Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
„Pillanatnyilag az összmagyar politikában Orbán Viktor az a személyiség, aki méltó olyan államférfiúi babérokra, amilyenre az élők közül más nem. Amikor megkapta a Hűség díjat, laudációmban egyértelműen kifejtettem, hogy ő nem Magyarország, hanem a nemzet miniszterelnöke.”
A MAGYARNAK LENNI sorozatban jelentette meg tavaly decemberben a Kairosz Kiadó Benkei Ildikó beszélgetését Duray Miklóssal. A következőkben a teljes interjút közöljük.
– Mielőtt az életút szövevényeibe bonyolódnánk, váltsunk néhány szót a legidőszerűbb eseményekről. Tegnap emlékeztünk az aradi vértanúkra, ebben a hónapban lesz az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulója, Budapesten és Maradék-Magyarország városaiban tüntetések zajlanak, a nép követeli a miniszterelnök és a kormány távozását. Október 6-án, a Kossuth téren nagygyűlést tartott a Fidesz a parlamenti bizalmi szavazás után, amelyre annyi ember érkezett, hogy a tér színültig megtelt, váll vállhoz ért, és a környező utcákban úgyszintén hatalmas tömeg várakozott. A nagygyűlés eredményeként elindult az Igen, Magyarország-kezdeményezés, miszerint mondjunk igent az értékekre: a határok fölötti nemzet-egyesítésre, az erkölcsi alapokon nyugvó miniszterelnökségre, a magyar földek elidegeníthetetlenségére és a többi. Bennem mégis maradt valamiféle hiányérzet amiatt, hogy talán itt, most, amikor ennyi embert sikerült mozgósítani, talán valami többet, valami mást is lehetett volna tenni. Hogyan látja ön ezt?
– Minden mindig valamivel elkezdődik, de nem biztos, hogy amit kezdetnek hiszünk, valóban a kezdet. 1956 sem azzal kezdődött, hogy meg kell buktatni a kormányt, hanem a szolidaritás vállalásával a lengyel ellenállók iránt. Ez nem jelenti azt, hogy ennek az elhatározásnak nem volt előzménye a magyarországi belpolitikában és a szellemi életben. A történelmi események nem előzmények nélkül zajlanak. Nagy Imre első kormánya 1953-ban volt az egyik előzmény, ami megmutatta, hogy a kommunistának nevezett rendszert lehet emberibben is működtetni, mint azt Rákosi tette. De az ezt közvetlenül megelőző évek előzménye a nemzet folyamatos megaláztatása és a hatalom által keltett félelem miatti elkeseredettség és rejtett dac, majd Nagy Imre eltávolítását követően az értelmiség, az írók szellemi lázadozása, az egyetemista körökben folytatott eszmecserék, végül 1956 októberében a műegyetemisták 14 vagy 16 pontja. Mindez lelki, szellemi készülődést, elmélyülő társadalmi érlelődést eredményezett, ami elvezetett a végső elhatározáshoz: véget kell vetni az eltiportságunknak. Ez volt a felkészülés folyamata. De maga az esemény, tehát a forradalom, nem lázadással kezdődött, hanem azzá vált, mégpedig az akkor hatalmon lévők részéről tanúsított magatartás miatt. Ne felejtsük, forradalmat nem lehet tervezni, csak puccsot vagy hatalomátvételt.
Annak viszont, ami minap – szeptember 17-én, 18-án és 19-én – zajlott Budapesten, illetve a többi magyarországi városban, inkább lázadás jellege volt, egy hirtelen jött, felháborodott vélemény nyilvánításként tört ránk – erkölcsi lázadásként, amit a miniszterelnök balatonőszödi beszéde váltott ki. Ezt én drámai társadalmi válasznak tartom: betelt a pohár. Kérdés, hogy milyen célokat lehet megfogalmazni ilyen esetben, főleg akkor − amint Sólyom László rámutatott október 1-jei beszédében −, ha a politikusok magára hagyták a tömeget, a népet.
Párhuzamosan zajlanak az események most Magyarországon: van egy tömegkezdeményezés, amelyhez gyakorlatilag a politikai pártoknak semmi köze, és van véleménye a politikai pártoknak – most ne részletezzük, hogy melyiknek milyen. Ám azt az elvárást mind a politikai jobboldalon, mind az úgynevezett baloldalon, mind a népi kezdeményezésekben megfogalmazzák – habár ott talán nem igazán markánsan –, hogy az eseményeknek alkotmánytisztelőknek kell lenniük, és a közjogi normákat be kell tartani. Mindaz, amit most hirtelen felsoroltam e friss eseményekkel kapcsolatban, egyrészt a szervezetlenségre és rendezetlenségre utal. Annak ellenére, hogy már lassan négy éve, de a tavaszi, a húsvéti parlamenti választások óta mindenképpen lehet látni, hogy Magyarország olyan úton halad, amelyen meg kell állítani, mert a végén szakadék tátong. Sólyom László október 1-jei beszédében az előbb említetten kívül megfogalmazott még egy nagyon fontos gondolatot, ami arra vonatkozott, hogy a békésen tüntető tömeg a nemzet erkölcsének a megnyilvánulása – nem idézem szó szerint, de ez volt a lényege. Tény az, hogy képzett és erkölcsös politikusnak kell az események élére állnia, mert másképpen nem jutunk el sehová, és győz az erkölcstelenséget képviselő kormányzat.
– Valamelyik párt részéről kellene élre állni?
– Egy eszmeiséget adó csoportnak vagy politikusnak kell az élre állnia. Az október 6-i parlamenti bizalmi szavazással kapcsolatos kormánypárti színjáték utáni tüntetés, amelynek a vezérszónoka Orbán Viktor volt, megfogalmazott olyan véleményt, bizonyos mértékben jövőbe mutató elképzelést is, amely már a rendezettség irányába mutat. Első helyen az erkölcsi alapú kormányzást említeném, majd a nemzet államhatárok fölötti újraegyesítését. Kérdés viszont, hogy ez mire elegendő? Ennyivel ugyanis nem lehet megoldani az állam pénzügyi válságát, sem a szükségszerű kormányváltást. Az alkotmányosságot és a közjogiságot tiszteletben tartva a kialakult helyzetet ugyanis csak akkor lehet megváltoztatni és a probléma megoldása felé terelni a szándékokat, hogyha a miniszterelnök önmaga mond le, vagy elmozdítja őt a pártja, illetve a kormánykoalíció, vagy ha az Országgyűlés önmagát feloszlatja. De van még egy rendhagyó közjogi megoldás: ha az alkotmánybíróság okkal és joggal érvénytelennek nyilvánítja a tavaszi általános képviselőválasztás eredményét, mert a választókat a kormánypártok félrevezették. Ezen kívül és ezen túl bármilyen megoldási lehetőség már nem politikai, hanem szinte filozófiai kérdés.
