek között a magyar kisebbség politikai, társadalmi és gazdasági diszkriminációját is célul tűzte maga elé. Ez volt a következménye a helytelenül értelmezett reálpolitikának.

A szlovákiai ifjúsági szervezetek társulását kikiáltó konferencián kellett végleg meghatározni a magyar ifjúság és a többi szlovákiai ifjúsági szervezet hivatalos kapcsolatát. A mi elképzelésünk szerint a Magyar Ifjúsági Szövetség önálló jogi személyként társult volna a többi szervezettel (Pionírok, Középiskolások, Munkásfiatalok, Főiskolások, Városi és Falusi Fiatalok, Cserkészek) a Szlovákiai Gyermek és Ifjúsági Szervezetek Társulásában. A felsorolt szervezetek előkészítő bizottságai viszont, melyek a CSISZ talaján alakultak, megegyeztek abban, a Husák vezette szlovákiai kommunista párt határozata által is ösztökélve, hogy nemzetiségi ifjúság nem tömörülhet önálló szervezetbe. Ezt később megtámogatta a Nemzeti Front is azzal a döntésével, hogy az ifjúsági szövetségen kívül semmilyen tömegszervezet sem alakíthat ifjúsági csoportokat. Ekkor a CSEMADOK még aktív tagja volt a Nemzeti Frontnak, és ezért ezentúl nem támogathatta hivatalosan a magyar ifjúsági klubokat. A Nemzeti Frontnak ez a határozata kifejezetten a magyar ifjúság mozgalmának szétzilálására irányult, mert semmilyen más tömegszervezetnek nem volt olyasféle kapcsolata az ifjúsággal, mint a CSEMADOK-nak a klubmozgalommal. A nemzetiségi ifjúság önálló szervezkedése ellen hozott párthatározat következtében a MISZ nemcsak a társulásnak nem lehetett tagja, de már vártuk a belügyminiszter végleges feloszlató határozatát is. Ennélfogva a MISZ Központi Tanácsának küldöttsége csupán szavazati jog nélküli képviseletként vehetett részt a konferencián.

Vita tárgyát képezte körünkben, hogy egyáltalán megjelenjünk-e a konferencián, vagy távolmaradásunkkal tüntessünk. Végül a részvétel mellett döntöttünk. Azért léptünk erre a kompromisszumra, hogy ne veszítsük el teljesen a további tárgyalások lehetőségét, ne hagyjunk ki egyetlen lehetőséget sem az önálló szervezkedés igényének kinyilvánítására, és bizonyítsuk, hogy valóban nem áll szándékunkban szeparálódni. Jelenlétünkkel azt akartuk elérni, hogy a szervezeti szabályzat ne nyilvánítsa zárt rendszernek a társulás szerkezetét, hanem számoljon további ifjúsági szervezetek felvételével, egyebek között a nemzetiségi ifjúság szervezetével is. Ugyanis a hat szervezetnek már a tarsolyában volt a működést engedélyező belügyminiszteri döntés, csupán mi nem rendelkeztünk ilyennel. Mi csak azért működhettünk, mert még nem kaptuk meg az elutasító választ. Ezért azzal érveltünk, hogy amennyiben a belügyminiszter engedélyezi további szervezetek – tehát a nemzetiségi ifjúság szervezetének – működését, akkor mi sem természetesebb, hogy ezek az új szervezetek szintén részt vehessenek a társulásban. Ennek kapcsán azonban olyan gyalázatos helyzet alakult ki, melyben a szlovák ifjúság képviselői nagy vehemenciával taposták sárba a demokrácia maradványait is. A társulást alapító hat szervezet külön-külön tiltakozott felszólalási szándékunk ellen, annak ellenére, hogy ezt a jogot előre biztosították számunkra. Végül küldöttségünk nem kapott szót. Ekkor tiltakozó nyilatkozatott nyújtottunk be, majd kivonultunk. Az alapító konferencia döntése szerint a magyar ifjúság csak külön-külön, a hivatalosan engedélyezett hat szervezetben tömörülhetett. A társulás szervezeti struktúrája helyet biztosított ugyan a nemzetiségi kérdésnek is, de csupán egy tanácsadói szerv szintjén. Az egyes szervezetek központi tanácsának magyar tagjaiból és szlovák nemzetiségű képviselőkből alakult volna – paritásos alapon – a társulás elnöksége mellett a Magyar (Ukrán) Ifjúság Központi Tanácsa.

