Kutyaszorító (a teljes könyv)

 

Objekt: Geológ

(második öninterjú)

Mikor volt életed tizenkétezer kétszázötvenedik napja?

Egyszerű kiszámítani, 1979. január 30-án. Teljesen véletlenül ezen a napon tettem pontot önéletrajzi esszém kéziratának végére.

És mi történt azóta?

Sok minden. Egy mondatban összegezve: a hivatalos társadalom perifériájára szorultam, jobban mint eddig bármikor.

Te is beálltál a „disszidensek” sorába?

Nem szeretem ezt a kifejezést. Az uralmon lévő rendszer a disszidens, mert elárulta a népet, mely hatalomhoz segítette, és visszaél hatalmával. De mire megyünk azzal, ha dobálózunk a szavakkal? Bárki bárhogyan nevez el bárkit, a lényeg változatlan marad, mert a diktatúrában a hatalom leginkább a másképp gondolkodóktól fél – ezért üldözi őket; és a másképp gondolkodók ki vannak szolgáltatva a pozícióját féltő hatalom szeszélyeinek. Ha egyik nap nem vesznek üldözőbe, az még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok.

Ezt közvetlenül magadra vonatkoztatod?

Általánosítottam, de vonatkozhat akár rám is, mert a tapasztalatot személyes élményből is merítettem.

Ez új helyzet az életedben?

Mondhatom így is, de talán helyesebb úgy tekintenem erre, hogy bekövetkezett, amire előbb-utóbb úgyis sor került volna. Életrajzi esszémben csaknem panaszoltam, hogy a Magyar Ifjúsági Szövetségben (MISZ) velem közvetlenül együttműködő munkatársaimat 1969-től egytől-egyig személyes figyelmével „tisztelte” meg a titkosrendőrség, csupán engem „hagytak futni”. Nos, tíz évvel később sorra kerültem én is.

Oka?

A politikai rendőrség „A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága” kapcsán vitt el a munkahelyemről.

Mi ez a bizottság?

A szlovákiai magyar iskolák ügye adott rá okot. Megalakulásakor kiadott első dokumentuma „A szlovákiai magyar iskolák elsorvasztása” címmel nyomtatásban a müncheni új Látóhatárban jelent meg, 1979 júniusában. A Bizottság 1979 januárjában küldte szét tiltakozását a csehszlovákiai magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatása ellen. Ugyanez év májusában jelentette meg memorandumát „A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről”. Ez az emlékirat számos konkrét javaslatot tartalmaz – a csehszlovák alkotmány alapján – a kisebbség hátrányos helyzetének orvoslására. A memorandum megjelent nyomtatásban is, a párizsi „Irodalmi Újság” 1979 októberi számában, és beszámolt róla a Szabad Európa Rádió a Figyelő című rovatában; állítólag több francia és angol lap (Le Monde, N.Y. Times stb.) is hírt adott róla, valamint közölte a csehszlovák emigráció Párizsban megjelenő folyóirata, a „Svedectvi” (1980/61), aminek következtében a bécsi „Die Presse” is reagált rá. A memorandumot a bizottság egy levél kíséretében elküldte a Charta 77 tagjaihoz és készített a cseh polgárjogi mozgalom tagjai számára egy külön beszámolót is a magyar kisebbség helyzetéről. Ezt a dokumentumot elsőként a párizsi „Magyar Füzetek” 1980 tavaszán megjelent 6. száma közölte, s azóta átvették más nyelvű kiadások is. 1980 februárjában tette közzé a bizottság „Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodások és a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete” című jelentését, melyet szintén a „Magyar Füzetek” közölt először nyomtatásban, legutóbb pedig ismertette a római „Katolikus Szemle” is. Ugyanebben az évben, tavasz végén, nyár elején készültek el a bizottság „Javaslatai a nemzeti kisebbségi kérdés megoldására a Madridban ülésező helsinki utókonferencia résztvevőihez”. Az Amerikai Egyesült Államokban működő magyar szervezetek által a madridi konferencia résztvevőihez intézett három memorandum egyike szintén a Jogvédő Bizottság anyagai alapján készült. Azt a memorandumot Bertalan Imre református lelkész, az amerikai küldöttség tagja közvetítette a konferencia résztvevőihez. És legújabban, 1981 áprilisi dátummal postázta a bizottság második tiltakozó levelét, ismét a csehszlovákiai magyar iskolák védelmében. Ezúttal felhívással fordult a pedagógusokhoz és szülőkhöz is, a legközvetlenebbül érintetteket figyelmeztetve a magyar nyelvű oktatást fenyegető veszélyekre.

Tehát a bizottság a csehszlovákiai magyar iskolák védelmére alakult. Mi is a lényege az oktatási nyelv megváltoztatásának?

Egyszerre primitív és ördögien átgondolt koncepció. Azért primitív, mert csak erőszakkal lehet végrehajtani, és azért ördögi, mert ha már bevezették és érvényben tartják egy két évtizedig, akkor a csehszlovákiai magyarok egytől-egyig elvesztik anyanyelvi műveltségüket, és megszűnnek létezni mint etnikum. Emiatt nagyon találó kifejezés erre a folyamatra az etnocidium – nemzetgyilkolás.

A magyar iskolák felszámolására irányuló igyekezet nagyon régi fogantatású Csehszlovákiában, mondhatom, hogy egyidős a köztársasággal. Az eddigi mesterkedések azonban elsősorban mennyiségi szinten érintették a magyar iskolákat: kevesebb osztályt engedélyeztek; összevontak, átszerveztek és megszűntettek iskolákat; szlovák osztályokat nyitottak a magyar osztályok rovására a tisztán magyar községekben stb.

Az oktatási nyelv megváltoztatásával most a minőségi szerkezetet robbantanák fel. Csupán az alapiskolák első négy osztálya – a régi elemi iskola – maradna tisztán anyanyelvi, s az anyanyelvi iskolának – osztályoknak – nem lenne folytatása. Az első szakosított oktatású osztálytól – tehát az alapiskolák 5. osztályától kezdődően – a magyar nyelvtan és irodalom, történelem és földrajz kivételével minden egyéb tantárgyat szlovákul oktatnának. Ez vonatkozna felsőbb szinten a gimnáziumokra, szakközépiskolákra (technikumokra) és szakmunkásképzőkre; egyébként a szakmunkásképzés csaknem kizárólag szlovák nyelven folyik már most is.

Hogy mikor született az alapötlet, nem tudjuk pontosan, de 1978 tavaszán pattant ki az „államtitok”, és szinte futótűzként terjedt a híre. A csehszlovákiai magyarok jóhiszeműségét tanúsítja, hogy senki sem akarta elhinni. Vaklármának tartották. De mégsem volt mindenki ennyire naiv, mert állítólag sok tiltakozó levél érkezett a párt központi bizottságához, a kormány hivatalába és a köztársasági elnökhöz. 1978-ban még olyan gyorsan megvalósíthatónak gondolták a tervet, hogy már az év szeptember 1-től az ötödik elemiben érvénybe is lépett volna, és azokat a tanítókat, akik nem tudtak volna gyorsan átváltani a szlovák nyelvű oktatásra, el akarták bocsátani az állásukból. A tiltakozások azonban meglepték a koncepció kiagyalóit, ezért gyorsan elnapolták a tárgyalást.