A rendszerváltozás első évében, 1990-ben megvalósult egy lehetséges elképzelés: többpárti hatalom került az egypárti helyébe. Ez azonban csak rendszerváltoztatás volt – ahogyan Antall József is mondta −, és nem forradalom. ő akkor úgy fogalmazott: „…tetszettek volna forradalmat csinálni…” Valóban nem forradalom, hanem rendszerváltozás történt – de nem rendszerváltás, ahogyan egyesek helytelenül mondják, mert váltani alsóneműt vagy kormányt lehet, a rendszert megváltoztatni kell. Akkor, 1990-ben talán nem is lehetett többet elvárni, mert alapjában véve a helyzet nem különbözött az 1956-57-estől. Ugyanúgy itt voltak a szovjet csapatok, ugyanúgy a szovjet érdekszférába tartozott akkor még Magyarország és a térség többi országa is, akkor bizonyíthatóan itt találkozott az amerikai és a szovjet érdekövezet, itt húzódott a több évtizeden át kettéosztott világunk közötti határ és a hagyományos ütközőzóna. Az egyik oldalnak sem állt érdekében, hogy megtisztuljon a politikai élet, hiszen mindkét oldal elvesztette volna a közéletbe beépített ügynökeit. Ilyen körülmények között valóban elképzelhetetlen volt egy olyan megtisztuláshoz vezető forradalmat véghez vinni, amelyben az eltűnő vagy letűnő politikai erők teljesen kiszorulnak a hatalomból, úgy, hogy vissza se jöhessenek. Márpedig a forradalom egyik lényeges, jellemzője, hogy úgy változzanak meg a körülmények, hogy a korábbi hatalmi elit a visszatérés lehetősége nélkül szorul ki a hatalomból. Ez a fajta megtisztító, a társadalmat megújító, a társadalmi katarzist elősegítő forradalom nem zajlott le a kommunista hatalmi rendszer bukásakor, és ennek hiányát ma is érezzük. A rendszerváltoztatás tiszta örömében a félig elvégzett munka miatt bemocskolódtunk, magunkra vertük a múlt szennyét. 2006-ban azonban más a helyzet, mint 1990-ben volt. A Szovjetunió azóta megszűnt, a megszálló katonai egységek kivonultak a térségből, a világot megosztó ütközőzóna már nem rajtunk vonul át, a térség országainak tisztázott a viszonya a világhatalmi gócokkal és a nemzetközi szervezetekkel. Most már megszabadulhatunk a bukott múlt ügynökeitől, rájuk már nincs szüksége a világpolitikának, hacsak nem egyes nemzetközi klikkeknek meg önmaguknak. Most, utólagosan, tizenhat évnyi késéssel be lehet fejezni a rendszerváltoztatást, hogy akik átcsempészték magukat a bukott kommunista rendszerből a demokratikus viszonyok közé, azok ne szerezhessenek olyan köztisztséget, amelyből végzetes hatásuk lehet a társadalom, az ország és a nemzet fejlődésére. Ehhez azonban olyan politikai és társadalmi rendező elvet kellene bevinni a mostani folyamatokba, akár egyszeri használatra, hogy ne legyen számukra visszaút. Ez a kommunista gyökerű hatalmi garnitúra ugyanis nemcsak a nemzetközi klikkekhez kapcsolódik, hanem módszereiben és beidegződéseiben olyannyira a múlthoz is, hogy a jelent is és a jövőt is csak ennek leképezéseként tudja megfogalmazni.
– A tüntetések minden résztvevője azt hangoztatja, hogy alkotmányosan, a közjogiság tiszteletben tartásával kíván föllépni. A miniszterelnök nem mond le, az őt támogató parlamenti frakció a koalíciós partnerrel együtt kinyilvánította, hogy maximálisan támogatják a kormányfőt. Ugyanakkor azt hangoztatják az úgynevezett nyugalompártiak, hogy politizálni a parlamentben kell, nem az utcán. Akkor ez egy tökéletes patthelyzet?
– Engem rettentően zavarnak azok a nyugat-európai és magyarországi kormánypárti vélemények, miszerint rendben van, hogyha tüntetnek az emberek, ha elégedetlenek a kormány tevékenységével és a kormányfő lemondását követelik, de ebben parlamenti párt nem vehet részt, mert nem a demokrácia ismérve, hogy a parlamenti párt kimegy az utcára, és a tömeg mellé áll. Azzal egyetértek, hogy baj van a demokrácia körül, ha egy parlamenti pártnak az utcára kell vonulnia, hogy tüntessen a kormány és a fennálló állapotok ellen. De abban már nem vagyok biztos, hogy akár egy olyan alkotmányos monarchiában, ahol például a parlamenti rendszer Oliver Cromwell óta szilárdul, ellentétes lenne a parlamentarizmussal, ha egy mostani magyarországihoz hasonló helyzetben a választott képviselők a néppel együtt kényszerítenének ki új megoldásokat. Ha ez nem lenne lehetséges, megszűnne a fejlődés, mi több, veszélybe kerülne a demokrácia, csakúgy, mint most, Magyarországon. Azt viszont elfogadom, sőt vallom, hogy egy bejáratott demokráciában a mai magyarországi kormánynak és kormánypártoknak nem lenne helyük. De abban a demokráciában, ahol a többpártrendszert megelőzően kommunista diktatúra volt, ahol a forradalom nem zajlott le, csak rendszert változtattak, ahol ezért csak formális demokrácia működik, ott ezzel az érveléssel nem tudok mit kezdeni. Hogyan lehet kiseperni a bukott rendszer szemetét a közéletből? A parlament keretei között ugyanis nincs megoldás. Az október 6-i bizalmi szavazás kimerítette a parlament problémamegoldó képességét, és ingoványos talajra helyezte a demokráciát, arról nem is beszélve, hogy a két kormánypárt gyakorlatilag azonosult mindazzal az erkölcstelenséggel, amit jelenleg egy ember, a miniszterelnök testesít meg. Persze naivitás és igazságtalanság lenne azt mondani, hogy a miniszterelnök az egyetlen erkölcstelen szereplője ennek a politikai garnitúrának. ő a megtestesítője, mert ő mondta ki, pontosabban ő leplezte le önmagát és bandáját. Ezért jogos az a fölötti vita is, hogy a balatonőszödi beszéd katartikus beszéd volt-e vagy sem. Egy leleplező beszédnek mindig van katartikus hatása. Íme, nyilvánosságra került, és katarzist váltott ki. Kérdés, hogy ez a katarzis a megtisztuláshoz vezet-e, vagy tovább növeli a zűrzavart. Amikor a bizalmi szavazásban a kormánypárti oldalon mind egy szálig bizalmat szavaztak a miniszterelnöknek, alkotmányosan azonosultak vele. Ezzel alkotmányos alapra helyezték az erkölcstelenséget. Ettől a pillanattól kezdve nincs alkotmányos megoldás, pontosabban ettől a pillanattól kezdve már nem is lehet hivatkozni arra, hogy be kell tartani az Alkotmányt, mert ha betartom, az erkölcstelenséget védelmezem. A megoldás – az alkotmánybírósághoz kapcsolódó fent említett lehetőségtől eltekintve – tehát ezen kívül keresendő. Kérdés, megtalálható-e, vagy van-e mersz a keresésére? Hogyha mától kezdve húsz napon keresztül, október 22-e estéig nem találtatik erre megoldás, akkor mi történik? Október 23-a szimbolikus nap, ezen a napon döntötték le a Sztálin-szobrot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy 23-án azok ünnepeljék hivatalból az ötvenhatos forradalmat, akik a forradalom elnyomóinak a táptalaján növekedtek fel.