A konferencia két napja alatt nyílt titokká vált, hogy az ifjúsági mozgalom tagolt felépítése rövid életű lesz, s rövidesen újraegyesítik az egyes rétegszövetségeket. De emiatt még csak súlyosabban felróható a konferencia küldötteinek velünk szembenn tanúsított szélsőséges nacionalista magatartása, mert azt bizonyítja, hogy még játékból sem tudtak demokraták lenni, és türelemmel viseltetni nemzetiségi korosztálybeli társaik iránt. A konferencián elszabadult diszkriminációs indulatok a fasiszta numerus clausus szellemét idézték. A szlovák ifjúság akkori vezetői egyöntetű elégtelenre vizsgáztak politikai kultúrából.

Nemsokára kitűzték a csehszlovákiai ifjúsági szervezetek országos föderációját kikiáltó konferencia időpontját, de ezt rövidesen visszavonták, majd az a hír járta, hogy már egyáltalán nem is engedélyezik, mert egységes szervezetbe kell visszafejleszteni az ifjúsági mozgalmat. Végül tavasz elejére mégis összehívták a konferenciát, Prágába, ahová csodák csodájára az országos föderációt előkészítő bizottság, semmibe véve a szlovákiai döntést, a Magyar Ifjúsági Szövetséget is meghívta teljes jogú, tehát hozzászólási és szavazati joggal rendelkező képviselettel. Résztvehettünk a bizottságok munkájában is. A szervezeti szabályzatot véglegesítő bizottságban én képviseltem a MISZ-t, egy képviselőnk volt a programnyilatkozatot előkészítő bizottságban, szervezetünk elnöke pedig tagja volt a konferencia munkaelnökségének.

Én a szervezeti szabályzat módosítására összpontosítottam. A bizottságban egy személy egy szavazatot jelentett, így sikerült elfogadtatnom módosító javaslatunkat, mellyel a szlovákiai konferencián jóváhagyott szervezeti szabályzatot kívántuk ellensúlyozni. A módosítás csupán egy mondat volt, mely elvileg lehetővé tette volna a nemzetiségi ifjúság számára is az önálló szervezet alakítását és az országos föderációban való részvételt. Noha az országos föderációt a csehországi és a szlovákiai társulás alkotta, mégis szükségesnek tartottuk ezt a pontosítást, mivel a csehországi társulásban önálló szervezettel vettek részt a lengyel nemzetiségű fiatalok, tehát a társulás révén tagjai lettek az országos föderációnak. Ezért kellett volna az országos föderációnak alapszabályba foglalnia, hogy egyetért a nemzetiségi ifjúság szervezkedésének elvével. Ezt az elvet pedig alkalomadtán felhasználhattuk volna szlovákiai diszkrimináltságunk megszüntetésére. Ebben az időben már érvényben volt a Csehszlovák Államszövetségről szóló 1968/143. sz. alkotmánytörvény is, mely többek között leszögezte, hogy a két köztársaságban az alapvető jogok nem térhetnek el egymástól. Ez vonatkozik a nemzetiségi jogokra is, de ezek mind a mai napig eltérőek Csehországban és Szlovákiában. Például Csehországban nem zárták ki a Nemzeti Frontból a Lengyel Dolgozók Kulturális Szervezetét, Szlovákiában viszont kizárták a CSEMADOK-ot.

