Kutyaszorító (a teljes könyv)

1968 nem éreztette hatását azonnal – január 6-tól – a klubmozgalomban. Csak február végén döbbentünk rá lehetőségeinkre. Ekkor hirdették meg Prágában az ifjúsági szervezet átépítési programját, mely szerint az ifjúság szociális, műveltségi és korcsoporti rétegeződése szerint tömörülhet (ahhoz hasonlóan, ahogy azt Müller vázolta 1965 decemberében). Az új szervezet háromfokozatú jogi felépítése (szervezet – társulás –föderáció) nagyjából megfelelt a közkívánatnak. A prágai terv még számolt a nemzetiségi ifjúság önállósodásával, de a szlovákiai javaslat ezt elvetette.

 

Mint a Központi Módszertani Csoport vezetője és a JAIK éppen leköszönő elnöke, valamint a klubmozgalom legalaposabb ismerője, tárgyalni kezdtem – részben közvetve, részben közvetlenül –a CSISZ hivatalban lévő vezetőivel a magyar ifjúság mozgalmának és az országos ifjúsági mozgalom új szerkezetének kapcsolatáról. Ekkor már nem utasítottak vissza bennünket mint csoportot, a lazuló struktúra nekünk is kedvezett, s így megegyeztünk, hogy a felbomló CSISZ talaján összehívjuk a magyar ifjúság országos konferenciáját, hogy fejtse ki álláspontját a demokratizálással kapcsolatban. A CSISZ az anyagi támogatást is felajánlotta, s ez már egyezkedési alapot jelentett.

Így hívtuk össze 1968 április 6-ra a Magyar Ifjúság I, Országos Konferenciáját, melynek közel kétszáz résztvevője volt egész Dél-szlovákiából. A csehszlovákiai magyarság történetében – tehát 1918 óta – ilyen jellegű politikai célú kezdeményezés még nem volt. Spontán és teljes ifjúsági front – népfront. Mindannyian ugyanazt akartuk, nem kellett manipulációval biztosítani az egységet. A kora délelőttől késő estig tartó konferencián két alapvető kérdést tűztünk napirendre. Először meg kellett határozni a magyar ifjúság új szervezkedési formáját. Ezt tartottuk a leglényegesebbnek, hiszen erre a lehetőségre vártunk és készültünk évek óta. A központilag kidolgozott új struktúra ismertetését átengedtük a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottság elnöksége magyar tagjának, aki felvázolta a hivatalos mozgalom felbomlott állapotát, a javasolt átszervezés lehetőségeit, s előterjesztette az általunk megvitatott javaslatot a saját szervezet alapítására. Más választása úgysem volt, mert ha minden a terv szerint halad, akkor nem a régi kenyéradóihoz kellett volna hűnek maradnia, hanem inkább hozzánk igazodnia. Igaz, szíve szerint ő inkább a szlovák központ javaslatát terjesztette volna elő, azaz a megszokott, de megfoghatatlan egyéni jogokat.

A konferencia határozata értelmében megalakítottuk a Magyar Ifjúsági Szövetség –MISZ – előkészítő bizottságát. Ennek akkor nem én lettem a vezetője, ami azt hiszem túlzott szerénység volt a részemről, ugyanis kissé csökkent az ügyintézés radikalizmusa.

Az önálló szervezet óhajának kinyilvánításában formai kompromisszumot kötöttünk a még fennálló, de már átalakuló – felbomló – ifjúsági szervezettel. Ennek egyik oka az volt, hogy a régi szervezet jelenleg hajlandó volt anyagilag támogatni bennünket – nyilván a fontossá vált demokratizmus bizonyítása érdekében. A másik ok pedig az, hogy az önálló szevezkedésben semmiképpen sem akartunk elszakadni az ország ifjúságának többi csoportjától. Nem valami külön nemzetiségi ellenzéket akartunk alakítani, hanem a nemzetiségi ifjúság érdekvédelmét akartuk biztosítani, karöltve a többi fiatallal. Később kiderült, hogy mennyire hiú ábránd volt ez.