– Pedig erre készülnek…
− Elképzelhetetlennek tartom, de ha ez megtörténik, akkor gyógyulás helyett meghalt a beteg. A katarzis eredménye a beteg halála lesz. Van ebből feltámadás? Ha van, ez főnixi lesz.
– A tegnapi – október 6-i – nagygyűlésen hatalmas transzparensen kértek amnesztiát a forradalmároknak – a Magyar Televízió székházának ostromakor letartóztatottaknak. A politikus hogyan látja, az apró részleteket hova kell illeszteni a kirakósban? Mi az oka, hogy a Magyar Televízió székházának elfoglalásáról nem készült felvétel? A Magyar Televízió egyetlen kamerája sem vette – belülről – az eseményeket? Attól a pillanattól láthattuk csak a képeket – javítson ki, ha nem így van –, amikor már bent minden romokban hevert, és kifelé tessékelték a hívatlan látogatókat.
− Nem hiszem el, hogy nem készültek róla felvételek, csak nem mutatják be. Ahogyan kívülről készültek felvételek, bár nem a Magyar Televízió jóvoltából, hanem a Hírtv jóvoltából, ugyanúgy biztosan készültek belülről is, mert nem tudom elképzelni, hogy ott, ahol annyi kamera van, mint abban az épületben, legalább egy operatőr ne akarta volna megörökíteni az eseményeket. Ez ki van zárva.
– Ha a bent tartózkodó szakemberek nem készítettek felvételt, akkor ez szegénységi bizonyítvány az újságírókról.
− Hogyha nem készítettek felvételeket, akkor nem alkalmasak a feladatuk teljesítésére, mert egy operatőrnek, akinek van kamerája, annak szakmai kötelessége, hogy a rendelkezésére álló felvevőgépet bekapcsolja, és rögzítse a történéseket, kordokumentumot készítsen. Ahogy megvan az ötvenhatos rádióadásoknak a hangfelvétele – és a mai napig újrajátszható szinte minden egyes szó, ami akkor elhangzott –, ugyanúgy ezt is dokumentálni kellett volna. Ha másnak nem jutott eszébe, a tévé elnökének kellett volna kiadnia erre az utasítást, ahelyett, hogy kereket oldott egy kiskapun át.
– Bizonyára meg is történt, ugyanakkor tudjuk, hogy a Magyar Televízió elnöke másnap kiutasította az MTV székházából a Hírtv stábját – nagy nemzetközi felháborodást keltve utólag ezzel. Érdekesség még a dologban, hogy ugyanazokat az arcokat láthattuk viszont a másnap esti Blaha Lujza téri rendbontásokon, mint az MTV székházánál, tehát józan paraszti ésszel azt kérdezhetjük, hogy ezeket az embereket miért nem emelték ki azonnal a rendőrök a sorból? Mit kerestek ott másnap is? És másnap is, vajon miért nézték tétlenül a rendőrök a sorfal előtt három-négy méterrel azt a vasrúd végén betontömböt forgató férfit, aki előző nap is összezúzott egy autót. Egy nappal korábban is láthattuk őt a felvételen!
– Ezek olyan kérdések, amelyek túlmennek egy elmélkedő beszélgetésnek a határán, mert a hatalomgyakorlással, illetve a közrend védelmével függenek össze. Mert hogyha a rendőrség a közrend védelmét kell hogy szolgálja, akkor azokat az elemeket kell elsősorban elszigetelniük egy tüntető tömegben, akik a közrendet veszélyeztetik – a közrend ebben az esetben nemcsak a polgárok általános biztonságát jelenti, hanem a tüntetőkét is, a tüntetés eszméjének a védelmét is. A közrend felügyelőinek egy tüntetés alkalmával ártalmatlanná kell tenniük a tüntetés alapvető célját veszélyeztető elemeket, azokat, akik csak a botrányt, a balhét keresik.
A televízió székházának az ostrománál a rendőröknek fogalmuk sem volt arról, hogy kikkel állnak szemben. Gondolhatták azt is, hogy köztörvényesekkel, de azt is, hogy tüntetőkkel állnak szemben, de feltételezhették azt is, hogy van ott néhány tudatos rendbontó, aki fel akarja heccelni a tömeget, de ugyanúgy azt is gondolhatták, hogy valóban forradalmárok fogták őket ostrom alá. Egy pécsi közlekedési rendőr nem tudhatja, hogyha őt kivezénylik a budapesti tévé székháza elé, kik az őt megtámadók. Ezt a rendőrség szakembereinek kell tudni. Ha azonban a rendőrség szakemberei nem adtak megfelelő utasítást a jelen lévő rendőröknek, akkor ne az ott álló szerencsétlen vagy közben megsebesült rendőrt állítsuk pellengérre, hanem azt a rendőrségi szakembert, aki nem teljesítette a feladatát és akkor az is kiderül, hogy valóban alkalmatlan-e a feladat elvégzésére, vagy felsőbb utasításra cselekedett.