Ám ennyi is elég volt hozzá, hogy érthetővé váljék az egy évvel azelőtti intézkedés, mellyel megszüntették az alapiskolák pedagógusainak magyar nyelvű képzését. Érthető, nemde? Ha nem fognak oktatni magyarul, akkor nincs szükség magyar pedagógusokra sem. 1977-től ugyanis évfolyamonként kezdték felszámolni a nyitrai Pedagógiai Kar magyar részlegét, csupán az alapiskolák első négy osztályába, magyar nyelv és irodalom, valamint zene oktatására képeztek magyar nyelven tanítókat. A magyar nyelvű képzést ellátó szakkabinetekből csupán a magyar kabinet maradt meg, a többit fölszámolták és az oktatók zömét elbocsátották. Ez az intézkedés egyértelművé teszi a korábbi találgatásokat, hogy mi lesz a magyar iskolák sorsa. Már évek óta foglalkoztak ezzel a tervvel.

Tudtuk azt is, hogy ha egyszer megszületett egy ilyen aljas terv, akkor nem veszhet el egy íróasztalfiókban. De nem sokat kellett „türelmetlenkedni”, mert 1978 őszén – novemberben – ismét tárgyalásra került. A korábbi gyors akcióval ellentétben most már átgondoltabban készítették elő. Több éves átmeneti időszakkal számoltak, kilátásba helyezték a magyar tanítók átképzését, és csalétekként – vagy inkább megtévesztésként – a magyar fiatalok továbbtanulási és érvényesülési lehetőségeinek bővítését tüntették fel indokként. De az alapkoncepció mitsem változott.

Az oktatásügyi minisztériumban Vlacichová miniszterhelyettes volt a tervezet felelőse, aki még a negyvenes évek második feléből – amikor kolonizátorként Dél-Szlovákiába, Tornallyára kerül a családjuk – hordozta magában gyűlölködő magyarellenességét. Kormányszinten Busa oktatásügyi miniszter volt a felelőse, a miniszterelnök – Peter Colotka – pedig megkülönböztetett figyelemmel követte a történteket. A politikai vezetés részéről a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkára, Ludovit Pezlár, Szlovákia legerősebb embere foglalkozott az üggyel. Amíg nem került nagy nyilvánosság elé a tervezet új formája, addig a legnagyobb titokban folytak az előkészületek. Még a kormány egyetlen magyar minisztere sem szerzett róluk tudomást, és a kormány hivatalának nemzetiségi titkárságát sem tájékoztatták a készülő rendelkezésről. Csupán akkor derült ki az egész, amikor Szlovákia főideológusának személyes levele kíséretében vitára bocsátották az anyagot, persze a „demokratikus centralizmus” játékszabályainak megfelelően.

Így kapta meg az anyagot a CSEMADOK Központi bizottsága és a kormány hivatalának nemzetiségi titkársága, sőt furcsamód Magyarország pozsonyi főkonzulja is. A hatalomnak ez a lépése csupán azzal magyarázható, hogy teljesen biztosra vették a sikert, s Magyarország részéről sem vártak negatív állásfoglalást, mert nyilván ez volt az elmúlt évek tapasztalata. Nem számoltak azzal, hogy a terv ellentmondást vált ki a megkérdezettekből. Ámde mind a nemzetiségi titkárság, mind a CSEMADOK visszautasító véleményt készített. A CSEMADOK véleményének figyelembevételét személyesen ígérte meg a párt ideológiai titkára. Mégis 1979 január 16-án, amikor a kormány nemzetiségi tanácsának ülésén a napirend szerint sorra került, a tervezetet a CSEMADOK véleményének mellőzésével terjesztették elő, sőt a nemzetiségi titkárság negatív állásfoglalását sem vették figyelembe. A nemzetiségi tanács ukrán képviseletének egyik tagja azonban számon kérte a tanács elnökétől a titkárság állásfoglalását. Ekkor az elnök – aki a szlovák kormány elnöke is – elővett egy levelet, melyet a következő szavakkal vezetett be: „Ha véleményt akar hallani, akkor most felolvasok egyet” – és felolvasta a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának (CSMKJB) tiltakozó levelét. Nem csupán a kemény hangvétel, hanem a levél létezésének puszta ténye is felkavarta az ülés résztvevőit. Nem világos, hogy mi volt a tanács elnökének a célja. Talán arra számított, hogy a tanács tagjai kollektíve elítélik a bizottság levelét? Mindenesetre teljesen nem lehetett elhallgatni a tiltakozó levelet, mert túl sokan kapták meg.

A bizottság tiltakozását hallván felbátorodtak a tanács kisebbségi tagjai, és mind a magyarok, mind az ukránok egyöntetűen az oktatási minisztérium tervezete ellen foglaltak állást, annak ellenére, hogy az az ukrán iskolákat nem is érintette. Levették a napirendről a tervet.

Pedig a vezetés abban bízott, hogy a tervezetet simán jóváhagyja a nemzetiségi tanács és ezzel szabad út nyílik a magyar iskolák felszámolása felé.

És ezután kezdtek nyomozni a Jogvédő Bizottság után?

Ezt nem tudom. Feltételezem azonban, hogy a politikai rendőrség már 1977-ben szorosabbra fűzte a megfigyelési láncot, amikor kezdték felszámolni a nyitrai magyar pedagógusképzést.

Rám valószínűleg 1977-ben figyeltek fel ismét, mikor felléptem azon a művelődési táborozáson, amelyet az újraszerveződő klubok rendeztek Őrsújfalun, Komárom mellett. Többedmagammal javasoltam a művelődési klubok intézményesítését a CSEMADOK mellett.

Hogyan került sor a művelődési táborozásra?

A vágsellyei és a komáromi klub kezdte a szervezést. Többünknek az volt a véleménye, hogy művelődési klubmozgalmat kellene alakítani, hogy segítsük a klubok megalakítását ott is, ahol a kedvezőtlen körülmények miatt eddig nem került rá sor. A jelenlegi belpolitikai viszonyok mellett csak hivatalos keretek között alakulhat ki klubmozgalom – nem úgy mint tizenöt évvel ezelőtt. Ezért a gondolatot el kellett fogadtatni a CSEMADOK-kall, mely mint később kiderült, kapott a lehetőségen. Bár az új klubmozgalom elkövetkező három évében kiderült az is, hogy a CSEMADOK az örökös igazgatni akarással és hivatalnoki beavatkozásokkal vissza is vetette a klubok spontaneitását, fékezte belső értékeik kibontakozását és gátolta a természetes érdeklődés érvényesülését.

De visszatérek a klubmozgalmat elindító művelődési táborra. 1977 februárjában ünnepelte a prágai Ady Endre Diákkör alapításának huszadik évfordulóját. Az ünnepélyre meghívtak engem is, de nem tudtam elmenni, ezért csupán levelet küldtem a kör vezetőjének. Ebben a levélben javaslatot tettem a művelődési táborozásra. Természetesen a levél tartalmát ismertettem másokkal is. Így született meg a táborozás ötlete, majd a táborozás alkalmával a művelődési klubmozgalom.