A magyar ifjúság országos konferenciájának másik programpontja az általános demokratizálódáshoz kapcsolódott. Megpróbáltunk hatást gyakorolni a magyar kisebbségi társadalom demokratizálódására és megtisztulására. Én mondtam a programbeszédet, és kísérletet tettem a magyar kisebbség társadalmi pozíciójának elemzésére. Elsőrendű problémaként a magyar kisebbség érdekei és a szervilis hivatalos képviselet közötti ellentétet jelöltem meg, mely a csehszlovákiai magyarság teljes szegregációjához vezetett. Másodsorban a választott szervek és testületek magyar tagjainak csekély intellektuális és politikai felkészültségéről beszéltem. Ez a helyzet annak a bürokratikus intézkedésnek következtében jött létre, hogy a magyar képviselőkkel töltötték fel a képviseleti struktúra alacsonyabb műveltségi rétegeit, s így hozták egyensúlyba a választmányok szociális összetételét. Például egy fejőnő vagy egy traktorista még a legjobb szándékkal sem tud versenyre kelni mondjuk egy egyetemi tanár kiművelt vitakészségével. A harmadik problémakörbe a funkció és a funkcionárius összenövését soroltam. A funkcionárius elferdült önbizalmát, mely szerint ő pótolhatatlan és mindenki más rosszabb lenne nála: vagy nem értene a feladat elvégzéséhez, vagy még szervilisebb lenne, mint ő. Ez általános jelensége a szovjet típusú rendszernek. Nemzeti szempontú kollaborációt lehet kikényszeríteni a funkció megtartására, mert: ki tudja, hogy a következő nem lesz-e rosszabb, ezért támogassuk inkább a mostanit, s ne piszkítsunk a saját fészkünkbe. Emiatt az álláspont miatt mélyült el a magyar kisebbség politikai kultúrálatlansága. A változás lehetőségét a funkcionáriusok mielőbbi kicserélésében határoztam meg. Ezek sokak számára ismert összefüggések voltak, de 1945 óta itt mondtuk ki őket első alkalommal nyilvánosan és magyarul.

A CSEMADOK már ezt megelőzően, március 15-én nyilvánosságra hozta a nemzetiségi kérdés megoldását vázoló memorandumát, de akkor még nem adódott alkalom a kisebbségi életen belüli demokratizálás megkezdésére. Akkor még kevés híve volt a CSEMADOK-on belül annak a nézetnek, hogy a kisebbségi jogkövetelésnek és a belső demokratizálódásnak együtt kell futnia. Igaz, elhangzott egy önkritika számba menő megjegyzés, mely szerint a CSEMADOK két évvel ezelőtt, a klubmozgalom válságos idejében nem állt ki az ifjúság mellett, s tétlenül szemlélte a klubok újságjának betiltását. Megelégedve fogadtuk ezt az önkritikát, de sejtettük pusztán taktikai voltát is, mert ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy rendezni kell a CSEMADOK és a valószínűleg egyre erősödő klubmozgalom között a hivatalos viszonyt. A CSEMADOK ekkor még nem tudta, de bizonyára sejtette, hogy mi az önálló szervezet mellett döntöttünk. MISZ szervezése rövidesen ellenszenvet váltott ki a CSEMADOK középszerű funkcionáriusai között. Olyan vetélytársat láttak bennünk, akikkel nem tudják felvenni a versenyt. Pedig mi elkerülni igyekeztünk a MISZ és a CSEMADOK közötti átfedéseket, főleg azért, hogy ne akadályozzuk a CSEMADOK fő tevékenységét, a műkedvelői előadói mozgalmat. A CSEMADOK funkcionáriusai nem tudták elképzelni, hogy mi lesz akkor, ha az ifjúság is, és a CSEMADOK is külön-külön tánccsoportot alakít. A legszomorúbb ebben az volt, hogy a magyar kisebbségi kultúra szervezői csak tánccsoport szintjén voltak képesek elképzelni a kisebbség önkifejezését. Számukra a bokázás és a csapásolás volt az alfája és omegája a kisebbség szellemi életének. A MISZ ellenben a szélesebb művelődési tevékenységet, az egyéniség kibontakozását propagálta az első helyen meghirdetett társadalmi érdekvédelem mellett.