Na de nem is olyan régen, augusztus 20-án volt egy olyan esemény Budapesten, a nagy szélvihar, amit szintén ilyen szempontból lehet megközelíteni. Sok idővel – mintegy másfél órával – előtte lehetett tudni, hogy közeledik Budapest felé egy szélvihar, hiszen végigsöpört a Balaton déli partján, áthaladt Székesfehérvár fölött is, mindenütt tudták a szakemberek, mit kell cselekedni. Egyedül Budapesten nem tudták? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a szélvihar budapesti tombolásának az áldozatai a szakmai mulasztás számlájára írhatóak. Természettudományokban jártas vagyok, ez az eredeti szakmám, nem pártapparátcsikként vagy KISZ-esként kerültem a közéletbe, hanem szigorlatok, disszertációk, laboratóriumi elemzések tapasztalatai, tudományos kutatások és publikációk, majd többszöri börtönpróba után. Egy szakember mindig tudja, hogy a rendelkezésére álló adatokkal mit kell kezdenie. Mindig keletkezhetnek kiszámíthatatlan helyzetek, de a Kárpát-medencében szerencsére nem lépnek fel olyan légköri jelenségek, mint a karibi térségben. Azt tudták a meteorológusok, hogy melyik irányból jön a szél, és milyen sebességgel, csak azt nem tudhatták, hogy éppen a Margit híd és a Petőfi híd között fog lecsapni, de a légmozgás iránya szerint még ez is valószínűsíthető volt. Az augusztus 20-i szélvihar esetében egyértelműen politikai mulasztás történt, mert a közelgő szélvihar miatt le kellett volna fújni a tűzijátékot, és távozásra kellett volna felkérni a nézők tömegét. Egyetlen tűzszerész akadt, aki önmagától merte cselekedni azt, amit a szakma előír. A szakmaiságot egy ilyen kormányzati rendezvény esetében csak a politika írhatja fölül. Ha én lettem volna a „Szilvásy” fedőnevű főrendező, az én felelősségem lett volna kiadni bármilyen engedélyező vagy tiltó utasítást a tűzoltóknak vagy a katasztrófavédelemnek. Ebben az esetben a főrendező a Miniszterelnöki Hivatal volt. Tehát övé a felelősség. Ez egy tiszta logika. Az is érthető, hogy miért nem akarták lefújni. Azért, amiért az ókori Rómában sem fújták volna le a cirkuszi játékot. Mert hogyha lefújja a császár a cirkuszi játékot, akkor a nép a császár ellen fordulhat.
– Ha már az imént eljutottunk október 23-ig az időfolyamban, álljunk meg egy gondolat erejéig. A kommunista hatalom örökösei is ünneplésre készülnek, talán rájuk jellemző módon olyan emlékművet építenek, ami az ötvenhatosok zömének a heves tiltakozását váltotta ki. Hogyan ítéli meg, hogy olyan emlékművet állítanak, olyan ünnepségeket rendezek, amilyet ők akarnak, nem olyat, amilyet az érintettek szívesen vennének?
– Ünnepelni, emlékezni mindenkinek van joga, még a hóhérnak is. ő is emlékezhet az általa kivégzett személyeknek a nagyságára, ez neki is megengedett. Sőt, emlékművet is állíthat nekik, mert ez is megengedett – de nem mindegy, hogy ki ünnepel együtt a hóhérral. Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy az ötvenhatos eseményeknek, a forradalomnak és a szabadságharcnak egy olyan nonfiguratív emlékmű állítson maradandó emléket – ezzel nem a művészek szabadságát kívánom korlátozni –, ami állhatna akár Murmanszkban is, az Északi-tenger jégtáblákkal dacoló hajósainak emlékműveként, vagy emléket állíthatna akár a hajókat süllyesztő jégtábláknak is. Egy forradalomnak, aminek pontosan ismerjük az okát, a célját, a vérbefojtóit és az áldozatait, aminek a tanúi itt járnak, élnek közöttünk, nem lehet nonfiguratív emléket állítani, ezt sem az idő közelsége, sem a forradalom lényege nem engedi meg. Ennyit kell tudnia a művésznek is és a megrendelőnek is. Nem azt mondom, hogy nincs joga ilyet fölállítania bárkinek is, de a kormány által védnökölt ünnepségen ilyet nem lehet, nem szabad tenni. Ha az ötvenhatos forradalomban részt vett képzőművészek tisztelegnek így a forradalomnak, az az ő joguk, arra senki egy rossz szót nem szólhatna, de a központi ünnepségek szimbolikus jeleként ez az emlékmű elfogadhatatlan.
– Sőt, Wittner Mária szerint a forradalom vérbefojtói maguknak és a megtorlásnak állítanak ezzel emléket. Úgy véli, a támadó ék alakzat éppen a forradalom leverését szimbolizálja, nem magát a forradalmat.
– A belemagyarázás sokszor érzelmi kérdés, de függhet a szimbólumrendszerektől, vagy az első benyomástól is. A tervezett emlékmű és kiviteli terve is erőt, nyers erőt jelképez. De ki volt 1956-ban az erősebb? A fizikai erő vitathatatlanul a vérbefojtók oldalán állt, a forradalmárok elsősorban erkölcsi erővel bírtak. Az emlékmű ezt a fizikai, nyers erőt jelképezi!
– Egy emlékmű felállítása is lehet a demokrácia kérdése, nem csupán a szabad választás lehetősége. Gondoljunk csak vissza: a rendszerváltozás előtt nem lehetett az ötvenhatos forradalomnak és áldozatainak tiszteletére emlékművet állítani a budapesti Sztálin-szobor helyén, a most készülő emlékművet pedig ránk erőszakolták. A demokráciával kapcsolatban egyik írásában Churchillnek azt a mondását idézi, hogy a demokrácia rossz rendszer, de ennél jobbat eddig nem talált ki az emberiség. Ez most különösen aktuális, mert ma Magyarországon mindenki a demokráciára hivatkozik. A Gyurcsány-kormány is a domokráciát kívánja megvédeni a tüntetőktől, és a demokrácia vívmányait féltik Orbán Viktorék is. Ilyen sokszínű ez a demokrácia, hogy mindenki mögé tud bújni?
– Létezik formális demokrácia, és van működőképes demokrácia. Térségünk posztkommunista államaiban a rendszerváltozás, azaz az egypártrendszert fölváltó többpártrendszer okán csak formális demokrácia létezik. A formális demokráciát a hatalmi ágak elválasztása jelenti, a többpártrendszer és a választójog érvényesíthetősége az általános és titkos választásokon.. A működőképes demokrácia ennél azonban sokkal többet jelent, a demokratikus elvek gyakorlati megvalósítását, sérthetetlenségét, és megsértésük esetén a szigorú következményeit, például a végrehajtói hatalom elvesztését, tisztségvesztést. A formális demokrácia szerint Gyurcsány Ferenc jelenlegi hatalma nem kérdéses. A demokrácia elvei alapján megítélve azonban már elvesztette legitimitását, mert megsértette a formális demokrácia szabályát. Kérdés, hogy mikor válhat Magyarországon a demokrácia működőképessé? Amíg például a miniszterelnökkel szemben a parlamentben csak konstruktív bizalmatlansági indítványt lehet benyújtani, addig nem beszélhetünk működőképes demokráciáról. A demokrácia elveinek érvényesülése olyan lényegi része a demokráciának, ami ha nem működik automatikusan, tehát ha az elvek nincsenek beágyazódva a közerkölcsbe, akkor a formális demokrácia akár diktatúrává is válhat. Mint ahogy ez megtörtént a Weimari Köztársaság alkonyán, 1933-ban. Ha a tisztaság nem része a demokratikus közgondolkodásnak, akkor az átcsaphat totalitásba, „demokratikus” diktatúrába. Egy legitim módon létrejött diktatúrába. Ez a veszély fenyegeti most Magyarországot is, mert a formális demokráciával elnyomható a demokrácia elvi lényege. Ennek következtében az erkölcstelenség erősíthető meg a demokrácia játékszabályai szerint.