Azt hiszem, ekkor figyelt rám fel ismét a politikai rendőrség.

Miért gondolod, hogy a politikai rendőrség fagyelemmel követi a magyar fiatalok művelődési tevékenységét?

Nem gondolom, hanem tudom. A titkosrendőrség nyugatszlovákiai kerületi parancsnokságának egyik őrnagyi rangot viselő tagja hivatalból, teljesen legálisan is kapcsolatot tart a CSEMADOK-kal, melynek tisztségviselői kötelesek információkat szolgáltatni számára. Azonkívül résztvesznek minden rendezvényen is a titkosrendőrség ügynökei. Némelyiket már ismerem látásból, egyesekről pedig csak akkor derül ki, amikor részegen elkotyogják.

Persze tévedés lenne azt hinni, hogy a politikai rendőrségnek látványos akciókra van szüksége feladata teljesítéséhez. A feladat ugyanis a megelőzés, és nem a konfrontáció. A Charta 77 polgárjogi mozgalom elleni akciók sok kellemetlenséget okoztak az ország politikai és állami vezetésének. Ezért a politikai rendőrség inkább azon igyekszik, hogy csökkentse az ilyen mozgalmak kibontakozásának lehetőségét. Hogy ne jöhessen létre kapcsolat a hasonlóan gondolkodó, de más-más csoporthoz tartozó emberek között. Például, hogy nem alakult ki deklarált szövetség a Charta 77 és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága között, ez igen előnyös a hatalom számára. Részben a rendőrség manipulációinak következménye az is, hogy olyan kevés szlovák vett részt a Charta mozgalomban. Nehezen találnánk olyan cseh vagy szlovák demokratát, aki le tudna ülni egy kisebbségi magyarral beszélgetni a magyar kisebbség helyzetéről, és fel ne merülne az egyikben a csehszlovák ellenesség gyanúja, a másikban pedig a magyarellenességgé. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol a hatalom éberen őrködik, nehogy fellazuljanak a határok a magyar társadalom szinte történelmi hagyományként egymással szembenálló csoportjai: az európéer zsidók, főleg református népiek és a keresztény polgári értelmiségiek között. Ha észlelhetők a közös platform kialakulásának jegyei, azonnal riadót fúj a hatalom, és szítani kezdi a katolikus-református, zsidó–keresztény, népi–polgári, nemzeti–kozmopolita stb. ellentéteket.

Volt valami előzménye a te rendőrségi kihallgatásaidnak?

Erre csak következtetni tudok, nem ismerem a gyanú rámterelődésének útját. Habár talán ezt is sejtem: ugyanis aktivizálódtam, többet mozogtam és találkoztam emberekkel mint azelőtt, többet utaztam Magyarországra és Romániába, nézeteimet ismét megvallottam nagyobb nyilvánosság előtt is, és ez feltűnt a spicliknek. A bizottság (CSMKJB) januári tiltakozó levele és a májusi emlékirata után a köztársasági elnök – Husák – személyesen adott parancsot a politikai rendőrségnek a szervezet felgöngyölítésére. A rendőrségnek eredményt kellett felmutatnia, hát kinézték azt a pár embert, akire ráillik az ilyen tevékenység gyanúja. Nyilván ezért rendszeresítették a megfigyelésemet, ellenőrizték a postámat, lehallgatták a telefonomat otthon és a munkahelyemen, titokban ellenőrizték lakásomat és munkahelyi irodámat. 1979 tavaszán kezdtem intenzíven foglalkozni a csehszlovákiai magyarok népmozgalmi adataival, a településpolitikával, a gazdasági és kulturális diszkrimináció bizonyításával, valamint az iskolakérdéssel. Statisztikákat tanulmányoztam s megkezdtem az adatok feldolgozását. Az első, piszkozati fogalmazvány elkészülte után csaptak le. 1979 július 23-án, hétfőn reggel kilenckor. Ekkor kezdték írni rendőrségi dossziém újabb oldalait „OBJEKT: GEOLÓG” fedőcím alatt.

Ismered, vagy csak sejted a megfigyelés módszereit?

Most már biztosan tudom, hogy a leírt módon történt, és minden bizonnyal még most is tart a megfigyelés.

1979 május 1-én, amikor egyik magyarországi látogatásomról tértem haza, a magyar határőrök elvették az útlevelemet és leszállítottak a vonatról, majd húsz perc múlva bocsánatot kértek és visszaadták az útlevelemet. Magyarázatként azt közölték, hogy a februári magyarországi utam kilépési pecsétjét keresték. A valódi ok azonban az volt, hogy kiírták addigi látogatásaim dátumait. A magyar belügy listájára alighanem 1978 októberében kerültem rá – egy előadásom miatt, melyet Budapesten tartottam az Ifjú Művészek Klubjában a hatvanas évek csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmáról.

Most már mind Magyarország; mind Csehszlovákia politikai rendőrsége figyelemmel követett, s szépen alakult a két ország belügyesei közötti együttműködés is, aminek jó példája volt a július 7-i határátlépésem. Sopronba utaztam családi találkozóra, Ausztriában lakó unokatestvéremmel telefonon beszéltük meg az időpontot. Mind odafelé, mind visszafelé másfél órás vámvizsgálatnak vetettek alá, ami leszerelhető csak volt a kocsiban, azt kiszedették velem. A vizsgálatot a magyar vámhatóság végezte, de a csehszlovák felügyelete mellett. Valamilyen kisméretű tárgyat kerestek. Visszafelé szerelőgödör fölé állíttatták az autót, édesapámat és engem pedig megmotoztak. Mikor nem találtak semmit, udvariasan megkérdeztem, hogy mi volt a vizsgálat oka. A magyar vámtiszt csak morgott: „Nem a saját ötletünk volt”. Ezt gondoltam én is. De azért a magyar vámosok nem kértek bocsánatot a zaklatás miatt. Emiatt panaszt emeltem a pozsonyi vámigazgatóságon, de elutasítottak, mondván, ez Magyarország ügye, és azt tanácsolták, hogy ne nyújtsak be panaszt, ha még akarok utazni Magyarországra.

Július 20-án a magyar–román határon egy japán állampolgártól a románok elkobozták az életrajzi esszém egyik példányát. Erről azonban csak később értesültem. Július 23-án, hétfőn pedig bevittek a rendőrségre. Reggel kilenckor megszólalt a dolgozószobámban a telefon. A vállalat igazgatója hívatott. Siettem, habár rossz előérzetem támadt. Mikor beléptem az igazgató dolgozószobájába, azonnal világos volt a helyzet. Felismertem az egyik arcot, tudtam, hogy a rendőrség keres, csak még nem tudtam, hogy miért. Azonnal közrefogtak, autóba ültettek, és vittek a kerületi rendőrparancsnokság ötemeletes, erődítményszerű épületébe. Mravec hadnagy irodájába kísértek, ahol először barátságos csevegést folytattak velem a munkámról, geológiai kérdésekről, privát érdeklődésemről. Közben a munkahelyemről utánam küldték az ún. különleges osztály vezetőjét, hogy adjam át neki íróasztalom kulcsát, mert vizsgálatot tartanak az irodámban. Ebből jöttem rá, hogy előtte jártak a lakásomban is. Olyan biztosan tudták, hogy csak az irodámban vannak kompromittáló anyagok, hogy a hivatalos házkutatást nem tartották szükségesnek.