1968 júniusában alakult ki a hivatalos kapcsolat a CSEMADOK és a már szervezetbe formálódó klubok között, mely a „dunaszerdahelyi központi bizottsági ülés” néven vonult be a csehszlovákiai magyarság mikrotörténetébe. Ezt bírálta később – 1968 után – nagy vehemenciával az ismét pozícióba kerülő opportunista baloldal. Én kettős szerepben jelentem meg itt. Tagja voltam a CSEMADOK KB-nak és az ifjúsági küldöttségnek is.

Az ülés megnyitóját szombat délutánra hirdették, de mindjárt ekkor olyan ideges hangulat támadt, amilyenre senki sem számított. A KB Elnökségének párttagjai összehívták a KB pártcsoportját előzetes ülésre. Az addigi gyakorlat értelmében itt kellett megegyezni a párttagok közös álláspontjában, és így kellett érvényre juttatni a párt vezető szerepét. Ez a hagyomány szerint azt jelentette, hogy a párttagoknak magukévá kellett tenni a felülről jött pártutasítást, és mint a saját nézetüket kellett képviselni ezt az álláspontot. 1968 május végén, június elején már annyira benne voltunk a demokratizálásban, hogy a pártcsoport ülését minősíthetetlen provokációnak tartottuk. Ezért elhatároztuk, hogy összehívjuk a pártonkívülieket egy külön gyűlésre. Így egyszeri alkalomra megalakítottuk a nem kommunisták csoportját. Ekkor derült ki szemmel láthatóan, hogy milyen kevés a pártonkívüli a KB-ban. Ezzel tulajdonképpen két részre szakadt a központi bizottság. A pártonkívüliek csoportját én vezettem. Látnom kellett, hogy politikailag mennyire felkészületlenek az emberek. Hitetlenkedve és félelemmel néztek rám, amikor szervezni kezdtem a gyűlésünket.

Megbeszélésünk témája a legfőbb napirend volt, a KB új elnökségének, elnökének és vezető titkárának megválasztása. Összeállítottuk jelölő listánkat, melyről kihagytuk mindazokat, akik a régi elnökségben passzívak voltak, és akiket addigi tevékenységük alapján konformistának ítéltünk. A második ok alapján kihúztunk egy állami díjas írót; a nemzetközi brigádok egy volt tagját; egy származása miatt favorizált hölgyet (az apja tagja volt a CSKP KB-nak az első Csehszlovákiában); egy botcsinálta írót, aki szintén nem szellemi tevékenysége alapján került a CSEMADOK legfelső vezetésébe, hanem „haladó” múltja miatt, és az előbbi nőszemély apjáról írt könyvet. Kihagyásra javasoltunk egy-két ingadozót is, akik résztvettek ugyan a pártonkívüliek ülésén, mivel nem voltak párttagok, de soha nem tudták eldönteni, hogy kit támogassanak, mivel álláspontjuk sugalmazott taktika szerint ingadozott. Például szimpatizáltak a klubmozgalommal, de ellenezték az ifjúságnak a strukturát lazító törekvését. Tehát ezeket is kihagytuk.

A Szovjetunió számára kapóra jöttek azok a belső viszályok, melyek érzelmileg megosztották az ország lakosságát, s ezt Moszkva beépítette saját stratégiájába.