– Ön Gyurcsány Ferencről írja egy helyütt, hogy sosem szerzett legitimitást a választóktól, ami nem csak, vagy nem elsősorban őt, hanem a pártját minősíti.
– Ezt még a 2006. évi választások előtt írtam. Gyurcsány Ferenc akkor – miniszterelnökként – még nem népakarattal szerezte közjogi elismertségét, hanem a párt jelölte őt alkotmányos tisztségbe, ami egy másfajta – mondhatnám: klikk által kierőszakolt – legitimitást jelent. 2006-ban azonban a képviselőválasztással szerzett alakilag alkotmányos legitimitást. A tisztán látó emberek számára azonban egyhamar kiderült, hogy ez választási csalásnak minősíthető körülmények között történt. Ezért a legitimitása, azaz a törvényszerűsége ezután is megkérdőjelezhető. Csakhogy mindaddig, amíg nincs olyan bírósági döntés Magyarországon, hogy a hazudozással és a csalással szerzett választási győzelem elveszti a törvény szerinti érvényességét, addig ez csak politikailag vonható kétségbe. Ezt nem értették meg egyes félművelt vagy félreművelt újságírók. Nem értették, hogy Orbán Viktor miért mondja azt, hogy Gyurcsány elvesztette a legitimitását. Gyurcsány a politikai legitimitását veszítette el, és megkérdőjelezhető a jogi legitimitása is, de ez utóbbit egy bíróságnak kell kimondania, ha másnak nem, akkor az Alkotmánybíróságnak. Ha ezt egy magyarországi bíróság kimondja, akkor nincsenek kétségeim afelől, hogy Magyarország egy demokratikus ország.
– Többen is szemére vetették Orbánnak a legitimitás felvetését…
– Igen, azok, akik nem értették, hogy miről beszél, vagy azok, akik pontosan tudták, hogy mit mond, de ha lehet kavarni, akkor miért ne kavarjanak.
– Írásaiban többször szóba kerül Orbán Viktor. Úgy érzem szavaiból, de egész munkásságából, szerepléséből, hogy nemcsak nagyra tartja, hanem a magyar nemzet eljövendő nagy vezetőjének, Antall József méltó örökösének látja őt.
– Pillanatnyilag az összmagyar politikában Orbán Viktor az a személyiség, aki méltó olyan államférfiúi babérokra, amilyenre az élők közül más nem. Amikor megkapta a Hűség díjat, laudációmban egyértelműen kifejtettem, hogy ő nem Magyarország, hanem a nemzet miniszterelnöke.
– Azt írja, hogy ő az, aki meg tudja védeni a Kárpát-medencét azoktól, akik birtokba akarják venni. Kik akarják birtokba venni, és milyen területen?
– Az elmúlt ezer év a Kárpát-medence birtokbavételéről szól. A magyar történelem pedig 1916-ig arról szól, hogy ez még rajtunk kívül senkinek sem sikerült, vagy csak részben sikerült, és csak bizonyos időre. XX. századi történelmünk pedig Trianon óta arról szól, hogyan kell bennünket birtokba venni, hogy birtokolhassák a Kárpát-medencét. Akiknek sikerül leigázniuk a magyarokat, a magyar nemzetet, azok veszik birtokba a Kárpát-medencét. Ez nem szükségszerűen valódi jogi birtoklást jelent, hanem az itteni események irányításának az átvételét. Arról van tehát szó, hogy kik fogják irányítani az eseményeket, és kik fognak ebből hasznot húzni.
– Mi az oka annak, hogy nem tudunk ez ellen hatékonyan védekezni?
– Ennek sok oka van, de most csak a legidőszerűbbet említem, amire most is nap mint nap hivatkoznak a magyarországi politikusok és mások a zavargások kapcsán: be kell tartani a törvényeket, az alkotmányt. Én is törvénytisztelő vagyok, de van személyes tapasztalatom arról is, hogyan lehet és kell is esetenként szembeszállni a létező törvényekkel. Ezért nem tudom elfogadni a törvények merev tiszteletét.
Az egyik, talán a legfőbb gond az, hogy a magyar közélet vaskalaposként, sőt megrögzötten kötődik a közjoghoz – ez gyakran célirányos és nem elvi kötődés. A magyar történelemben a közjogi viták sokszor futtatták zátonyra a nemzet ügyét. A legtragikusabb a Corvin Mátyás utáni trónörökösödés vitája volt, aminek következtében szétesett a középkori Magyarország és a Szent Korona évszázadokra Habsburg fejre került. Nem tudatosítjuk, hogy a közjoghoz való ragaszkodást gyakran nem a törvénytisztelet, hanem a visszaélések és érdekek leplezése magyarázza. Mondhatnánk azt is: hozzatok törvényt a magyaroknak, és gondolkodás nélkül önmaguk fogják járomba hajtani a fejüket. Ha ezt más népek is így csinálták volna, már nem léteznének. 1848-ban is doktriner módon kötődtek reformkori elődeink az akkori közjoghoz. A forradalom Magyarországon 1848-ban ugyan lezajlott, de nem jutott el odáig, hogy elvegye a császárnak a törvények kihirdetéséhez való jogát. Ezért megkérdőjelezhető az 1848-as magyar forradalom közjogi beteljesülése. A forradalom akkor tetőzött volna, ha sikerül megvonni a császárnak ezt a jogát, és átruházni a felelős magyar kormány elnökére; illetve ha kikiáltják a független királyságot a magyar királyra, aki egyedül jogosult a Szent István-i mű folytatására. Az 1849 áprilisában bekövetkezett trónfosztás megkésett cselekedet volt.
– De akkor a Szent Korona folyamatossága is megszűnt volna.
– Nem, a Szent Korona folyamatossága nem szűnt volna meg. Folyamatossága nem a Habsburgok révén maradt fenn, mint ahogy a mai léte sem kötődik államformához vagy egyetlen személyhez, sőt uralkodóhoz sem, hiszen ilyen nincs is. A magyar főrendnek fel kellett volna mondania a Pragmatica Sanctiót, hogy tetőzzön a nemzeti forradalom. Idáig nem jutottak el, éppen a közjogi gátlások miatt. A trónfosztás későn történt.
Az 1940 es években, a II. világháború idején is az akkori magyarországi másként gondolkodók állandóan közjogi vitákkal voltak elfoglalva, a Parlament is közjogi vitákkal foglalkozott, közben égett a világ. És ma is közjogi vitákkal foglalkozunk, amikor a legfontosabb feladat az lenne, hogy az 1990 es rendszerváltozással elkezdődött folyamatot egy határozott politikai és alkotmányozó változással fejezzük be.