Mi történt a rendőrségen? Hogyan zajlottak le a kihallgatások?

Nos, erőszakot nem alkalmaztak, és viszonylag udvariasak voltak, amit nem győztek elégszer hangsúlyozni. Szinte dicsekedve dörgölték az orrom alá, hogy „ugye milyen humanisták vagyunk, maga biztosan másra számított”. Ezzel persze azt is jelezték, hogy szoktak másmilyenek is lenni, és még lehetnek is.

Hányszor voltál bent, hányszor hallgattak ki?

Összesen ötször. 1979 július 23-án, 24-én, 27-én, augusztus 24-én, október 16-án. Azóta nem hívtak. Kihallgatásomat többnyire egy, néha két rendőr folytatta, időnként azonban hárman is voltak a helyiségben. Egyszer pedig a titkos rendőrség kerületi parancsnokához kellett bemennem.

Mire alapozta a rendőrség a gyanúját?

Több gyanú merült fel ellenem, de a központi kérdés a bizottság volt. Tagja vagyok-e? Ha nem vagyok tagja, kapcsolatban állok-e a bizottsággal? Ismerem-e a bizottság tagjait? Vannak-e kapcsolataim nyugat-európai emigráns körökkel, főleg a müncheni Auróra kiadóval? Magyarországi kapcsolataimat csak mellékesen kérdezték, Illyés Gyula nevének említésénél azonban nagyon dühösek lettek. Gyakori romániai utazásaimat a rendőrség szerint a nyugat-európai emigrációval való találkozásokra használtam. Volt-e szerepem Janics Kálmán „A hontalanság évei” című könyvének nyugatra juttatásában. Egyéb külföldi kapcsolataim, de nem az emigrációval, főleg egy japán nevet említettek, melyet még soha nem hallottam. Hazai, csehszlovákiai kapcsolataim jellege és tartalma? Neveket kérdeztek tőlem, erre én elmondtam a legközelebbi barátaim nevét, majd ők soroltak fel neveket, és kérdezték, hogy ismerem-e őket. Mondtam, hogy ismerem. Szoktunk-e találkozni? Mondtam, hogy néha. Erre az általuk felsorolt neveket mind beidézték és a velem való állítólagos együttműködést igyekeztek rájuk bizonyítani.

A gyanúsítás fő alátámasztója az irodámban lefoglalt írásos anyag volt. A rendőrség szerint tendenciózusan ábrázoltam a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét. Valóban sok minden került a rendőrség kezére. Lefoglalták a tavasz folyamán és a nyár elején feldolgozott demográfiai és településpolitikai felméréseimet, valamint a kulturális és a gazdasági diszkriminációt bizonyító dolgozataimat. De a rendőrség kezére került több befejezetlen novellám kézirata, melyből nem maradt számomra több példány, és egy Hrabalfordításom. Ezeket sem kaptam vissza.

Az első három kihallgatásomon a rendőrség törekvése az volt, hogy a gyanút bizonyítható vád szintjére emeljék, az én törekvésem pedig arra irányult, hogy ne következzen be a vádemelés, mert az vizsgálati fogsággal járt volna, amit a második kihallgatáson már kilátásba is helyeztek. Ekkor azonban ügyvédi védelmet kértem, és ez kissé megfékezte lendületüket. De egyúttal észrevettem egy ellenkező tendenciát is, melyről nem tudom, hogy mindjárt a kihallgatásom kezdetekor parancsban volt-e, vagy csak a kihallgatásom folyamán került előtérbe. Ugyanis az első napon olyan vehemenciával dolgoztak rajtam, hogy érzésem szerint nem sok reményem volt a hazajutásra, másnap már enyhült a lendület, és a harmadik kihallgatáson már nem készült jegyzőkönyv sem. A második vagy harmadik kihallgatáson azt is felvetették, hogy jobb lenne, ha az ország elhagyásán gondolkodnám. Egyre világosabbá vált, hogy inkább a megfélemlítés eszközéhez nyúlt a rendőrség, és nem adja át az ügyet az ügyészségnek. Talán kerülni akarták a konfrontációt. A Csehszlovák Köztársaság létrejötte óta nemzeti kisebbségi ügyben nem állítottak bíróság elé senkit. Én lettem volna az első.

Ügyemet végül is befagyasztották, de nem zárták le. 1979 augusztus 24-én, pénteken kellett jelentkeznem negyedszer a kerületi rendőrparancsnokságon. Ennek azonban előzményei voltak. Az első kihallgatásom alkalmával megtiltották, hogy utazzam. Nem csupán az ország területét nem hagyhattam el, Pozsonyból sem távozhattam. Ennek ellenére augusztus közepe táján rendőrségi engedély nélkül ötnapos családi kirándulásra mentem Csehországba, ahol a jelek szerint mindvégig megfigyelés alatt tartottak. Majd a visszaérkezésemet követő napon Losoncra utaztam, ez kedden volt, szerdán reggel pedig már Losoncon keresett a rendőrség, hogy pénteken reggel kilenckor jelentkezzem a pozsonyi kerületi rendőrparancsnokságon. A cirkusz elkerülése végett engedelmeskedtem, és félbeszakítottam a szabadságomat. Ekkor, augusztus 24-én kellett aláírnom az ügyem befagyasztását jelentő kerületi rendőrparancsnoki figyelmeztetést. Az „intő” leszögezte, hogy alapos gyanú merült fel ellenem a következő pontokban: a bizottság munkájában való részvétel, „ellenséges” nyugati körökkel való kapcsolatkeresés és a csehszlovákiai magyarok helyzetének tendenciózus bemutatása. A gyanú alapján pedig a büntető törvénykönyv, az 1961/140 sz. törvény 92. paragrafusa (a köztársaság felforgatása) és 98. paragrafusa (a köztársaság megdöntése) szerint emelhetnének vádat. Nagy dilemma előtt álltam. Aláírjam-e a jegyzőkönyvet? Ezzel, bár nem ismerem el a gyanú jogosságát, de elfogadom a gyanúsítást. Vagy visszautasítom az aláírást, s ezzel továbbra is kitegyem magamat és környezetemet a zaklatásnak. Végül az aláírás mellett döntöttem.

Mondod, hogy zaklatták a környezetedet. Kiket hallgattak ki rajtad kívül?