A legjelentősebb ellentét a nacionalizmus volt Csehszlovákiában, mely augusztus után a mindent helyettesítő Jolly Joker szerepét kapta. Ennek a segítségével lehetett állandósítani a haladó erők elnyomását.

Az 1969-ben kezdődő „konszolidáció” hivatalosan kétféle nacionalizmust különböztetett meg. Nacionalizmusnak nevezte a szovjetellenességet, és a magyar kisebbség egyenjogúságért folytatott küzdelmét is. Ezzel szemben mi a hivatalosan szovjetellenességnek tartott megnyilvánulások alatt a függetlenségi törekvéseket és az európai hagyományok védelmét értettük. A közép-európai identitást. A kisebbségi törekvéseket pedig természetes jogvédelemnek tekintettük, hiszen mi is ezen a platformon álltunk. A nacionalizmus alatt pedig pejorative az országban élő nemzetiségek (nemzetek) egymással szemben megnyilvánuló türelmetlenségét értettük.

Hol érhető nyomon a nacionalizmus 1968–69-ben Csehszlovákiában? A cseh értelmiség által meghirdetett demokratikus és emberarcú szocializmus ugyan meg volt tűzdelve a cseh nemzeti ideológia hagyományaival, de alapjában internacionális elveket hirdetett, s ezáltal Közép-Európa többi nemzete számára is elfogadhatóvá vált. A szovjet hatalmi befolyás elleni megnyilvánulások és a nacionalizmus közé a hatalomra vágyó valódi nacionalisták, valamint a pozíciójukat védő politikusok sugalmazására tettek egyenlőségjelet. A szlovákság föderációs törekvései szintén kívül esnek a nacionalizmuson. Nem lehet rásütni a nacionalizmus bélyegét a nemzeti kisebbségek egyenjogúsági igényeire, sem a kollektív jogokért folytatott harcára. Hát miben nyilvánult meg mégis a csehek sovén nemzetieskedése? Elsősorban abban, hogy kelletlenül egyezkedtek a szlovákokkal a föderáció előkészítésében, mert a föderáció aláásta azokat az elveket, melyek alapján ötven évvel azelőtt megteremtette Csehszlovákiát. Nem szívesen láttak hozzá a masaryki és beneši hagyományok fölszámolásához. Még inkább fokozódott a csehek idegessége, amikor itt-ott felvetették a német kérdést, holott közel ezer éven keresztül egy történelmi területen éltek a németekkel. A csehek többsége számára a német kérdés megszűnt létezni 1946-ban a hárommillió német kikergetésével. A maradék félszázezerről nem szívesen vesznek tudomást, és általában nem hajlandók elfogadni azt a lehetőséget, hogy a kulturális hagyományaiban, családi kapcsolataiban és nyelvében élő német nemzetiség valószínűleg többszöröse annak, mint amit a bevalláson alapuló statisztika mutat. Sorolni lehetne még azokat a megnyilvánulásokat, amelyek a csehek nacionalizmusát bizonyítják. Apró, anekdótaszerű példa a csehek szlovákellenességére: a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket abban az időben az Agrostroj mezőgazdasági gépgyár központi raktára látta el megfelelő gépi berendezéssel és alkatrésszel. Az elosztóraktárba szlovákiai megrendelők érkeztek, de elutasították őket. Erre a dél-szlovákiai megrendelők magyarul kezdtek beszélgetni egymás között – valószínűleg káromkodni. Hallván ezt a cseh alkalmazottak, gyorsan tisztázták az ügyfelek nemzetiségi hovatartozását, és maradéktalanul teljesítették kérésüket… Másfelől azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy bár valóban létezett cseh nacionalizmus, nem volt kampányszerű visszhangja a sajtóban.