– Bízzunk benne, hogy ez megtörténik…
– Ez nem csupán „bízva bízás” kérdése, hanem a cselekvésé is. Küszködöm egy bizonytalansággal. A magyarországi önkormányzati választások előtt, 2006. szeptember 23-ára a Fidesz – MPSZ nagygyűlést hirdetett a Hősök terére, majd két nappal a tervezett gyűlés előtt a párt vezetői lefújták azt, noha előtte váltig bizonygatták, hogy megtartják. Sem értelmiségiként, sem gyakorló politikusként, sem sok évtizedes tapasztalom alapján nem értem ezt a döntést. A gyűlés visszahívásának indoklása, miszerint a rendőrség nem tudta volna biztosítani a résztvevők sértetlenségét esetleges, előre sejthető támadásokkal szemben, elfogadhatatlan. Ugyanis semmilyen támadás nem készült – ha voltak ilyen jelentések, azok hamisak voltak, csakúgy, mint 2006 tavaszán, amikor Gyurcsány a szlovák titkosszolgálat értesüléseire hivatkozva merényletek veszélyével riogatott. Aki a Hősök terén megtámadhatta volna a Fidesz nagygyűlésének résztvevőit, az a kormány terrorja alatt álló titkosszolgálat vagy az általa felbérelt bandák lehettek volna. Senki más. A nagygyűlés lefújása döntéshozói alkalmatlanságról tanúskodik…
– …és a rendőrség túlpolitizáltságáról.
– Elfogadom a gyanakvók érvelését, hogy a Gyurcsány-kormánynak semmi sem drága, hajlandó véráldozatot is hozni hatalmának bármi áron történő megőrzéséért, akár szükségállapot kihirdetésével is. De ha ezt akarja, és ha tudjuk, hogy ezt akarja, akkor be kell őt terelni a csaliba.
– Ez nem lépi túl a politika, a közerkölcs és a polgári öntudat határát?
– Túllépi, csakhogy ami 2002-től a mai napig Magyarországon a közéletben uralkodik, már régen túllépte a civil élet erkölcsileg elviselhető türelmi határát – aki türelmes maradt, annak megkérdőjelezhető a döntéshozói képessége. Magyarországon ma a szabadosság, az akaratelvűség és a vulgarizmus kormányzati diktatúrája uralkodik. Rosszabb a helyzet, mint 1988-ban volt, a kommunista hatalmi rendszer bukása előtt. Az akkori kormányhatalom önkorlátozóbb és tisztességesebb volt. Akkor a kormányzás átadására és részben az átmentődésre készültek, most gátlástalanul a hatalom megtartása a céljuk.
– Október 23-án, a forradalom ötvenedik évfordulójának napján is így nyilvánultak meg.
– A forradalom napjának ötvenedik évfordulója egy végítéletszerű nap volt, vagy talán az ötven évvel ezelőtti események látomásszerű megismétlődése… Talán nem is történhetett volna másként, mint ahogy megtörtént. A mai magyarországi kormányhatalom lélekben és gyökereiben a Gerő Ernő-i és a kádári múlt örököse, nem az 1956. október 28-án megalakult Nagy Imre-kormány folytatása. Nem volt tehát véletlenszerű, hogy a nemzet most, ötven év múltán is hasonlóan került szembe a hatalommal az utcán, mint 1956. október 23-án. A körülményeket látva ez inkább törvényszerűség, mintsem köztörvényes elemek felforgató tevékenységének a következménye. Nyilván az sem véletlen, hogy a mai legerősebb kormánypárt székhelye ugyanabban az épületben van, ahol elődpártja ötven évvel ezelőtt székelt, és ahonnan ötvenhat októberében az ávósok tüzet nyitottak a tüntetőkre. A mai körülményeket nézve az, ami 2006. október 23-án este történt a pesti utcákon, az volt a legméltóbb megemlékezés a forradalomról, hiszen az a forradalom még ma sem fejeződött be. Nem is fejeződhet be addig, amíg a kádári hagyományoknak van esélye kormányra jutni Magyarországon.
– Menjünk vissza a másik nagy történelmi korszakig, a II. világháború végéig, amikor megszületett hatvanegy esztendővel ezelőtt. A Magyar voltál, ezért… című gyűjteményben megjelent önéletrajzi írásában, amelynek részleteit szeretném a beszélgetés folyamán idézni, így ír erről: „Gondokkal és szenvedésekkel teli időben (születtem) nem sokkal a II. világháború európai befejezése után, 1945. július 18-án, Losoncon. Akkor mindenki a szövetséges hatalmak győzelmét ünnepelte, viszont a jövőt nem mindenki látta derűsnek. Édesanyám magyar tanítónő volt, édesapám jogász, aki a prágai diákéveit követően az 1938-as visszacsatolás után Pécsett szerzett diplomát. Anyámat még megszületésem előtt, májusban kirúgták tanítói állásából, mert egyesek arra emlékeztek, hogy 1938 novemberében végtelenül boldog volt, amikor szülővárosom visszakerült Magyarországhoz. Születésemkor már apámnak sem volt állása. Magyarként állami hivatalban nem dolgozhatott. A magyarok tudására abban az időben a magánszféra sem tarthatott igényt, ha nem akart összeütközésbe kerülni az államhatalommal és az egyre gyűlölködőbb közszellemmel. Ráadásul magyar volta miatt kényszermunkatáborba hurcolták. A nővérem ekkor éppen hatéves volt, de iskolába még nem járt, mert a magyar iskolákat megszüntették, a magyargyűlölet szellemével áthatott szlovák katolikus iskolába szüleim nem siettek beíratni őt.”
– Rendkívül tarka összetételű, érdekes családból származom. Ez a tarkaság valószínűleg kicsit szimbolizálja a Kárpát-medencét, hiszen van benne szabómester, üvegfúvómester, lakatosmester, de van benne kereskedő, hajótulajdonos, nagypolgár, sőt főhercegi sarj meg rabbi is. És vannak benne francia, német, szlovák talán még magyar gyökerek is.
– Maga a név honnan származik?
– A Duray név valószínűleg francia eredetű. Nincs kizárva, hogy Franciaországból vagy francia nyelvterületről kerülhetett a korábban fehér horvátok által lakott dél-lengyel tájakra, és a guralok valamint lengyelek által is lakott észak-magyar területre, de ezt az eredetet számomra homály fedi, nem foglalkoztam vele. A név az újkori Lengyelországban is feltűnik, volt egy lengyel sífutónő az 1970-es években, akit így hívtak. A Duray család Magyarországon Árva megyéből költözött szét. Egy részük – akik nekem valószínűleg nem rokonaim – Pozsony vármegyébe költözött. Édesapám származási ága a mai Alsó-Kubinból (Bziny nevű helységből) költözött le Pest, illetve Nógrád megyébe a XVIII. század során. A Duray család nagy része ma is ezen a területen él.