Baráti köröm egy részét, ismerőseim egy részét, feleségem édesapját, nővéremet és szüleimet. Velem kapcsolatban körülbelül húsz személyt hallgattak ki, és öttel írattak alá hasonló záró-jegyzőkönyvet, mint velem augusztus 24-én. A rendőrségi akcióról szóló zárójelentések a jegyzőkönyvek mellékletével pedig a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkárához kerültek, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar kisebbségi kérdés ügyében nála összpontosulnak a szálak. A kihallgatások után, főleg amiatt, hogy velem kapcsolatban sok ismerősömet beidéztek és gyanúsították, s némelyiknek kéziratait is megtalálták nálam, rágalomszerűen felmerült ellenem, hogy talán én kevertem gyanúba őket, esetleg vallottam ellenük. Sőt, egy ismerősöm a provokátor szerepét tulajdonította nekem, és ezért – talán így gondolta védeni magát – feljelentett a rendőrségen. Ezzel olyan tartalmú vallomást tett ellenem, mely az előzmények után elegendő alapot adna vádemelésre.

Az eljárás során a rendőrség minden alkalommal törvényesen járt el?

Nem. Több ízben megsértették a perrendtartás – 1961/141-es törvény – előírásait. Például, amikor szüleimet és nővéremet hallgatták ki, nem hívták fel figyelmüket a büntető perrendtartás 100. paragrafusára, melynek alapján joguk lett volna megtagadni a tanúvallomást. Amikor először vittek be, a kerületi rendőrparancsnokságra, a rendőrök nem igazolták magukat előttem. Ezenkívül háromszor telefonon idéztek be, ami szintén szabálytalan, hiszen visszaélésre adhat alkalmat. Ezért október 16-án nyomatékosan kijelentettem, hogy a következő alkalommal csak írásbeli idézésre vagyok hajlandó megjelenni, amire a perrendtartás 63. paragrafusa feljogosít. Hasonlóképpen szabálytalanul jártak el az irodám átkutatása során, mert a tárgyak és irományok kiadására vonatkozó 79. paragrafust alkalmazták, s így a munkaadómmal nyittatták fel íróasztalomat az én távollétemben, holott a házkutatásokra vonatkozó 85. paragrafus vonatkozik erre a helyzetre, ennek értelmében pedig jelen kell lennem a kutatás végrehajtásánál, vagy hozzátartozóim közül valakinek, hiszen az íróasztalomba bezárt holmik zöme saját tulajdonom volt. A lefoglalt holmik jegyzékét sem kaptam meg, csupán 1979. október 16-án, három hónapi késéssel. Következőképpen voltak meghatározva a jegyzőkönyvben szereplő tételek: 92 oldal géppel írt szöveg, magyar nyelven. Emiatt kétségbe vonható a jegyzőkönyv hitelessége. Ennek tudatában volt a rendőrség is, mert mikor kértem, hogy mutassák meg a lefoglalt anyagot, visszautasították kérésem. Ennek következtében azonban az is lehetséges, hogy a lefoglalt és a jegyzőkönyvbe vett irományokat más tartalmú anyaggal helyettesítik, ami majd valóban terhelő bizonyítékot szolgáltat ellenem.

Történtek-e változások a magánéletedben a rendőrségi ügyek következtében?

Felbomlott a baráti köröm. Több ismerősömmel azóta sem találkoztam, mert visszahúzódnak tőlem, sokan félnek még az utcán is találkozni velem. Attól tartanak, hogy gyanúba keverem őket. Ha meglátogatom nagyritkán volt barátaim némelyikét, akkor csak sötétben mehetek hozzájuk, nehogy valaki meglásson, és ha már ott vagyok, akkor gyorsan meg kell beszélnünk, hogy mi okból jöttem, hogy ha a rendőrség faggatná őket találkozásainkról, bizonyítani lehessen, hogy nem beszéltünk semmilyen államellenes tervről. Elmaradnak a baráti látogatások. Azelőtt gyakoriak voltak, most hónapok múlnak el, és senki nem jön hozzánk. Nem kapok leveleket sem, igaz én is keveset írok, mert megállapítottam, hogy figyelik a postámat. Nem használom a telefont, mert rájöttem, hogy azt is lehallgatják. Otthon nem merek bármiről beszélni, hátha olyat mondok, ami információ a politikai rendőrség számára, és lehallgatják a lakásomat. Azelőtt kerékpáron jártam a városban, azóta nem merek, mert félek. Nem a forgalomtól, hanem attól, hogy a forgalom ürügyén készakarva elgázolnak. Nem ez lenne az első véletlennek tűnő szándékos gyilkosság. Félek este egyedül hazamenni, mert hátha megtámadnak a sötétben, mint ahogy az egyik barátomat megtámadták a közelünkben, feltehetően azért, mert összetévesztették velem. A rendőrség ugyanis garázdáknak álcázott bérgyilkosokat is alkalmaz. Erről tanúskodik a Majling-eset: a köztársaság 68 előtti diplomatája ellentétbe került a Husák-féle vonallal, ezért a politikai rendőrség által felbérelt fogdmegek betörtek a lakásába és öngyilkosságra kényszeríttették.

De még fájdalmasabb következménye is volt az eseményeknek. Édesapámat nagyon megviselték a kihallgatások, amint mondtam, őt is kihallgatták. Már előtte is rossz egészségi állapotban volt, de a kihallgatások után lelkileg is összeomlott. 1979 őszén kórházba került, valószínűleg vegetatív idegrendszeri alapon rosszabbodott a szívműködése, pedig már úgyis gyenge volt. Egyre letargikusabb lett, örökké az a gondolat kínozta, hogy nem zaklat-e ismét a rendőrség, nem fenyeget-e börtön. Végül 1980. szeptember 8-án ismét kórházba került, az intenzív osztályra, ahonnan pár nap múlva hazaengedték, de szeptember 19-én, pénteken délután 1/4 1-kor csendesen, szinte észrevétlenül megállt a szívműködése. Azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy halálát ez a tébolyult helyzet siettette. És ettől függetlenül is, életének utolsó harminc évében számtalanszor került olyan szituációba, amelyben kétszeres gyorsan haladt a halál felé. Mert a bizonytalanság a legnagyobb gyilkos. Apám halála számomra nem csupán az egyik szülő elvesztését jelentette. Életemben szüleim nem csak szülőként voltak jelen, hanem olyan társadalmi közeget is alkottak, amelyben szabadon fejlődhettem olyanná, amilyen vagyok. Nem kellett előttük titkolóznom, és soha nem kaptam tőlük tiltásokat. Szándékaimat nem csupán tolerálták, hanem támogatták is. Szóval is, tanácsokkal is, és ha kellett, akkor pénzzel is, mert társadalmi-politikai működésem következtében lényegesen több pénzt költöttem, mint a többi korosztályombeliek. Azt is megértették, hogy a klub- és az ifjúsági mozgalom szervezése miatt három évet elmaradtam az egyetemen, és ez is őket terhelte meg. Sőt még a klubmozgalom szervezésében is segítettek. Amikor 1967-ben Losonc mellett Pincen volt a III. Nyári Ifjúsági Találkozó, anyám és apám főztek a tábor 150 résztvevője számára, mert nem volt szakácsunk. Társadalmi erkölcsöt és magatartást is tanultam szüleimtől. Elvi állhatatosságot. Igaz, hogy emiatt kiszorultunk a hivatalos társadalom perifériájára, de mindannyian tudjuk, hogy miért, és ezért nem jelentett terhet egyikünknek sem, emiatt a családban soha senki nem tett szemrehányást a másiknak.