A szlovák sovinizmus viszont már nemcsak nyilvánvaló, nyilvános is volt. A jogos nemzeti törekvésekkel párhuzamosan, sőt sok esetben egy személyben és egy időben nyilvánult meg a magyarokkal szembeni türelmetlenségük. Magyarellenességük nem csupán elemi, primitív szinten, a magyarellenes indulat ösztönös fellobbanásával jelentkezett, hanem a hagyományos szlovák nacionalizmus utóvédjének, a Matica Slovenská-nak talaján hivatalosan meghirdetett programmá lépett elő. Előbányászták a monarchia idejéből a szlovák sérelmeket, és felelevenítették a szlovákság folyamatos veszélyeztetettségét hirdető hamis elméletet. Eszerint északról a lengyelek, délről a magyar, nyugatról a cseh, keletről pedig az orosz elnyomás fenyegeti őket, és ráadásul bent az országban, DélSzlovákiában is elnyomja a szlovák elemet a magyar. A veszélyeztetettségi politika kinyilvánított követelése volt, hogy megismétlődjön a magyarok 1945–48 közötti teljes jogfosztottsága, egészen a kitelepítések újrakezdéséig. Általános irracionalitása mellett két külön logikai bukfenc is volt ebben a programban. A cseh–szlovák viszony egyenjogúságon alapuló államjogi rendezésében a magasabb szintű egység elvének érvényesülését látták. Az alkotmányos biztosítékú önigazgatást –kulturális autonómiát – óhajtó magyar törekvéseket viszont úgy tekintették, mint a szentistváni birodalom szellemének felidézését Csehszlovákia ellen. A kollektíva és az egyén jogi helyzetének ellentmondásos értelmezése volt a szlovák politika másik logikai bukfence. A szlovákság megalapozta kollektív államjogi helyzetét a föderációval, viszont a magyaroktól megtagadta a kollektív jogokat, s csak az amúgy is biztosított egyéni állampolgári jogokat akarta elismerni. Persze a 68 utáni felelősségrevonás idején, amikor a jogok megtagadásáról volt szó, kollektívaként kezelték a magyarságot, ami természetesen nem a jogalkotásban nyilvánult meg, hanem a politikai gyakorlatban.

A szlovák nacionalizmus szellemét nem kellett megidézni, de igényelte a bíztatást és örömmel bíztatták is hivatalos és köztekintélynek örvendő személyiségek. Például Novomesky, a szlovákok akkor még élő koszorús költője, akit megválasztottak a magyarellenes ideológiájáról hírhedt Matica slovenska országos elnökének, s aki a magyarok második világháború utáni jogfosztottsága idején nem volt hajlandó tárgyalni Fábry Zoltánnal, a legkövetkezetesebb magyar antifasisztával. Igaz, mindennek ellenére azt írta róla E. Fehér Pál magyarországi publicista, a pozsonyi Carlton kávéház teraszán készített interjújában, hogy ő a legnagyobb közép-európai internacionalista. Ugyanilyen szerepet vállalt Okáli, akadémiai irodalomtörténész, akit hetvenedik születésnapján Husák köztársasági elnök személyesen tüntetett ki, amivel közvetve elismerte a magyarok kitelepítésének irányításában és a nyíltan hirdetett gyűlölködő magyarellenességgel szerzett érdemeit is. Nemkülönben Klokoc, a vezető politikus, aki 1945-ben rimaszombati komisszáriusként kopaszra nyíratott mindenkit, aki az utcán magyarul mert megszólalni. 1965-ben ő volt a pozsonyi Pravda főszerkesztője, és az árvízkárosultak számára szervezett akciónk miatt nacionalizmussal vádolt bennünket. 1969-ben pedig a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke lett, a legfőbb államhatalmi tisztség viselője Szlovákia területén. S mindez a nacionalizmus ellen hirdetett harc idején.