Van ezzel kapcsolatban egy kedves történetem. Valamikor az 1970-es évek végén, amikor éppen vállalati geológusként dolgoztam és utakat építettem, megbízatást kaptam egy útépítés előtti terepbejárásra Alsó-Kubinba. Végig kellett gyalogolnom az új út tervezett majd tíz kilométeres vonalát, ami egy helyütt szérűskerteken keresztül vezetett. Éppen a sárgarépát ásták ki a földből a gazdák, lévén kora ősz volt. Egy geológus, ha emberrel találkozik munkája során, beszélgetésbe elegyedik, ha van a közelben kocsma, oda is bemegy, ha lányok vannak a közelben, azoknak is udvarol. Akkor még ilyen volt a geológusi élet, nagyon élveztem. Ezúttal csak beszélgetésre került sor, ami bemutatkozással kezdődött. Én voltam a jöttment, én mondtam először a nevemet. „Duray vagyok” – mutatkoztam be, miközben nem gondoltam arra, hogy az őseim egy része innen származik. Hirtelen széles mosolyra derült a nagydarab kerek fejű szőke ember arca. „Milyen szép Árva megyei neve van!” – mondta, és úgy éreztem, hogy máris a szívébe fogadott. „Kendet hogy hívják?” – kérdeztem vissza, mert ekkor tudatosítottam inneni származásomat. „Šarfi vagyok“ – mondta. „No lám, az én nevem innen származik, de magyar vagyok, a maga neve magyar, de mégis szlovák“. „Így jó ez, így vagyunk egyek.“ Mondta Sárfi. Majd néhány mondat után elváltunk, mert sietni kellett mindkettőnknek, mert ősszel hamar alkonyodik.
A család másik – édesapám anyai – ága, a Welser és a Wertheimer ág genezise könnyebben kinyomozható. Utolsó főhadiszállásuk Vác tőszomszédságában, Pencen volt. A Welserek vagyonos augsburgi patríciusok voltak, gazdagságuk a Fuggerekéhez volt hasonlítható. A család részt vett Venezuela gyarmatosításában, ahol terjedelmes birtokot szerzett, aminek hasznosítására saját kereskedelmi flottát építtetett. Ebből a vagyonból apai nagyanyám osztalékot az első világháború után bekövetkezett németországi nagy infláció idején kapott utoljára. Az augsburgi Welser Philippine I. Ferdinánd cseh és magyar király, később német-római császár fiának, Ferdinánd főhercegnek 1557-ben lett szerelemből az első felesége – ők voltak egyike a híres szerelmeseknek. A Welser-ősiség a mai napig hagyományozódik a családban.
Az apai ágú nagyanyai ősök másik nyúlványa homályosabb, mert a zsidó eredet miatt titkolózásba vész, sőt a XX. századi zsidótörvények miatti rettegésbe. Gyermekkori emlékeimben rémlik fel ennek az eredetnek néhány foszlánya. Nagymamám konyhájában sokszor sütöttek maceszt, barcheszt. Nagymama Mojsénak hívott engem. Ennek a Wertheimer családnak egyik oldalági leszármazottja, Samson, 1717−1724 között Magyarország főrabbija volt. Teljes homály fedi egyik apai ágú nagyanyai ősöm, Sophie Khan kilétét.
Édesanyám részéről az ősök, két évszázadra visszavezethetően, mind becsületes mesteremberek voltak, szabómesterek, órásmesterek, üvegfúvók, lakatosok.
A család tarkasága a szellemi és lelki gazdagodásnak, nem a zagyvaságnak szolgált alapul. A családban az utóbbi másfél évszázadban szilárd egyéniségek születtek, akik ugyan nem szereztek hírnevet, de visszalapozva a család történetét, kiderül, hogy mindenki derekasan megállta helyét abban a tisztségben, amit betöltött, vagy abban a szakmában, amit végzett, és mindig jó szívvel emlékeztek rájuk.
A család magyarországi elszegényedése az 1849 utáni időszakban következett be. A Welser ág részt vett a szabadságharcban, és ennek megtorlásaként minden vagyonát elvesztette. A család az elmúlt százötven évben szegény körülmények között, de méltóságteljesen élt. Büszke vagyok rájuk, őseimre, de hozzám a lakatosmester nagypapa áll legközelebb…
A család véglegesen Trianon után, majd a II. világháborút követően szakadt szét. Az utolsó lökést ötvenhat adta. Ma már alig tudunk egymásról, csak azok tartjuk a kapcsolatot, akik benne vagyunk a budapesti a balassagyarmati, losonci és a pozsonyi telefonkönyvben, de élnek a családból Bernben, Denverben, meg ki tudja merre. Sajnos nem a mi családunk az egyetlen, akit ilyen sors ért errefelé. A feleségem családja is hasonlóan hullott szét, és sok száz, sok ezer, sok tízezer magyar család jutott erre a sorsra.
– Talán szimbolikus Duray Miklós családjának élete, hiszen az 1848-49-es szabadságharc bukása után veszítette el a vagyonát, ön pedig egy olyan időszakban született, amikor a magyarság összességében vált bűnössé és üldözötté. Két olyan dátum, amit nagyon megszenvedett a család is, a nemzet is. Az ön születésekor és még évekig a deportálás réme fenyegetett, amire nyilván nem emlékezhet, csak elbeszélésekből ismerheti.
– Életemnek van egy emlékezetem előtti korszaka, ami a megszületésemet is megelőzi. A náci megszállás, a menekülés, a bombázás, az akasztottak erdejében való bolyongás, a bujkálás, a szovjet megszállás, a jogfosztottság kezdete – de sehol sincs a felszabadulás, a béke, a megújulás reménye. Mindez tudatom része ma is. Ezt igyekszem továbbadni utódomnak, utódaimnak, ne felejtsék, hét nemzedéken keresztül mit jelent kitagadottnak, megkülönböztetettnek, magyarnak lenni.
A nemlétem és a létem határán fog el a bizonytalanság, mert nem tudom, hol van az emlékezetem határa. Néha sok száz évnyire hatol a múltba, de van, amikor napokkal sem tud megbirkózni. Saját biztos élményeim – mostantól visszaszámolva – hároméves koromtól maradtak meg. Nyilván olyan hatást tettek rám, hogy nem törlődtek ki az emlékezetemből, ezért 1948-tól emlékszem majdnem mindenre. A kezdeti legsúlyosabb élmények a kitelepítésről szóltak, aminek rémsége nem abban rejlett, hogy áttelepítenek minket az akkori Csehszlovákiából Magyarországra. Ez önmagában nem lett volna riasztó, mert nem sokkal korábban – 1918-ban – ahol élt a család, az a terület Magyarország volt, így szüleim is, sőt nővérem 1939-ben, Magyarországon születtek. Mi nem változtattuk meg lakóhelyünket. Csakhogy ezt a területet kétszer, 1920-ban és 1947-ben elszakították Magyarországtól. Nem a Magyarországra kerülés keltett tehát rémületet, hanem a kitelepítés, hogy el kell hagyni a szülőföldet. Családunkban nagyon-nagyon erős kötődés alakult ki a szülőföldhöz annak ellenére, hogy a vegyes családokra ez nem jellemző, hiszen az ősök többször változtatták a lakóhelyüket. Ám a XIX. században a család egy részében a helyhez kötődés olyan erőssé vált, hogy miatta nem tudtunk megbirkózni a szülőföld elhagyásának gondolatával. Szörnyű volt az is, hogy időnként átlépett fölöttünk az államhatár – de a szülőföld maradt, mint a kő, ahogy Wass Albert írta. Végül is nem kellett megválni tőle, maradhattunk Losoncon. Valamikor 1949-ben kerültünk volna sorra, de addigra leállították a kitelepítést, 1949 áprilisában indították az utolsó menetet.