A szlovákiai küldöttség azonnal aktivizálódott, midőn kiszivárgott az általam benyújtott módosító javaslat tartalma. Készültek az ellentámadásra, mely azonnal bekövetkezett, mikor a szervezeti szabályzatot szövegező bizottság elnöke –aki a Szlovákiai Pionirszervezet éppen leköszönő elnöke volt, és a bizottságban a javaslatom mellett szavazott – felolvasta a kérdéses pontot. A szlovákiai küldöttség külön tárgyalásra kért időt, s ezalatt megbeszélték az elutasító álláspontot. Egy ideig ismét részt vettek a vitában, majd megint külön tárgyalásra vonultak. Öt alkalommal vonult el a szlovákiai küldöttség, s a belső viták mind hosszabb ideig tartottak, mert bomlásnak indult az egység. Az egyik ilyen külön ülésen minket igyekeztek meggyőzni, megfélemlíteni, kérlelni, hogy vonjuk vissza javaslatunkat, ne hozzunk szégyent Szlovákia ifjúságára és ne bontsuk a csehekkel szembeni szlovák összefogást. Ha elállunk a javaslattól – mondták – akkor majd otthon, Pozsonyban tisztázzuk a vitás kérdéseket és igyekezni fogunk tárgyilagosan megoldani a nemzetiségi ifjúság problémáit. Ezt természetesen kategorikusan elutasítottuk. Időközben a szlovákiai küldöttség szóvivője visszautasította a különtárgyalások döntésének tolmácsolását és lemondott megbízatásáról.

A két társulás együttes ülésén a nagy ülésteremben – ismét a Slovansky dum-ban – mindeddig szóhoz sem jutottunk, mert a csehek vitatkoztak a szlovákokkal. A csehországi küldöttek a demokrácia alapelveit védelmezték, és a mi álláspontunkat támogatták. Közben a szlovák küldöttség egyik szóvivője, mikor már kifogyott demagóg érveiből, a mi oldalunkon álló csehországiak hangulatát szándékozott ellenünk fordítani. Azzal a váddal állt elő, hogy álláspontunkkal bomlasztani akarjuk a föderációt, mivel az önálló szervezkedés lehetősége csak most jutott eszünkbe, és az eziránti óhajunkat kifejthettük volna a pozsonyi konferencián is. Ez az arcátlanság túllépte idegeink teherbírását, s ezt a pillanatot tartottuk a legmegfelelőbbnek a felszólalásra. Én lettem apró küldöttségünk szószólója. Röviden ismertettem a MISZ szervezettségi állapotát, a szlovákiai társulás diszkriminációs döntését, és a szlovákiai konferencia lefolyását, melyről egy hónappal azelőtt hírt adott a prágai „Mladá fronta” című ifjúsági napilap pozsonyi tudósítója is. Megrökönyödve hallgattak a csehországi küldöttek, majd az együttérzés tapsa mellett jöttem le a szónoki emelvényről. Közben hátulról, kabátomat kapkodva rángattak a szlovák küldöttek, hogy alig álltam meg a lábamon és a pofám szétverését ígérgették. Ezután felszólalt a lengyel ifjúság képviselője, és az én felszólalásom ellenpontozásaként megköszönte cseh kollégáinak, hogy egyenjogú partnerként fogadták őket, nem úgy mint Szlovákiában a magyarokat. Sajnos, mi ekkor már csak elvi támogatásukat élvezhettük, mert elválasztott tőlük az ország államjogi megosztása, mely kiszolgáltatta a magyar kisebbséget a politikai teljhatalmat nyert szlovák sovinizmusnak.

A vita hatodik órájában, mikor még mindig nem született döntés, és a szlovákiai szervezetek képviselői végleges kivonulással fenyegetőztek, visszavonult tárgyalásra a munkaelnökség. Végül az elnökség többségi döntéssel úgy határozott, hogy lezárja a vitát és törlik javaslatunkat. Így minden maradt a régiben, és nem csorbult az ország látszólagos egysége sem.

Este, az ülésszak befejezése után sok csehországi küldött kereste fel asztalunkat, majd az ülésteremből távoztunkban is többen jöttek hozzánk, és együttérzésükről biztosítottak bennünket, ami biztosan őszinte gesztus volt. Látszott, hogy még mindig nem akarják elhinni a tapasztaltakat, és szinte szégyenkeznek a szlovákiai társulás magatartása miatt. Főleg a csehországi cserkészek, a lengyelek és a klubok szövetségének képviselői támogattak bennünket a vita során is. Nekünk ez természetesen jól esett, de sajnos nem sokat segített, mert továbbra is diszkrimináció áldozatai maradtunk.