Husák, aki 1969 óta politikailag az ország első embere, kulcsszerepet vitt a szlovák soviniszta politika koncepciójának továbbfejlesztésében. Több oknál fogva is. 1945 utáni magyarellenes állásfoglalásán túl, 68-ban is alkalmat talált rá, hogy bizonyítsa változatlan. nacionalizmusát. Nem ragadott meg egyetlen adódó lehetőséget sem, hogy bírálja és ellensúlyozza az elharapózó és a nemzeti szocializmus jegyeit viselő szlovák nacionalizmust. Az 1968 tavaszán szokásos nyílt vitafórumokon mindig kitért a magyar nemzetiségi kérdést feszegető kérdések elől. Csupán egyszer, a pozsonyi „kultúra és pihenés parkjában”, a főiskolások nagygyűlésén válaszolt egy demagóg szójátékkal: „A magyar nemzetiség helyzetét a többség megelégedésére fogjuk rendezni.” Majd pedig 1968. október 28-án, a 144/68-as nemzetiségi alkotmánytörvény parlamenti elfogadása előtt Husák önkényesen megcsonkította az alkotmányjogi bizottság által jóváhagyott és a politikai testületekben megvitatott törvényjavaslatot, s így a képviselők egy hamisított szöveget szavaztak meg törvénytelen keretek között. Az így született nemzetiségi alkotmánytörvény természetesen már eleve inkább csak az alibi-politika eszköze lett. De 1969–70-ben, amikor megtették az előkészületeket, hogy végrehajtási jogszabályokkal egészítsék ki az alkotmánytörvény tételeit, miáltal mégiscsak bizonyos gyakorlati jelentőséget kaphattak volna, Husák – most már a politikai teljhatalom birtokában – ezt a törvényalkotási folyamatot megállította. S ezáltal a föderáció kikiáltását követő tíz évben a nemzetiségi alkotmánytörvény puszta papírdarabbá degradálódott.

Érdemes emlékeztetni arra is, hogy Novomesky és Okáli DAV-isták voltak, a két világháború közötti szlovák „haladó, marxista” értelmiség vezetői, akikkel a Sarlósok egy vonalba szerettek volna tömörülni a nemzetiségi kérdés rendezése végett. S ugyanez a Novomesky 1969 őszén, a Matica slovenská közgyűlésén értékelve az augusztus 21 után kialakult helyzetet, már a konszolidáció nacionalista tervét kovácsolta. Hivatkozott a tizenkilencedik századi szlovák vezető értelmiség oroszbarát – pánszláv – ideológiájára, hangsúlyozván, hogy már annak idején milyen éleslátó volt a szlovák szellemi elit, mivel az orosz nép oldalán látta biztosítva nemzete jövőjét. Ezzel jóelőre megfogalmazta azt a fokozatosan uralomra jutó elképzelést, amelynek segítségével el lehetett nyomni az országban zömmel a cseh értelmiség által képviselt progressziót. Nem mintha valóban közvetlen érdeke lenne a szlovák nacionalistáknak a cseh demokraták elnyomása. Minden bizonnyal szívesebben élnének demokráciában, mint ilyen körülmények között, még akkor is, ha nacionalizmus és demokrácia nem jól tűri egymást. De augusztus után a szlovákok számára mindenekelőtt a föderáció eszméjének, később pedig a létrejött föderációnak a védelméről volt szó. Az új államjogi helyzetet 68 demokratizmusa teremtette meg, de augusztus 21 után csak azoknak az elképzelése érvényesülhetett hosszabb távon, akik vállalkoztak a demokrácia fölszámolására. A szlovák nacionalisták pedig úgy értékelték ezt a történelmi helyzetet, hogy a föderáció érdekében vállalniuk kell ezt a szerepet. Nehogy meg lehessen szüntetni az államszövetségi státuszt azzal az ürüggyel, hogy az is a 68-as jobboldal műve. Feltételezhető, hogy a varsói szerződés csapatainak bevonulása után pozícióit visszanyerő cseh baloldal hajlamos is lett volna a föderáció visszautasítására. A hatalomra került szlovák nacionalistáknak ezért a cseh balosokkal versengve, sőt rajtuk túltéve kellett leszerelniük minden olyan ellenzéket – elsősorban a cseh értelmiség körében –, mely visszanyúlna 1968-hoz.