– Egy hároméves gyerek fejében ez milyen emlékképet hagy? Összecsomagolt bőröndök…
– …állandóan készülődtünk. A ládák közelében éltünk, amelybe a napi használati tárgyakon kívül mindenünk be volt csomagolva. Az egyik szobánk mennyezete félig be volt szakadva, mert a bombázáskor találat érte a házat, de nem javíttattuk meg, mert minek megjavítani azt, amit úgyis ott kell hagyni. Valamikor 1950-ben vagy 1952-ben, már nem is emlékszem pontosan, körülbelül öt-hét évvel a háború után csomagoltuk ki a ládákat, akkor foltoztattuk be a beszakadt plafont. Ekkor állandósult az új bizonytalanság.
– A gyerek hogyan éli meg, hogy neki így kell léteznie, dobozok között, készenlétben, míg például a szlovák gyerekek számára nincs ez a veszélyeztetettség.
– Ezt én akkor nem érezhettem, mert nem jártam társaságba, nem jártam óvodába. Beírattak, de megszöktem, mert Losoncon csak szlovák óvoda volt, s oda nem akartam járni. Az óvó nénik tudtak magyarul, talán magyarok voltak – velem magyarul beszéltek –, de annyira idegennek éreztem magam abban a környezetben, hogy megszöktem. Így aztán, amíg nem kerültem iskolába, első elemibe, addig otthon voltam, és nem érintkeztem senkivel.
Nem tudom összefüggésbe hozni az érzéseimet mások érzéseivel. Lehet, hogy akkori életkoromban még nem a mélyrétegek irányába hatottak az élmények, mert egy gyerek boldognak érezheti magát akárhol, ha megtalálja a játékszerét.
– Ön is azt írja, hogy „Mindezek ellenére boldogan éltem gyermekkoromat, amit az anyai nagyapámnak köszönhettem, aki kitűnő lakatosmester volt. Játszóhelyem a lakatosműhely lett. Édesapám is kitanulta ezt a szakmát, hogy ha magyarként, jogászként és pénzügyi szakértőként nem boldogulhat, legyen miből eltartani a családot. Ebben az időben anyai nagyapám jóvoltából tengődött családunk. Apai nagyapám tíz éve halott volt… A kommunisták szétverték nagyapám műhelyét is – így 1952-ben, hétévesen véget ért a gyerekkorom.” Mi volt olyan nagyszerű abban a műhelyben?
– Ott minden nagyszerű volt. A nagypapa, aki csodálatosan jó ember volt, sajnos 1949 januárjában, életének hetvenkilencedik évében meghalt prosztatarákban. Mindig körülötte sündörögtem a műhelyben, háromévesen, meg lehet, hogy már kétévesen is, csak arra még nem emlékszem… Abban a műhelyben minden csodálatos volt, a szerszámok, a műhelynek a szaga, a vasszag, mert a vasnak is van szaga. Volt egy kohója a nagypapának, öntöttek is meg kovácsolták is a különböző vasidomokat. A lakatosmesterség akkor más volt, mint a mostani: nemcsak fúrógéppel, marógéppel meg esztergapaddal dolgoztak, hanem kalapáccsal meg izzó vassal is. Fantáziámat leginkább az izzó vas formálása ragadta meg, és a zárak javítása. Régen nem úgy volt, mint most, hogy ha elromlik az ajtózár, akkor eldobják, és vesznek egy újat, hanem, amikor elromlott, szétszedték és megjavították, új kulcsot reszeltek bele. Ma már kevés olyan lakatosmester van, aki képes erre, tán’ kulcsot sem tudnak reszelni – én azonban tudok Wertheim-kulcsot is készíteni, megtanultam hároméves koromban. Tehát minden csodálatos volt, a kis sámlimat felraktam a munkaasztalra, a pankra, és onnan néztem az embereket, hogyan dolgoznak. Mikor picit nagyobb lettem, olyan négy-ötéves forma, akkor én hengereltem a lemezredőnynek való pléheket, a 2´1 méteres bádogtáblákat. Rettentően nehéz munka volt, de számomra nagy élmény, hajtom a nagy kereket, és a két egymás ellenében forgó, simán fogazott henger alól kijön a hullámossá vált lemez, amit síklemezként tettek bele. Nekem ilyen élményeim vannak. Arra is emlékszem, hogy volt a nagypapának egy nagy esztergapadja, amin a közeli túrógyár fahengereit esztergályozták simára. A túrót ugyanis úgy készítik, hogy a gomolyát hatalmas fahengerek között préselik szét, és nagypapa ezeket a hengereket újította föl. Mindennek ínycsiklandozó juhtúró-, azaz brindzaillata volt – tótul a juhtúrót bryndzának mondják. A rovátkológépén, amit ma horizontális marógépnek neveznének, hengermalmok hengereit javította. A molnárok ennek fejében árpát és búzát hoztak nekünk vékaszámra, amin disznókat hizlaltunk, és ez jól jött a háború utáni szegénységben. A gabonásládákban pedig időnként egerekre vadásztunk, néha egész egércsaládokat irtottunk ki.
– Folyt-e nagy társasági élet a műhelyben?
– Sokan jártak oda, rengeteg idegen, akik között – visszaemlékezésem szerint – otthonosan mozogtam. Édesapám is dolgozott a műhelyben, habár ő jogot végzett, de 1945-ben, amikor munkanélküli volt, kitanulta a lakatosmesterséget, azért, hogy ha nem tud visszamenni a szakmájába, lakatosként dolgozzon. Arról is szó volt, hogy a nagypapától ő veszi át az üzem vezetését. Valószínűleg jól működtette volna a műhelyt, mert édesapám óriási tehetséget örökölt. Nemcsak mindent meg tudott javítani jó kézügyességének köszönhetően, hanem nagyon jó szervező volt, gazdasági jogászként remekül értett a pénzügyekhez. Emlékszem, hogy épületvasalásra és fémbútorkészítésre akarta szakosítani az üzemet – Bauhaus típusú bútorok készítéséről és kovácsoltvas kiegészítőkről gondolkodott.