A konferencia ülésszaka után sajtózárlatot rendeltek el, mert a másnapi és a későbbi lapok sem adtak hírt a nagy vitáról, csupán rövid közleményekben számoltak be az országos konferenciáról.

Még a konferencia következő napján további lépésre szántuk el magunkat. Megegyeztünk az „Új Szó” egyik prágai tudósítójával, hogy interjút készít a szlovákiai társulás elnökével. A kérdéseket mi állítottuk össze. A konferencia harmadik napján megjelent interjú rövidesen megjelent az „Új Szó”-ban. Igaz, ez sem természetes úton, mert csak a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva csempészhette a lapba az egyik szerkesztő, akit később elbocsátottak a laptól hasonló akciói miatt. Az általunk sugalmazott interjú fényt derített a magyar ifjúság jogfosztottságára, és a szlovák képviselet elutasító magatartására. Erre építettük ellenpropagandánkat. Járási gyűléseket hívtunk össze, körleveleket bocsátottunk ki, és tiltakozásra szólítottuk fel a MISZ-t támogató magyar fiatalságot. Ezt az akciónkat támogatta már sok olyan CSEMADOK funkcionárius is, aki eddig elutasított bennünket. Végre megérezték, és már érteni kezdték, hogy az alapvető elvek forognak veszélyben. A kampány végeredménye az lett, bár az önálló szervezet jogát nem ismerték el, de elfogadták a MISZ Központi Tanácsát mint képviseleti szervet, s ezen az alapon kezdtünk tárgyalni a magyar ifjúság jogi helyzetéről a társuláson belül.

A kompromisszumos tárgyalás kezdése előtt központi tanácsunk csaknem két pártra szakadt. A szlovákiai társulás elnöksége nyomást gyakorolt ránk, hogy vonjuk vissza a belügyminisztériumból a szervezet regisztrálási kérelmét. Ezt a szívességet nem tettük meg, annak ellenére nem, hogy ezzel elhárítottuk volna a központi tanács és a társulás közötti tárgyalások legzavaróbb akadályát. Két okból cselekedtünk így. Nem akartunk önként lemondani jogosnak tartott követelésünkről, és ez által az önállósodásról. Ha mégis visszavontuk volna kérvényünket, azonnal föloszlatták volna tanácsunkat, és kineveztek volna egy olyan új testületet, mellyel az első tárgyaláson megegyeztek volna, rájuk kényszerítve a többségi javaslatot. Arról is nehéz volt önmagunkat meggyőzni, hogy lemondjunk az önálló szervezet lehetőségéről. Végül úgy döntöttünk, hogy nem vonjuk vissza a belügyminisztériumból a regisztrálási kérvényt, hanem megvárjuk a visszautasítást, viszont nem is propagáljuk tovább a szervezetet, csupán taktikai fegyverként fogjuk használni a további tárgyalások folyamán, ezzel szorítva minél szélesebb működési teret a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának (MIKT). Tárgyalópartnerünk, a társulás elnöksége, ugyanis nem a demokrácia látszatának megőrzése végett tárgyalt velünk a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának jogköréről, hanem azért, mert nem merte kockáztatni a tárgyalások felmondását, lévén a MISZ a legjobban szervezett ifjúsági mozgalom, és esetleg ellenállási akcióktól lehetett tartani. A „politikai konszolidáció” csak ősszel bontakozott ki teljességében, ezért 69 tavaszán és nyarán még nem lehetett alkalmazni olyan mértékben a kemény kéz politikáját. Hát ezért tárgyaltak velünk – ámbár teljesen eredménytelenül.

A tárgyalási kompromisszummal a MISZ radikális szárnya nem akart egyetérteni, de végül belátták, hogy ez a legelfogadhatóbb abban az időben. Akkor így láttuk. Ám az lett a következménye, hogy a radikálisok el-el maradoztak a tanács üléseiről. Egyébként valóban fonák helyzet volt, mert a MISZ Központi Tanácsa, mely demokratikusan megválasztott testület volt, kb. 20.000 magyar fiatal nevében, most már nem a saját szervezeti érdekeit képviselte, hanem a majdan helyébe lépő szerv – akkor még választottként képzeltük el jogköréről tárgyalt.

*