De megnyilvánult-e a magyar nacionalizmus is a kérdéses korszakban? Természetesen igen. Igaz, a magyar nacionalizmus különböző változataiban a kisebbség védekező reakciója is benne van, se ez nem semlegesíti a nacionalizmust. Augusztus előtt sóhajként röppent fel egyesek szájából, hogy bárcsak közbeavatkozna a szovjet nagyhatalom, s megbüntetné a csehszlovákiai szovjetellenességet és nacionalizmust. A büntetés természetesen Dél-Szlovákiának Magyarországhoz való visszacsatolása lett volna. Ennek hirdetője, főleg a szerencsétlen sorsú kisebbségi költő. Bábi Tibor volt. Ugyanerről a tőről fakadtak az akkori magyar közélet képviselőit ért bírálatok is. A nacionalista indítású balos párttagok hiányolták, hogy a magyarok nem kollaboráltak testületileg a szovjettel, mert ezzel helyzeti előnyhöz jutottak volna a hatalom újraelosztásakor a konszolidáció időszakában.

Szerencsére a magyarság politikai kultúrája egészében véve magasabb szinten állt, hogysem ilyen kétes kimenetelű és egyben aljas lépésre vetemedtek volna. A csehszlovákiai magyarok hűek maradtak az íratlan kisebbségi erkölcsi kódexben megszólaló vox humánához. Ez a helytállás utólagos kommentárként is szolgálhat a százhúsz évvel ezelőtti eseményekhez. 1848–49-ben nem történelmi kényszerből kollaboráltak a reakciót képviselő bécsi császári hatalommal a mai utódállamokban haladónak tartott nemzetiségi mozgalmak, hanem azért, mert fölébe helyezték a nemzeti eszmét a magyar forradalom által képviselt általános emberi ideálnak. Nem ismerték fel a demokratikus szabadságjogok és a nemzeti önrendelkezés egységét. Ezért példaadó a csehszlovákiai magyar kisebbség politikai magatartása 1968 augusztusát követően. Az ellene megnyilvánuló szlovák nacionalizmus dacára sem adta fel a Prágában kinyilvánított vágyat: a demokrácia ideálját.

A magyar nacionalizmus egy másik válfaja az augusztus utáni korszakban alakult ki, midőn közhiedelem lett, hogy ha nem vonulnak be a varsói szerződés csapatai, akkor rövidesen kérdésessé válik a csehszlovákiai magyarok fizikai létének biztonsága. Nos, augusztus előtt egyes szlovák nacionalisták valóban vérszemet kaptak, és valóban egyre erősödött a magyarellenes népirtás indulata. Voltak, akik fegyvereket gyűjtöttek a magyarok ellen. A Szlovák Főiskolások Szövetsége és a Matica Slovenská támogatásával Dél-Szlovákián át nemzeti tüntetésre indult a szlovák fiatalok népes csoportja, és ez a szinte kizárólag magyarok lakta vidéken már-már tettlegességgé fajult. Vidéken egyre gyakoribbá vált, hogy bekiáltoztak este a magyarok házába: „csomagoljatok, mert viszünk benneteket a Duna túloldalára” (Magyarországra). Sok magyar hasonló értelmű telefonfenyegetést kapott, és a szlovák sajtó hangulata is ezt tükrözte. Azonban a demokrácia játékszabályainak értelmében mégis lehetőség nyílt önvédelemre, mind nyilvánosan, mind a politikai szerveken keresztül. A magyar kisebbség replikázhatott és védhette magát a támadásokkal szemben, habár kisebb lehetőséggel rendelkezett és csekélyebb esélye volt, mint amilyennel az ellene támadók rendelkeztek. Ma már nehéz eldönteni, hogy a szlovák–magyar ellentét egy ulsteri konfliktushoz vezetett volna-e vagy sem, azonban az akkori jelek ennek a konfliktusnak fokozatos kibontakozásáról tanúskodtak. Hogy nem fajult odáig a helyzet, ez valóban augusztus 21 következménye. Ugyanis a bevonulás annyira megsokszorozta az egyéb – általánosabb – problémákat, hogy csökkent a nemzetiségi ellentétek nyíltsága. A bevonulást megelégedéssel nyugtázó magyarok azonban nem gondoltak arra, hogy a védekezés és a támadás legális lehetőségei azonos mértékben csökkennek, és nem számítottak arra sem, hogy ha elveszti is hangzatos nyilvánosságát a szlovákok magyarellenessége, ezzel nem tompul az indulatok éle. És pontosan így történt.