Szüleid hogyan vélekedtek a rendőrségi zaklatást kiváltó okokról?

Annak ellenére, hogy őket is közvetlenül érintette a rendőrség akciója, nem kérdezték meg tőlem, hogy igaz-e a rendőrségi gyanúsítás. Csupán féltettek szülői féltéssel, rosszallták, hogy esetleg hagytam leleplezni magam és nem vigyáztam jobban. Csupán arra kértek, hogy hagyjam abba az olyan tevékenységet – ha egyáltalán folytatok olyant –, ami miatt ebben az országban börtönbe csukhatnak. A börtöntől féltettek legjobban.

A szüleim kihallgatását követő napon anyám megérkezett Pozsonyba, hogy elmondja a kihallgatásuk lefolyását. Nem számonkérni jött, hanem tájékoztatni és óvni. Azt, hogy szembekerültem ezzel az elnyomó hatalommal, nem tartották bűnnek, csak kellemetlen helyzetnek.

Azóta is megfigyelés alatt tartanak?

Kevésbé veszem észre, habár egyes jelek erről tanúskodnak. 1980-ban többször jártam Magyarországon, de az útlevél vizsgálatnál mindig kiderült, hogy rajta vagyok a megfigyeltek listáján. Általában a magyar határőrszervek figyeltek fel rám, de egy alkalommal a csehszlovák útlevélkezelő emlékezetből tudta a nevem, és átadott a magyar határőrnek, aki szokás szerint elvitte az útlevelem, nem tudni miért, majd később visszahozta. Egy barátom budapesti kihallgatásán derült ki, hogy a magyar politikai rendőrség is részletes feljegyzést készít mozgásomról. Csehszlovákiában is figyelnek, de már nem olyan feltűnően, mint azelőtt. Bár 1980 őszén két furcsa eset történt. Egy magyarországi ismerősömmel, aki Pozsonyban járt, telefonon beszéltem meg találkozót a következő napra egy kávéházba. A spiclik másnap úgy a nyomomban voltak, hogy a kávéházból kijövet az egyik rálépett a sarkamra.

A másik eset nem sokkal ezután történt. Egy erdélyi barátom felhívott telefonon Budapestről. Csak a keresztnevén mutatkozott be, és bejelentette, hogy két nap mulya megérkezik feleségével. Itt tartózkodásuk egyik napjának délelőttjét együtt töltöttük a városban, és a találkát szintén telefonon beszéltük meg. Röviddel azután, hogy elváltunk, és ők kettesben járták tovább Pozsony utcáit, igazoltatták őket. A széles gyalogjáró túloldaláról hirtelen eléjük lépett a szembe jövő szolgálatos rendőr, és mikor kérte tőlük az útlevelüket, a hátuk mögül egy ismeretlen férfi is igazolta magát. A rendőr minden adatot kiírt az útlevélből. Amikor barátaim másnap elutaztak Csehszlovákiából, a határon feltartóztatták őket és á vámtisztek darabokra szedték a csomagjukat.

A munkahelyeden hogyan reagáltak az ügyre?

Nem bocsátottak el, ami azt jelenti, hogy nem kaptak parancsot erre. Azonban azóta sem végezhetem teljesen zavartalanul a munkám, mert a munkaadóm megvonta tőlem a szlovákiai geológiai levéltár – GEOFOND – látogatásának jogát. Nem engedélyezték, hogy részt vegyek egy nemzetközi konferencián. Egy apróság: szükségem volt egy szöveg fénymásolására, az ilyesmit mindenki maga szokta csinálni, de meglátott az ún. különleges osztály vezetője, és még aznap hoztak egy rendeletet, hogy csak az arra kijelölt személy dolgozhat a másológépen, másnak tilos. 1981 január elsején, másfél éves huzavona után jóváhagyták a fizetésemet, de így is én kapom a legkevesebbet a hasonló korú és beosztású kollégák között; jövedelmem nem haladja meg az országos átlagot, kb 2100 Kcs netto.

A munkahelyem nem verte nagydobra az ügyemet. Hivatalosan csak a legfelsőbb szinten tudtak róla. Közvetlen főnökeimet sem tájékoztatták, azok csak tőlem értesültek. Természetesen megijedtek, mert mindketten magyarok, és attól tartottak, hogy ők is gyanúba keverednek. De nem lett ilyen következménye.

A rendőrségi zaklatásokat a Jogvédő Bizottság tevékenysége váltotta ki. Ezért érdekelne, hogyan értékeled a bizottság tevékenységét.

Nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy csak a bizottság tiltakozása miatt nem hajtották végre az oktatási nyelv megváltoztatásának tervét. De a bizottság váratlan megalakulása bátorságot öntött azokba, akik híjával voltak annak, és megváltoztatta a pontosan lemérhetetlen erőviszonyokat, mert nem lehetett tudni, hogy kik állnak a bizottság mögött, s milyen zavart okozhatnak a hivatalos berkekben. Értesülésem szerint a bizottság 1979 májusi memorandumának hatására széles körű felmérést végeztek az illetékesek, ellenőrizni akarták a felsorolt sérelmeket. Ezután engedélyeztek néhány magyar középiskolában több osztály indítását. Valamelyest leszállították a Magyarországról behozott könyvek árát. A Madách kiadót felszólították, hogy növelje az eredeti irodalom kiadói tervét. Csupa olyan intézkedés, amely összefügg a memorandumban szóba hozott sérelmekkel. 1980 őszén elterjedt a hír, hogy a CSEMADOK-ot visszaveszik a Nemzeti Frontba. Ekkor terjedt el az a hír is, hogy megérkezett Madridba a csehszlovákiai magyar kisebbséggel foglalkozó dosszié, és ennek a méregfogát akarták kihúzni a látványos intézkedéssel. Sajnos azóta úgy látszik, hogy a keleti blokknak sikerült vakvágányra futtatnia a konferenciát, s elvesztette jelentőségét. Ezáltal csökkent a súlya a helsinki ajánlásoknak is, ami az egész helsinki koncepciót degradálta. Madridban a kisebbségi kérdés csak rövid ideig szerepelt napirenden, 1980 december elején, és nem keltett túlzott érdeklődést. Így hát lassan a CSEMADOK visszavétele is elvesztette aktualitását.

Ha ennyi nehézséget okoz a bizottság a magyarellenes pozsonyi vezetésnek, miért nem próbálják gyökerestül felszámolni?

Azt hiszem, az én esetem is arra mutat, hogy a rendszer el akarja kerülni a nyílt konfliktust a kisebbségi kérdésben. Ezzel ugyanis állásfoglalásra kényszerítené Magyarországot – ha másképp nem, a belső magyar közvélemény gyakorolna nyomást a hivatalos politikára, hogy foglaljon állást –, az ilyen konfliktusnak pedig nemvárt mozgósító hatása lehetne. A hatalom tudja, hogy könnyebben válthatja valóra szándékait, ha nem ver túl nagy port. A hatalom ilyen taktikájára vet fényt a bizottság legújabb, 1981 áprilisi dátummal közzétett két levele, melyekből kiderül, hogy csendesen ismét napirendre tűzték a magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatását.