Az előbbi közhiedelemmel kelt életre egy, talán irredenta gyökerekből táplálkozó nézet, mely vakhitűen, kizárólagosan magyarpárti volt, és visszautasított minden irányzatot amelyik nem állt közvetlen összefüggésben a magyar kérdés rendezésével. E nézet hívei elvakultságukban még a demokráciát is elvetették, holott ez lett volna egyetlen biztosítéka a jogtalanságok felszámolásának.

Ezek, a magyar kisebbség körében szórványosan kialakult nézetek talán nem is annyira a magyar nacionalizmus számláját terhelik, hanem inkább a tájékozatlanság, kulturálatlanság és butaság rovására írandók. Az augusztus utáni korszakban, sajnos személyesen is találkoztam velük, s akkor már csak taktikázva és nem közvetlenül lehetett felvenni a harcot ellenük. Ebben az időben részt vettem a CSEMADOK több járási bizottsági és helyi szervezeti gyűlésén, mint a központi bizottság elnökségének képviselője. Így az én mellemnek szegezték ezt a sok esetlen megválaszolhatatlan kérdést: „Mi történt volna velünk, ha nem vonulnak be a szovjet csapatok?” Ez egyedül Ógyallán nem történt meg. Itt a CSEMADOK országos elnökét várták, aki akkor már miniszter volt, de helyette én érkeztem. Az arcokon visszatükröződött a csalódás, de ünnepi beszédemben az aktív védelmet biztosító cselekvésre buzdítottam, és ennek nyomán a gyűlés résztvevői a „miért” helyett a „hogyan tovább” lehetőségeiről vitáztak.

68 augusztusát követően egy páratlan alkalom sejtetni kezdte velem a magyar kisebbség köreiben terjedő nacionalista nézetek egyik forrását. Fámaként terjedt, hogy a szovjetek bevonulásával működni kezdett a KGB. Hittük is, nem is. Ősz folyamán édesapám a losonci poliklinika körzeti rendelője előtt várakozott, és megszólította őt egy ismerősnek tűnő férfi. Mikor kimerítették az orvosi várószobák témáit, az illető rám terelte a szót, hogy még egyetemista vagyok, politikailag tevékenykedem, meg hogy nézeteim ellentétben állnak az eljövendő politikai irányzattal… Feltételezi, hogy apám örülne, ha a fia befejezné egyetemi tanulmányait, amihez tetemesen hozzájárulhatna. Mindössze egy kis szolgálatot kellene tennie ezért, amelyre ő igen alkalmas, hiszen városszerte megbecsülésnek örvend. Közvetítő szerepet kellene vállalnia a szovjetek számára. Apám ezt természetesen visszautasította, igaz nem élesen, de egyértelműen. Szerencsére nem lett folytatása az ügynek. Viszont ekkor kezdtem sejteni, hogyan szíthatják a magyar opportunizmust ilyen csatornákon keresztül is, mivel ez nyilvánvalóan szerves része volt a megosztó politikai taktikának.

*