Ez az új terv eltér a korábbitól?

Valószínűleg nem. Az oktatásügyi miniszter kollégiuma még 1980 decemberében tárgyalta. Nagy titkolódzás közepette! Csak az ülés elején kapták kézbe a részvevők az anyagot, és az ülés végeztével bevonták tőlük. De 1981. február 20-án a párt szlovákiai napilapja, a „Pravda” egy olvasói levelet közölt a rimaszombati összevont, szlovák–magyar gimnázium igazgatónőjének a tollából, aki magyar neve ellenére szélsőséges szlovák nacionalista. A levélből fény derült a miniszteri kollégiumban tárgyalt anyag tartalmára, mely – úgy látszik – semmiben sem különbözik a korábbi tervektől.

Egyébként a rimaszombati igazgatónő beállítottságáról árulkodik az is, hogy nemrégiben könyvégetési javaslattal állt elő. Mostani iskolája örökölte a régi rimaszombati gimnázium – tehát az 1945 előtti iskola – könyvtárát. Persze mind magyar könyvek voltak. Az igazgatónő pedig arra hivatkozva, hogy már elavultak, javasolta elégetésüket.

Térjünk vissza a bizottság munkájára. Az eddig elmondottakból azt vettem ki, hogy szerinted nem az a lényeges, hogy kik alkotják a bizottságot, hanem az, hogy ki tud azonosulni a kiadott dokumentumok tartalmával.

Igen, én ezt tartom fontosnak.

Szerinted miért nem jött létre kapcsolat a bizottság és a Charta 77 cseh polgárjogi csoport között?

Ezt nem tudom. Nincs tudomásom róla, hogy a Charta szóvivői reagáltak volna a bizottság szövegeire. Talán az volt a kifogásuk, hogy személytelen, a Charta viszont mindig megnevezett, konkrét személyekhez kapcsolódik? Ez lényeges gyakorlati különbség, de miért lenne áthidalhatatlan? Annyi biztos, hogy a Charta szívesen fogadott volna el aláírásokat a bizottság nevében. Ennek azonban, mint már beszéltem róla életrajzi esszémben, komoly akadályai voltak: a Charta nem foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, s ezért a kisebbségi magyar tiszta lelkiismerettel nem írhatta alá. És van egy másik szempont is. A nemzeti kisebbségi kérdés Csehszlovákiában egyidős a köztársasággal. Ebben az országban a demokrácia restaurációja nem képzelhető el a nemzeti dualizmus helyett a nemzeti pluralizmus elvének elfogadása nélkül. Ám a Charta az egyéni polgárjogok védelmét tűzte zászlajára, ez pedig egy népcsoport védelme szempontjából csak az első lépést jelenti. Hiányolom, hogy a Charta nem kísérelte meg a köztársaság történelmi ellentmondásainak az elemzését. Tévedés ne essék, nem azzal nem értek egyet, ami szerepel a Charta dokumentumában, hanem azt hiányolom, ami nincs benne.

A csehszlovákiai magyarok többsége nem nagyon bízik a köztársaság két uralkodó nemzetének demokratikus gondolkodású egyéneiben sem, úgy érzik, hogy 1918 és 1938 között csak korlátozott demokráciát teremtettek, amelyben nem hagytak helyet a kisebbségeknek, a háború után pedig elárulták a demokráciát. Ezért inkább az anyaországra tekint a kisebbségi magyarok zöme, és onnan vár segítséget.

Minden bizonnyal így van. De gyorsan meg kell állapítani, hogy naiv remények ezek. A magyar államnak soha nem volt határozott – perspektivikus – kisebbségi politikája. Sem a más nemzetiségű kisebbségekkel szemben, sem a saját nemzettestéből kiszakított kisebbségek irányában. Ha elnyomta a más nemzetiségűeket, akkor csak annyira volt képes elnyomni őket, hogy gyűlöletet váltson ki. Ha jogot adott nekik – mint például ma –, nem volt elég bőkezű és nagyvonalú, bár a jelenlegi Magyarországon a kisebbségek lehetőségei megfelelnek a „szokásos”-nak. A saját nemzettestéről leválasztott kisebbségeknél pedig vagy az ellenzékiséget támogatta, minden más alternatíva lehetőségét kizárva, vagy egyszerűen benne hagyta őket a kátyúban, valódi segítség helyett alkalomszerű közbeszólások szintjén foglalkozott ügyeikkel, és általában nem sok sikerrel. Közép-Európában egyedül Magyarországnak nincs egyértelműen meghatározható nemzetiségi politikája. Jugoszláviában alkotmányos elv a külföldön élő délszláv kisebbségek támogatása. Szlovákiában intézményesen foglalkoznak a külföldi szlovák népcsoportokkal. Magyarországon ellenben a belügyminiszter a rendszer ellenségeinek tartja azokat, akik a szomszéd országokban élő mintegy 3,5 millió magyar ügyeivel törődnek. Lásd az 1981. február 15-én közzétett interjút a Népszabadságban. A támadás éle egyértelmű: a belügyminiszter azokra gondol, akik a kisebbségi kérdést összekapcsolják a demokráciával, polgárjogokkal és pluralizmussal. A monista hatalom számára az ilyen koncepció egyenlő a rendszerellenességgel. Még a liberális hegemonista rendszerű Magyarországon is. A környező országokkal egybevetve mindazonáltal irigylésre méltóak a magyarországi viszonyok. Csakhogy az ország lelkiállapota, a nemzet létének perspektívái teljesen tisztázatlanok. A nemzeti, történelmi tudat rendkívül alacsony színvonalú – sem nemzetközpontú, sem értékközpontú, ami talán európai méretekben egyedülálló. És ez összefügg a magyar kisebbségi politika említett – hagyományos – határozatlanságával. Ezért naivitás, ha a kisebbségi magyarok várakozásokat támasztanak a hivatalos Magyarországgal szemben.

Hát akkor milyen távlatok nyílnak a nemzeti kisebbség előtt Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában?

Ez tanulmány-terjedelmű választ igényelne. Ezért csak közhelyszerű válaszra szorítkozom: nem kilátástalan, de rendkívül nehéz sorsot ígér a jövő a szlovákiai magyar kisebbségnek. Helyzetét különösen súlyosbítja, hogy a politikai kultúra, politikai erkölcs, politikai érzékenység rendkívül alacsony szinten van ebben az országrészben. Csak egy példát említek a jelenből. 1980. november 23-án leleplezték Pozsonyban – Szlovákia fővárosában – Klement Gottwald többszörös életnagyságú szobrát. Gottwald a második világháború alatt a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció vezetője volt, 1948-tól 53-ig pedig az ország feje és a párt vezetője – a „személyi kultusz” csehszlovákiai képviselője. Az alapvető politikai, sőt tulajdonképpen közönséges bűnök két csoportja írható számlájára: a véreskezű diktátorkodás, valamint az 1945-ben a szlovákoknak megígért államjogi egyenjogúsítás elszabotálása. A szlovák közvélemény azonban egyáltalán nem érzékelte, hogy a monumentális Gottwald-emlékművel kettős pofont kapott: egy politikait, az egész országgal együtt, és egy nemzetit, külön, mint szlovák. Nehezen tudom elképzelni, hogy Magyarországon 1980-ban felállítanák Rákosi Mátyás szobrát, vagy Lengyelországban lelepleznék Boleslav Bierut emlékművét.

És hogyan reagál a szlovákiai közvélemény az 1980 augusztusa óta zajló lengyelországi eseményekre?

Nehéz elválasztani a spontán reakciót a sugalmazottól. Már az 1980-as év vége felé terjedőben volt az a nézet, hogy nekünk kell a lengyelekre dolgoznunk, akik még arra sem képesek, hogy a tőlünk odaszállított élelmiszerküldeményeket kirakják a vagonokból. Az elbutított ember reakciói ezek, aki nemhogy nem képes felfedezni a helyzetek közötti összefüggéseket, saját helyzetét sem tudja értékelni. Csehszlovákiában a közellátás és az általános gazdasági helyzet évek óta romlik, ami egyértelműen nem a lengyelországi eseményekkel függ össze, hanem ugyan az az oka, ami Lengyelországban. Kevesen érzékelik, hogy Lengyelországban most forradalom zajlik, egész Közép-Európa érdekében.

A hatalomnak megvannak az eszközei az emberek megtévesztésére, és ha az emberek alig jutnak valódi információkhoz, egy idő múlva elvesztik politikai tisztánlátásukat. De a politikai érzéstelenítés akkor igazán hatásos, ha érzelmi húrokat is penget. A cseh országrészekben nyilván a 68 utáni talajvesztéssel függ össze az a tudatalatti irigykedés: ha nekünk nem sikerült, ne sikerüljön nektek sem. Szlovákiában pedig a pillanatnyi nemzeti konjunktúra teszi érzéketlenné az embereket. A nemzeti kisebbségek helyzetének megítélésében is inkább az érzelmek és előítéletek dominálnak. A nemzeti konjunktúra állapotában lévő szlovákság hajlamosabb arra, hogy valami képzelt cseh vagy magyar veszélyt érzékeljen, mintsem a valóságos politikai pofonokat, és nem hajlandó közreműködni a jövő Közép-Európájának előkészítésében. Ez az érzéketlenség rendkívül nehezíti a magánéletben is az alapelvek tisztázását szlovákok és magyarok között. Az egyéni tolerancia megnyilvánulásaira is kevés az esély, pedig talán a szlovákság legalább magánemberként elfogadhatná a magyar kisebbség saját életére való jogát, ha már a hivatalos hatalom megtagadja.

Lehet ennél kilátástalanabb képet festeni egy kisebbség jövőjéről?

Amikor éppen a politikai rendőrség hallgatott ki, és ígérgették, hogy soha többé nem rúgok labdába ebben az országban, amikor a valamikori CSEKA-főnök, Felix Edmundovics Dzsezsinszkij vigyorgott helyeslően a falról, én is úgy éreztem, hogy kilátástalanabb helyzetben már nem lehetek. Ámbár tudom, hogy abszolút értelemben nem volt igazam. Vannak sokkal reménytelenebb helyzetek is.

A helyzetek kilátástalansága azonban viszonylagos. Mindig az a veszélyeztetettségi helyzet a legborzasztóbb, amelyben éppen vagyunk. Egy afrikai törzs számára valószínűleg a törzsi létükre való ősi jogukat megkérdőjelező egységesítő politika a nagy tragédia, számomra a demokrácia hiánya és a nemzeti alanyiságom veszélyeztetettsége, egy izlandi halásznak a halászati felségvizek határának korlátozása. És ezzel meg is mondtam a lényeget: az ember valamilyen egyéni és kollektív veszélyeztetettsége, jogainak megtagadása a legkilátástalanabb helyzet. Például ilyen jog a másképp gondolkodásra való jog is. Tudjuk, hogy a már említett Dzserzsinszkij idejében, de később is ezrek és ezrek fizettek életükkel a másképp gondolkodás miatt – és ez elég kilátástalan helyzet volt. A mai helyzetünk kilátástalanságának mércéje bizony függ attól is, hogy meddig uralkodik körülöttünk az erőszakos elhallgattatás szelleme. Ma, életem tizenháromezer századik napján példának okáért ezt érzem alapvető problémának. Azt, hogy az egyének, nemzetek, államok, politikai csoportok miért mások rovására igyekeznek saját elképzeléseiket, „érdekeiket” érvényesíteni. Egy nemzet nemzeti érdekét csak más nemzet rovására lehet kielégíteni?

Azt már egyszer kifejtettem a kisebbségi kérdés kapcsán, hogy a kisebbséget nem számokkal kell meghatározni, hanem a kiszolgáltatottság függvényében, legyen az politikai, vallási, faji, nemzeti stb. kisebbség, mert a kisebbségnek – azaz a hatalomból, illetve a teljes jogú életből kiszorult csoportoknak – a megszüntetésére (felszámolására) már fejlett eszközök állnak rendelkezésre. A kisebbség nemmegszüntetésének használati utasítása azonban nem ment át az általános gyakorlatba. Meggyőződésem szerint a megoldást csak a demokrácia irányában lehet keresni. A jelzőkkel nem megnyomorított demokrácia irányában. A nemzeti kisebbség helyzetének a megoldására is ez érvényes. Mert ügyeskedni lehet ugyan, de a kisebbségek pusztulását csak akkor lehet megakadályozni, ha sikerül visszatérni a demokráciához ebben a közép-európai térségben. Annak a receptjét kellene megtalálni a demokratikus elvek alapján, hogy hogyan szüntessük meg a kisebbségek kialakulásának az okait. Addig azonban, amíg ebben nem sikerül megegyeznünk, a kisebbségek sorsát legalább elviselhetőbbé kellene tenni. A csehszlovákiai magyar kisebbség sorsát pedig azoknak a magyaroknak, szlovákoknak és cseheknek az együttműködésével lehet elviselhetővé tenni, akik hajlandók részt venni az újrademokratizálás nagy művében, szemben állva a soviniszta magyarokkal, szlovákokkal és csehekkel és a hegemonizmus bármifajta képviselőivel.

Pozsony, 1981. április–május.

* * *

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága által gyűjtött anyag megjelent Párizsban a Magyar Füzetek Könyvei 4. Köteteként Szlovákiai Jelentés a magyar kisebbség állapotáról címen

Ebben a kötetben a Szlovákiában élő mintegy 560.000 főnyi magyar kisebbség élet- és munkakörülményeiről, jogi és politikai helyzetéről esik szó. Az adatokat a helyszínen gyűjtötték és dolgozták fel.

A könyv első és nagyobb részét egy tíz fejezetbe csoportosított szakszerű felmérés teszi ki, melyet szerzői a külföldi közvélemény felvilágosítására szolgáló jelentésnek szántak. Ehhez csatlakozik a mögöttük álló negyven év fejleményeit időrendben áttekintő kronológia.